–

A Szomszédok mindenkit elért

Azt is, aki már az elején tüntetően kacagott rajta és fikciós televíziós műfajként nem volt hajlandó komolyan venni. Mert voltak ilyenek, nem is kevesen. Manapság persze hajlamosak vagyunk úgy emlegetni a gazdagréti „kisemberek” egykori sorozatát, mint amiben magát nézte az ország, de kortárs nézőként tanúsítom, már akkor is sokat röhögtünk rajta. Generációs kérdés (is) volt, ki mennyire vette komolyan.

Ez volt az a széria, amiben a Magyar Televízió munkatársai (írók, dramaturgok, rendezők, színészek) minden addigi hazai gyártású sorozatnál közvetlenebbül akarták megmutatni az úgynevezett hazai valóságot.

Az egyszerű emberek világát, amelyben dramatikus művektől eléggé szokatlan módon az is jelenthet konfliktust egy helyzetben, hogy a gyereknek nincs kész a leckéje, illetve a közértben elfogyott a parizer.

A hajdani MTV sok sikeres sorozatot gyártott régen, a mindenkori rendszer keretein belül lehetséges módon megvalósítva a népnevelés ÉS szórakoztatás felvilágosodás kori eszményét. Ha Kántor, Ötvös Csöpi vagy Linda nyomozott, az is az akkori jelenkor kulisszái között mutatott meg ezt-azt a hétköznapokból, de alapvetően mégis egy fikciós műfaj szabályain belül haladva. A Szomszédok viszont egyáltalán nem emelkedett el a valóságtól pillanatokra sem, semmilyen műfaji értelemben. Vagy amikor igen, annál rosszabb volt.

Ma is sokan szeretik

Amiért ma is sokan szeretik és visszasírják (!) Taki bácsiék, Lenke néniék és Mágenheim doktorék lépcsőházszagú hétköznapjait, az pont a lépcsőházszag. Az érzés, hogy ez rólunk szólt, hozzánk beszélt, hiszen mi többnyire nem nyomozunk, nem autós üldözünk, nem bunyózunk és nem énekelünk szerelmes dalokat erkély alatt, ellenben bosszankodunk a lift miatt és esténként beülünk a presszóba, aztán nézünk ki a fejünkből. A Szomszédok vállalta ezt a hétköznapiságot, nyilván nem előzmények nélkül, hiszen A Szabó család, a Magyar Rádió évtizedeken átívelő családregény-hangjátéka ott lebegett példaként a valóságmutatók előtt.

A Szomszédokkal ilyen értelemben nincs semmi baj, és talán értem azt is, mitől lett „bezzeg” mű (sőt, külön műfaj!) a kortársak szemében. Nagyon jókor született, és sokáig kitartott. Aligha szándékosan, de az alkotógárda tökéletesen eltalálta azt a korszakot, amikor a hazai közéletben, a „magyar valóságban” minden megváltozott.

Ezért egyrészt mindig volt aktuális, jól szájba rágható tanulságokkal szolgáló téma az egyes epizódokban (azok a legendás mondatok a részek végén, bele az arcunkba!), másrészt nagyon felerősítette az odatartozás érzését a nézőkben.

Mert még az internet és a közösségi oldalak előtt voltunk, így a „nagy igazságokat” nem kiabálhattuk ki mi magunk a világba, ellenben a híres színészek által játszott hétköznapi figurák jól kimondták helyettünk is.

Lenke néni, Taki bácsi meg a többiek…

Lenke néni aranyosan méltatlankodott a kisnyugdíjasok helyzetén, és százezer kisnyugdíjas méltatlankodott vele; Taki bácsi furfangos kis bonmot-kal heccelte a rosszmájú szomszédokat, és együtt derültünk vele; Gábor Gábor meg „szerethető” karikatúráját adta az ügyeskedő vállalkozónak, akinek persze azért a szíve arany, a manírjai meg jópofák. Satöbbi. Hát igen.

A Szomszédok sosem akart többet adni a földszintes, háztáji katarzisnál 

Bár valószínűleg még ennyi sem állt szándékában. A paródiák, a vissza-visszanézett, jól kikacagható megmondások akkor születtek benne, amikor mégis megpróbált felemelt ujjal nagyot mondani.

Mert azt azért már akkor is érezte minden ép ízlésű néző, hogy ezeknek a tanító jellegű kis epizódocskáknak, becsempészett fordulatoknak a világon semmi közük a valósághoz, amiről, úgymond, a széria szól.

Paródiának viszont tök jók.

A színészek eltérő színvonalon adtak életet a sokszor teljesen papírízű mondatoknak

A Szomszédok szereplői (ahogy emlékeim szerint a Magyar Narancs fogalmazott anno) „magyarra emlékeztető, érdekes műnyelven” beszéltek. Kerek mondatokban, iskolás intonációval, vagy – ha a tehetség és a helyzet engedte – kissé ironikusan eltávolítva maguktól a saját szövegüket. Utóbbi néha jól állt nekik. De hát ebben a sorozatban beszélt úgy évtizedeken át Etus „tyúkanyó” mindenkivel, ahogy gyakorló óvónéni-jelölt a kisgyerekekkel, és artikulálta operaénekesi módon Sümeghy úr még a postaládába dobott reklámújságok kérdését is. És ezért mosolyogtunk rajta többször, mint ahányszor komolyan vettük volna.

Hiteles is meg nem is

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a nyolcvanas–kilencvenes évek hétköznapi, földszintes Magyarországáról mégiscsak ad egy hiteles képet a Szomszédok – de ehhez az kell, hogy vegyük le a hangot, és csak nézzük a képeket: a panelházak, rozoga járdák, egyenlambériás iskolafolyosók, benzinfüstös lakótelepi utcák, keleti autócsodák, szövetpulóverek, Bundesliga-frizurák, szürke városképek felvételeit.

Ez tényleg az akkori Magyarország. Amit kicsit szebbnek, kicsit jobbnak, kicsit a „mi kis szerethető világunknak” adott el az MTV. A Szomszédok „napi valóságot ábrázoló” részei pont annyira voltak valóságosak, mint az indulásakor még csak éppen hogy megbillenő „átkos” egykori napilapjainak vezércikkei és minden létező nyilvános fórum. Beszéltek valamiről és szórakoztattak valamennyire: arról és annyira, amiről és amennyire lehetett.

És a nosztalgia?

Ha van (márpedig van), annak egyik oka alighanem az, hogy azóta jócskán megtapasztaltuk, milyen az, amikor már nem színészek és forgatókönyvírók, hanem az „igazi hétköznapi emberek” mondanak ki a nyilvános térben teljesen érdektelen dolgokat, színvonaltalanul, ugyanolyan sekélyes valóságábrázolással, amilyen egykor a felülről vezényelt nyilvánosság volt – leszámítva, hogy nekünk már az a néhány jó színész sem lehet a mentségünk, akik a Szomszédokban még képesek voltak velünk időnként elhitetni azt is, ami hiteltelen volt.

Felröppent mostanában a hír, hogy lesz folytatása a sorozatnak. Nem tudom, mi igaz ebből, és azt sem, hogy tényleg folytatható-e egyáltalán. Mindenesetre Trokán Péter, alias János egyik zárógondolatát idézem a végére, ami 1988. október 6-án hangzott el:

„Én azt szeretném, ha végre nem lennének gondjaink.”

Somos Ákos

Képek: Magyar Televízió