–

„Kisétált”

Tornaóra. Pontosabban testnevelés. Már a rómaiak is tudták: ép testben ép lélek. Az órán együtt vett részt négy osztály. Arról nem szólnak a hírek – egyelőre –, hogy erre a századnyi gyerekre éppen hány felnőtt jutott. Az órán feladatok vannak, amikben van, aki ügyes, van, aki kevésbé. Talán utóbbiakon nevetnek is, vagy időnként rájuk kiabál a tanár – de ezt nem tudjuk, ezek csak máshol szerzett tapasztalatokból kiinduló fantáziák.

Amit tudunk, hogy az egyik negyedikes fiú kiment az öltözőbe, azzal a kijelentéssel, hogy öngyilkos lesz. Egy negyedikes. Egy tizenegyéves-forma kisfiú. Nem szólnak a hírek nagyjelenetről, zokogásról, dührohamról. „Kisétált” – fogalmaznak több helyen.

Kisétált, és nem állták útját. Kisétált, hogy felakassza magát.

Ez a negyedikes kisfiú majdnem meghalt. Gyerektársai mentették meg az életét.

„Gyereknek lenni könnyű”

De hogyan juthatott ilyesmi eszébe? Hiszen még gyerek! És szeretjük azt hinni, gyereknek lenni könnyű. A gyereknek csak az a dolga, hogy szót fogadjon. Csak az a dolga, hogy jól tanuljon. Csak az, hogy egy kicsit segítsen otthon is. Sportoljon, zenéljen, legyen társasági élete. Csak az a dolga, hogy betartsa a szabályokat. És hogy beilleszkedjen, hogy kedves legyen és tisztelettudó – bármit jelentsen is ez. Ja, meg csak az, hogy jól menjen a kötélmászás meg a tigrisbukfenc.

Nehezen engedjük meg, mi felnőttek magunknak, hogy közel jöjjenek azok a gyermekkori emlékek, amikor mégsem volt olyan könnyű.

Nehezen engedjük meg magunknak az igazi empátiát – és így nem tudjuk hitelesen bátorítani a gyerek negatív érzéseinek kifejezését. Ne hisztizz! Elég a cirkuszból! Ne dühöngj, ne sírj! – hányszor megkapja minden gyerek.

Janikovszky Éva értette, hogy időnként muszáj bőgni: „Van, amikor azért bőgök, mert rossz voltam, és van, amikor azért, mert jó voltam, de nem hiszik el. Annyi mindenért lehet bőgni, de olyan nehéz megmondani, hogy miért.”

„Nincs elég kéz”

„Boldogok, akik sírnak…”, de vannak, akik nem tudnak sírni. És vannak, akiknek a sírását nem hallja meg senki. Vannak, akik lelkében a fájdalom, a keserűség, a bánat vagy a harag tanúk nélkül növekszik. Aztán robban. Pusztít másokat, vagy a szenvedőt önmaga ellen fordítja.

Fiatalkorban az öngyilkosság világszerte az egyik vezető halálok. Csak Magyarországon évről évre elveszítünk egy kisebb osztálynyi gyereket, akik önkezükkel vetnek véget az életüknek.

Hiszem, hogy nem meghalni akarnak, de szenvedéseikben, kilátástalannak megélt helyzetükben nem látnak más kiutat. Legtöbbjük valószínűleg serdülőkori depresszióban érintett. Jellemzően kezeletlenül.

Nincs elég kéz, ami utánuk nyúlna.

Az emberi elme szereti az ok-okozati összefüggéseket. Ha egy öngyilkosságról szóló hírt hallunk, rögtön megszólal bennünk a kérdés: Miért?

De az öngyilkosságig vezető útnak nincs általános térképe. Mindenki története egyedi. Nem lehet könnyedén megtalálni a bűnös hormont, a hibás gént, vagy azt a szót, azt a gesztust, ami halálos sebet ejtett.

Neurobiológiai és pszichoszociális tényezők össztánca zajlik a háttérben. Elhúzódó stresszhelyzetek, jól működő megküzdési stratégiák nélkül. Feldolgozatlan veszteségek, elakadt gyász, terápiás segítség nélkül. Bántalmazás vagy egyéb trauma, aminek sosem lett feloldása.

Ha egy gyermekről van szó, kivédhetetlenül elkezdődik az iskola és a család közötti felelőst kereső találgatás, akár egymásra mutogatás. Érthető, hiszen minimum tíz-tizenkét évig ez a két meghatározó színtere az életnek. Viszont ezek sem egymástól függetlenek, nagyon is szoros kölcsönhatások kötik össze őket, ráadásul nem légüres térben lebegnek: hatnak a társadalmi normák, jogszabályok, hat a média, a tágabb környezet intézményre és családokra egyaránt.

Az iskolai elvárásoknak könnyebben megfelel az, akit a család ebben támogat, segít, akinek erre vannak mintái. Ugyanakkor könnyebb nem belebetegedni ezekbe az elvárásokba, ha otthon elfogadó a közeg, ha a szülői szeretet nem a piros pontokon meg az év végi bizonyítványon múlik.

Akinek az életében a békés családi fészek helyén csatatér vagy állóháború van, annak az iskola akár menedék is lehet. Bár az iskola világa sem mentes az erőszaktól: megalázás, megfélemlítés, a bántalmazás ezer válfaja érkezhet tanároktól és kortársaktól is. Bárki kerülhet egy osztályban is áldozat szerepbe, és ez különösen kínzó lehet annak, aki odahaza sem számíthat megértésre, védelemre.

„Akik észreveszik, ha baj van”

Gyereknek lenni egyáltalán nem könnyű. Minden gyereknek szüksége van ránk, felelős felnőttekre. Szüksége van a közvetlen környezetében olyan személyekre, akik érzelmi biztonságot adnak neki, akik feltételek nélkül szeretik és elfogadják őt. Minden gyereknek szüksége van rá, hogy komolyan vegyék a bánatát, a haragját, hogy elviseljék a negatív érzéseit, sőt segítsenek biztonságosan megélni és kifejezni őket. Mindenki lehet elkeseredett, dühös vagy nagyon szomorú, és a felnőtt a minta a gyereknek, hogy mit lehet kezdeni ezekkel az érzelmekkel.

Olyan szülőkre és pedagógusokra van szükség, akik észreveszik, ha baj van.

Akik ismerik a gyerekeket annyira, hogy feltűnjön, ha egy gyermeknek megváltozik a viselkedése, ha ingerlékenyebb vagy fáradékonyabb. Akik aggódnak, ha hirtelen nem úgy eszik, alszik, teljesít, ahogy tőle megszokták, és ki is tudják fejezni ezt az aggodalmukat: vannak őszintén érdeklődő kérdéseik, és idejük, türelmük ezeket feltenni.

Olyan felnőttekre van szükség, akik példák tudnak lenni a segítségkérésben is, és ha aggódnak egy gyerekért, nem késlekednek szakemberhez fordulni.

Bár a megfelelő segítség megtalálása egyáltalán nem könnyű. Ijesztően kevés gyermekpszichiáter (2018-ban országosan negyvenöt) dolgozik az egészségügyben, a pedagógiai szakszolgálatoknál is hónapos várólisták vannak, a magánrendelések világa sokaknak földrajzilag és/vagy anyagilag is elérhetetlen.

Mindezek ellenére sem tehetünk mást, mint hogy meghalljuk, ha baj van. Ott vagyunk, meghallgatunk, támogatunk, és a gyerekkel közösen keressük a valódi megoldást, a szakmai segítséget, a változás lehetőségeit.

Minden gyereknek szüksége van rá, hogy komolyan vegyük, ha segítséget kér. Hogy meghalljuk a segélykiáltást, legyen az alig hallhatóan halk vagy fülsértően hangos. Ne engedjünk senkit kisétálni, aki azt mondja, meg akarok halni.  

Reményiné Csekeő Borbála

Amennyiben úgy érzed, neked, esetleg a gondozásodban álló vagy ismeretségi körödben lévő gyereknek segítségre van szüksége, akkor hívd a Lelkisegély-vonalat, a 116 111-es telefonszámon. 

Amennyiben felnőtt vagy és öngyilkossági gondolatok foglalkoztatnak, akkor, kérjük, fordulj a Lelki Elsősegély Szolgálathoz, a 116 123-as telefonszámon. 

Kiemelt képünk illusztráció