–

Drága kisfiam!

Már látom is, hogyan tiltakozol a megszólítás ellen. Azt mondanád, te már nem vagy kisfiú. Teljesen igazad van. Megpróbáltam nem észrevenni a jeleket, de már magam elől sem tudom eltagadni, hogy szinte teljesen véget ért a gyerekkorod, ez az a szakasz, amire azt mondják, ifjúkor. Elképesztő belegondolni abba, hogy öt év múlva már nagykorú leszel!

Pedig szinte csak most születtél…

Délre harangoztak, amikor beültünk apáddal az autóba, hogy elinduljunk a kórházba, és délután kettőkor már a karomban tartottalak. Éreztem, hogy fiú vagy. Az ultrahangos vizsgálatokon direkt nem kérdeztem meg, fiú vagy-e vagy lány, ahogy a nővérednél sem. Magamtól is tudtam, hogy ő lány lesz, te meg fiú. Amikor a méhemben voltatok, már akkor is tisztában voltam vele, hogy ki milyen. A nővéred egész másképp viselkedett, mint te. Ő lágy volt, finom és alkalmazkodó, te viszont nagyon akaratosnak bizonyultál. Ő császármetszéssel jött a világra, te pedig ellentmondást nem tűrően préselted ki magad belőlem. Nem sírtál.

Csak néztük egymást hosszan és mélyen, aztán elégedetten sóhajtottál egyet, és kúszni kezdtél a mellem felé. Még a szülőágyon megszoptattalak.

Három napos voltál, amikor apád elkezdett dolgozni azzal a nővel, aki azóta már a felesége. Hat hónapig titokban tartották a kapcsolatukat. Éreztem, hogy valami homályos, megfogalmazhatatlan rossz van közöttünk, ami áthatolhatatlan, sűrű és fájdalmas. De ott volt a kétéves nővéred és te magad. Minden pillanatomat betöltöttétek, nem tudtam, nem akartam gondolkodni a miérteken.

Aztán elmentünk nyaralni egy olyan helyre, amit csak autóval lehetett megközelíteni. Egy este, miután elaludtatok, elmondta apád, hogy szerelmes, és el fog hagyni engem. Soha nem éreztem magam olyan összetörtnek. A tejem is elapadt. Egyik pillanatról a másikra nem tudtalak táplálni. Még csak szoptattalak, soha nem kaptál mást az anyatejen kívül.

Apád pedig azt mondta, most nem tud velünk maradni, elutazik pár napra, a szerelmére vágyott.

Ottmaradtunk a hegy tetején hármasban. Egy éhező, ordító csecsemő, aki te voltál, a két és fél éves nővéred, aki semmit nem értett… és én. Autó nélkül esélyünk sem volt arra, hogy eljussunk egy olyan boltba, ahol babáknak való ennivalót kaphatunk. Képtelen voltam elfogadni, hogy nem tudlak tovább táplálni, ezért éjszakánként a nyaraló konyhájában ültem, és az elektromos fejőgéppel próbáltam valami tejet kicsiholni a mellemből. A fáradtságtól elaludtam közben, és akkor, amikor a tudatom kikapcsolt, beindult a tejem. Arra ébredtem, hogy a meleg tej csorog a combomra. Telítődött az üveg, végre kaphattál valami táplálékot. Attól kezdve ez lett az éjszakai programom. Ha elaludtam, ömlött a tejem, és ha már elindult, újabb adagokat sanyargattam ki a lestrapált testemből.

Valahogy túléltük azt a hetet, ami még maradt a nyaralásból, talán az volt a legnehezebb.

Egy évig tartott, amíg rendeződtek a viszonyaink, és újabb öt év telt el, mire végre újra hinni kezdtem magamban.

Te közben erős, öntudatos, okos óvodás lettél, a nővéred pedig már iskolába járt. Magam sem tudom, hogyan sikerült életre szóló sérülés nélkül megúsznunk ezt az időszakot, de ma már minden rendben.

Minden rendben, mert mindvégig őszinte voltam veletek, nem titkoltam előletek a fájdalmamat, és nem akartam tökéletesnek látszani. Cserébe olyan mély, meghitt szövetséget kötöttünk mi, hárman, ami hitet és erőt adott ahhoz, hogy úgy érezzem, van célja az életemnek. 

Minden rendben, mert olyan erős köztünk ez a szövetség, amit még a rettegett kamaszkor sem tudott széttépni.

Minden rendben, mert látom ugyan, hogy serken a bajuszod, őrülten mutálsz, és keresed a helyed a világban, de amikor lefekszel, még mindig kéred, hogy énekeljem el azt a dalt, amit születésed óta minden este hallottál tőlem.

Minden rendben, mert látom, milyen elképesztően kedvesen és figyelmesen fordulsz mindenki felé, akivel kapcsolatba kerülsz. Legyenek azok rég nem látott, szinte idegen rokonok, kisbabák, nénik, akik az utcán ismeretlenül arra kérnek, hogy segíts nekik cipelni a csomagjukat, elesett hajléktalanok, kutyák, utcazenészek vagy éppen a nővéred. Akiben szintén tombolnak a hormonok, de mindig megnyugtatod vagy megnevetteted őt. Attól függ, épp mire van a legnagyobb szüksége. 

Minden rendben, mert a suliban a lányok ugyan versenyeznek a kegyeidért, de te mindenkivel ugyanolyan kedves vagy, és senkinek nem töröd össze a szívét. Pontosan tudod, milyen egy összetört szívű nő mellett az élet, és azzal is tisztában vagy, hogy az érzelmekkel nem lehet játszani.

Mégis féltelek, mert azt is látom, hogyan veszi el az iskolarendszer napról napra a kedved attól, hogy megtapasztalhasd: a tudás érték, a kíváncsiság jó, a tanulás pedig mindig megtérül.

Féltelek, mert nem tudom, meddig tart ki az érzékenységed, és mikor kerülsz olyan környezetbe, ahol az érzékenységet gyengeségnek titulálják. Félek, hogy megkeményítenek azok a farkastörvények, amelyek az ilyesfajta közösségeket uralják.

Féltelek, mert ugyan tudom, mennyire teherbíró vagy, és milyen stabil az értékrended, de azt is látom, hogy a virtuális világ lassan téged is behálóz, és hiába mondtam már el ezerszer, mennyi veszély leselkedik rád, nem lehetek ott veled minden pillanatban, hogy megvédjelek.

Féltelek, mert nemsokára el kell engednem a kezed. Önkéntelenül még most is a kezed felé nyúlok, ha együtt kelünk át az úttesten, de visszafogom magam. Meg kell tanulnod, milyen az, amikor magára vigyáz az ember. Olyan forrófejű vagy néha, drága kisfiam!

Nagyon sokat beszélgetünk mostanában arról, hogy milyen lesz az életünk, amikor te már felnősz, én pedig megöregszem.

Már jócskán elmúltam negyven, amikor te megszülettél, jövőre ötvenöt leszek. Szóval nincs is olyan messze az az öregkor. 

Nem mondom, hogy nincs bennem szorongás a jövő miatt. Egyrészt félek attól, hogy a Föld élhetetlenné válik néhány évtized múlva, fogalmam sincs, milyen életkilátásai lehetnek a mostani tizenéveseknek. Másrészt az egészségem miatt sem vagyok túl nyugodt. Sok jel mutat arra, hogy a húsz év óta meglévő autoimmun betegségem újra támad, és napról napra egyre erősebben figyelmeztet: nem is olyan természetes, hogy ha reggel fölkelek az ágyból, el is tudok indulni…

Te mindig megnyugtatsz, és azt mondod nevetve, ne aggódjak, mert gazdag leszel és híres, vigyázni fogsz rám, gondoskodsz majd rólam, nem hagysz magamra. Már óvodásként is azt kívántad egyszer, amikor megkérdezték, hogy mit kérnél, ha teljesülhetne három kívánságod, hogy „legyen béke a világon, senki ne éhezzen és fázzon, és legyen mindenkinek hol laknia”. Ebből is kiderült, hogy egy igazi szuperhős lelke lakik benned.

Azt kívánom neked, drága fiam, hogy soha ne múljon el belőled az érzékenység, a nyitottság és a szeretet!

Nagyon boldog vagyok, hogy az anyád lehetek!

Kérlek, tényleg vigyázz magadra! Olyan ritka emberi kincsek rejtőznek benned, amelyekre igazán szüksége van a világnak.

Remélem, újabb tizenhárom év múlva már az esküvődön bőghetem végig a szertartást, és a nővéred is megtalálja a maga útját. Őt nem féltem annyira, mert hihetetlenül talpraesett, gyakorlatias, már most is komoly céljai vannak, sokat tesz értük akkor is, ha néha letaglózza a kamaszkor reménytelensége.

Az út neheze még mindkettőtök számára hátravan. Abban bízom, hogy a legnehezebb pillanatokban sem felejted el: mindig melletted állok. Mindenben támogatjuk egymást, és tudjuk, hogy számíthatunk a másikra.

Drága fiam! 

Boldogabbá tetted a világot a létezéseddel, azt kívánom születésnapodra, hogy mindig maradj ilyen emberséges, amilyen most is vagy! 

Csókollak, ölellek, szeretlek!

Anyád

Boris Piroska

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images