–

…azt, hogy megtanultam bízni

Kiengedni a kezedből az irányítást az egyik legfélelmetesebb dolog a világon. Különösen, ha a saját gyerekedről van szó. Ha te hordtad ki, te szülted meg, te fektetted le a rendszer működésének alapjait, és te kezdted el megtölteni tartalommal a közös életeteket. És azt is te ismerted föl, hogy a sok számodra fontos és kedves feladatodat valójában nem egyetlenegy embernek (neked) kellene végeznie, hanem legalább kettőnek, de inkább háromnak.

Idén szeptemberben átadtam a tartalmi csapat napi, operatív irányításával járó főszerkesztői munkát Borcsának. Azt azóta már mindenki érzékeli, hogy nem történt semmi eget rengető, készülnek a cikkek, forognak a videók, szervezzük az eseményeket, toljuk a közösségi tartalmakat továbbra is. Borcsa józan – és példátlanul munkabíró – kezében jó helyen van a „bolt”. Az ég inkább bennem rengett. És csak többszöri nekifutásra sikerült lazítani a gyeplőn. Volt, amikor én kaptam rajta magam, hogy feleslegesen mikromenedzselek, volt, hogy Borcsának kellett az orromra koppantania, hogy „most akkor bízom benne, vagy nem bízom benne”? És még mindig van, hogy belecsúszok abba, hogy megcsinálom, amit elvileg már neki kellene.

De most, 2019. decemberében, azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy: sikerült megbíznom egy arra érdemes emberben annyira, hogy engedjem őt saját döntéseket meghozni, saját hibákat ejteni és saját sikereket elérni. A saját gyerekemre hatással lenni.

És nem ő volt az egyetlen, aki idén nagyobb hatással lett magzatom sorsának alakulására, hanem Judit is.

Bemutattuk @dtothkriszta régi-új könyvét, amit ünnepélyesen jelentjük, hogy egy kicsit mi is magunkénak érzünk. . #wmn #wmnteam #dtóthkriszta #jöttemhaddlássalak #reklám #TeamGalaxy #withGalaxy #GalaxyS10

Róla kevesebbet hallotok, pedig pontosan ugyanolyan fontos munkát végez, mint azok, akikre több fény vetül a WMN-csapatban. Judit sok minden más tevékenysége mellett producerként irányítja a rendezvényeink létrejöttét. Neki és (Marossy) Krisztának, alias Marishkának köszönhető, hogy évente hat-hét alkalommal találkozunk és beszélgetünk egy jót 5-600 ember előtt a Hello, WMN! esteken, és az is, hogy november végén megünnepelhetjük Magyarország legbátrabb nőit a Müpában.

Ennek a keservesen nehéz évnek, amit 2019-nek hívnak, a végén egy igazán szimbolikus és nagyon megható pillanatot is leginkább nekik, kettejüknek köszönhetek. November 26-án este a Művészetek Palotája Fesztiválszínházának első sorában ülve egyszer csak azon kaptam magam, hogy könnyes szemmel szemlélem, ahogy a színpadon nem én vagyok a műsorvezető, a kulisszák mögött nem én vagyok a szerkesztő és stage manager, a nézőtéren nem én igazítom el a meghívottakat, valamint az ügyfélfogadást sem én hoztam tető alá, mégis olajozottan és csodálatosan működik minden. Nélkülem is.

Így aztán, a negyedik SzuperWMN-gálán, most először éreztem magam igazán vezetőnek. Olyan vezetőnek, aki képes volt elengedni a gyeplő egyik-másik szárát és hátradőlni a bakon. Euforikus érzés volt.

Na, és akkor most, hogy sikeresen összehoztam képzavarilag a gyerekszülést meg a fogathajtást ebben az első szakaszban, azt javaslom, menjünk tovább.

…azt, hogy léteznek megkérdőjelezhetetlen barátságok

Annál is inkább, hogy a következő köszönöm olyasvalakiket illet, akik csaknem két és fél évtizede, még bőven a WMN előtti idők óta rendíthetetlen sziklák az életemben. Millió és egy dologban különbözünk mi hárman, mindenféle szempontból; a világnézetünktől a családi állapotunkig. Mégis, ha le kellene ugranom egy emelvény tetejéről, két tetszőlegesen kiválasztott ember karjaiba, akkor gondolkodás nélkül őket állítanám oda. Erikát és Gotit, akikkel a '90-es évek vége óta

kísérjük egymás örömeit és tragédiáit, törölgetjük egymás könnyeit és tapsoljuk meg egymás sikereit, vagyunk bizalmasai és józan kritikusai egymásnak, mindeközben pedig néha bosszankodva, néha pedig nevetve számoljuk egymás ráncait.

Mára mindketten – Goti fotósként, Erika pedig irodavezetőként – belesimultak a WMN szövetébe, én pedig nap mint nap hálát adok, hogy van, létezik ez a két sziklám.

Főleg azért, mert nekem is sziklának kell lennem – a többiek életében.

Négy éve ezen a napon indult a WMN.hu💃🏻DTK egy igazán mély és karcos írással lepett meg mindenkit, az írása már az oldalon! Fogadjátotok sok szeretettel✨#wmn #dtk #dolgokamiketszeretünk #355 #főszerkesztőilevél

…azt, hogy tükröt tartotok nekem

A WMN-csapatban három generáció dolgozik együtt; X, Y és Z, és ez nagyon izgalmas. Nem mindig könnyű, de izgalmas. Sok munkánk és türelmünk van abban, hogy itt tartunk, de mára képesek vagyunk magas szinten kiaknázni a különbözőségeinkben rejlő erőt.

Egyszerre tanítani a huszonegynéhány éves Dórit a szakmára és töltekezni a kifogyhatatlan, szeleburdi energiájából. Meghallani Lilla különleges, senkiéhez sem hasonlító szempontjait egy-egy új téma kapcsán, figyelni őt, ahogy fejlődik és ámulni azon, hogy szinte bármit képes játékosítani, közben pedig finoman rávezetni arra, hogy miként lehet velünk, negyvenesekkel (és mindenki mással is) hatékonyan kommunikálni. Nézni Annát, ahogy a legnagyobb multitasking káosz közepette is képes mosolyogva fogadni egy újabb feladatot, és csöndben elszégyellni magam, amiért kétszer annyi idős veteránként képes vagyok az ideg-összeroppanás szélére sodródni pusztán attól, ha meglátom az asztalom mellett Gáspárt, a kezében a laptopjával. És aztán pironkodva, de teli szájjal röhögni Dominika felszabadítóan szabálytalan gyomai sztorijain az ebédlőasztal mellett.

Hálás vagyok, hogy mindegy, mit mond otthon reggel a tükör, köztetek huszonévesnek érzem magam, lányok, fiúk! (Na, jó, korai harmincasnak.)

…a csönd, a lojalitás és az ölelés értékét

A három csoda, amit viszont nektek köszönhetek, drága (nagyjából) kortársaim; Dorkának, (Kurucz) Adrinak, no és persze rangidősünknek, Gabinak.

Gabi tökéletes időzítéssel érkező spontán öleléseit soha, de soha nem fogom elfelejteni, amíg csak élek. Soha, egyetlen munkahelyemen sem tapasztaltam még ilyesmit.

Ahogy azt sem, hogy Dorka, akinek szintén nem volt egyszerű éve az idei (ami a valóság ismeretében egy bődületes eufemizmus), egy számomra stratégiailag rettentően fontos pillanatban tett tanúbizonyságot emberi és szakmai lojalitásáról. Hogy mindez hogyan és miért történt, az csak ránk tartozik. 

Az a tanulság viszont rátok is, hogy az igazán fontos gesztusok sokszor a felületes szemlélő számára észrevehetetlenek, a kifinomult diszkréció pedig igazi kincs.

És ha már diszkréció. Azt hiszem, nincs még egy olyan munkatársam, akinek a csöndjei akkora hatással lennének rám, mint a hangosan is kimondott mondatai. Egy ideig nehezemre esett megfejteni, hogy Adri, alias Madame Fregoli – a legtüzesebb szerkesztőségi vitáink közepette – miért van olyan sokszor csöndben. Aztán rájöttem, hogy ilyenkor nem kivonódik, hanem ellenkezőleg: ő így vonódik be. Megfigyel. Meghallgat. Mérlegel, mielőtt megszólal. De aztán megszólal. És nagyon nehéz kihozni a sodrából. Márpedig egy olyan lobbanékony, csupabeszéd, csupahang csapatban, mint a miénk, úgy kell az ilyen „ülő bika” személyiség, mint egy falat kenyér. Csak mert már rég volt képzavar.

…azt, hogy ha a legnagyobb gödör mélyén vagy, a stílus akkor is: örök

A WMN-közösségben azt szeretem talán a legjobban, ahogy támogatjuk egymást.

Szentimentálisabb pillanataimban (azaz nagyjából minden másnap) azt szoktam mondani, hogy a legnagyobb különbség köztünk és mindenki más között az, hogy a WMN szeretetből készül.

És ez még akkor is így van, ha néha pár napig nem szeretjük annyira egymást, vagy ha a nagy hajtásban egyszer-egyszer elcsúsznak az arányok, és kell egy kis idő meg munka, amíg visszatalálunk a helyünkre.

Az már eddig is kiderült, hogy nem csak nekem volt nehéz évem az idei. 2019-ben több kollégámnak is adott feladatot az élet bőven. Ne aggódjatok, nem fogom itt és most mindenkinek minden nyűgét felsorolni, azt viszont el kell mondjam nektek, hogy vannak köztünk ketten, Noémi, az új értékesítési vezetőnk és (Csepelyi) Adri, szerkesztő-újságíró, akik idén csatlakoztak hozzánk, és úgy alakult, hogy mindkettejüknél szinte azonnal becsapott a ménkű.

Új csapattagot üdvözlünk a legnagyobb szeretettel a nagycsaládunkban. @csepelyi_adrienn mától hivatalosan is WMN szerző. Éljen! . #wmn #wmnmagazin #wmnpwr #reklám #withGalaxy #TeamGalaxy #SamsungS10

Hiába voltak frissek a csapatban, csodálatos volt látni, ahogy a többiek összezártak körülöttük, és mindkettejüket megtámasztották, amennyire kellett. Cserébe ők – itt jegyezném meg, hogy mindkettejüknek határozott és összetéveszthetetlen stílusa van – megmutatták, hogy

a legsötétebb napokon, akár sírástól duzzadt szemmel is lehet emelt fővel közlekedni a világban. Az emelt főre pedig killer tusvonalat és/vagy állati szexi kalapot húzni.

Emlékszem – tudván az épp zajló drámákról a háttérben – volt, hogy nem hittem a szememnek, amikor megláttam reggel Noémit vegánbőrbe bújtatott mangalányként, vagy Adriennt Liverpool-drukker Barbie-ként megjelenni az irodában, és néha meg-megremegő kézzel, de mégiscsak határozott mozdulatokkal navigálni a munkanapot. Le a kalappal (és tusvonallal)!

…azt, hogy nem vagyok UFO

De legalábbis nem én vagyok az egyetlen. Ott van például legfőbb ufótársam, Flóra. Az Elviszlek magammal szerkesztője (és a Csak neked mondom, a Nyomjad, anyukám!, Az élet sava Borcsa társszerkesztője a fönt már megénekelt drága Marishka mellett), nem mellesleg újságíró, anyuka, hobbiszakács, önkéntes gyereksofőr, kézművesvarázsló, időzsonglőr valamint kifogyhatatlan energiabomba.

Az a fajta ember, aki úgy képes beleszeretni egy-egy projektbe, hogy ha nem szólnak rá, akkor egyetlen perc pihenés nélkül az éber kómáig dolgozza magát. Néha én vagyok az, aki rászól, ami különösen annak tükrében vicces, hogy ez, mondjuk, szombat éjjel fél 11-kor történik cseten, miközben egy épp aktuális Elviszlek-vendég kapcsán dumálunk. Akkor én írom neki, hogy „te miért dolgozol ilyenkor, Flóra?”, mire ő küldi nekem a sírva röhögős fejet, hogy „ez most komoly kérdés-e, és nézzek már rá az órámra, valamint a képernyőre, hogy éppen mit csinálok ÉN”. És akkor mindketten röhögünk, majd tovább csetelünk a videóról a kanapén, borospohárral a kezünkben (na, jó, nekem van borospohár a kezemben, Flóra nyilván nem iszik. Soha.).

Maradjunk annyiban, hogy próbáljuk leszoktatni magunkat a túlmunkáról. Egyelőre sikertelenül. De addig is: ő az ufótársam.

…hogy hiszek a túlélésben

És akkor itt van még egy ember, aki (megint) kénytelen volt újratervezni magát 2019-ben. Az örök megújuló, utánozhatatlan és mindannyiunk agytekervényeiből kitörölhetetlen Szentesi. Rengeteget írtunk már arról, hogyan és miként alakult a kapcsolatunk Évával, azt is tudjátok, hiszen meséli, meséli mindig (hál' istennek!), hogy ő épp hol tart. Amit meg akarok köszönni neki, az most valami egészen más: az a tanítás, amit a megzabolázhatatlan és sokszor egészen kibírhatatlan, de mégis menthetetlenül szeretnivaló személyiségével adományoz mindannyiunknak (de főleg nekem) immár öt éve. Idén is megjártuk a mennyet és a poklot, számos alkalommal vitatkoztunk, sőt veszekedtünk szóban és írásban, kereteztük újra a munkakapcsolatunkat, valamint értékeltük át (és át és át és át) a személyeset… de: itt vagyunk. És itt is leszünk.

Egyszerűen vannak olyan kapcsolatok az életben, amelyek mindent túlélnek.

Persze, az is lehet, hogy most, amikor leírom ezt, elkiabálom. Szentesinél sosem lehet tudni. (Haha. De komolyan, tényleg.)

…hogy ugyanúgy hihetek a férfiakban, mint a nőkben

Mert noha erős, motiváló nőket ígértem, és a WMN az véemen, de akkor is: nemcsak nők vagyunk itt, hanem vannak férfiak is. Méghozzá olyanok, akik nem csinálják össze magukat attól, hogy határozott nőkkel kell dolgozniuk; együtt gondolkodni, egymást komolyan véve vitázni, közösen alkotni, hibázni, tanulni, ünnepelni, röhögni, és igen, sírni is. Van, akit keveset látunk, van, akit kicsit többet, van, aki vezető, és van, aki inkább support. De mindannyian fontosak nekünk, a WMN hangjához pedig elengedhetetlenek.

Szóval, Gazsi, Bandi, Sanyi, Viktor, Zsolt, Gábor, Jocó, Kristóf, Ákos, Péter, Bálint, Tomi (és mindenki, nemcsak fiúk, hanem a lányok is, Szilvi, Dóri, Ági, Radojka, Éva, Noémi, Kati és a többi állandó külsősünk, alkotónk és segítőnk, akiket felsorolni sem lenne lehetséges…) köszi szépen, hogy elsősorban emberek lehetünk így, együtt mindannyian, és csak másodsorban nők és férfiak.

Elmúlt a negyedik közös nyarunk is, most pedig ennek örömére megüljük/megisszuk/megesszük a magunkét. Mostmár csak azt kell kitalálnotok, ki tartozik a bandából a fanyar, és melyikünk pedig az édesebb csoportba. A kezünkben lévő italok színéből kitalálhatjátok! Kattintásokban gazdag, sok egyéni látogatóban bővelkedő szezonunkat lezárjuk, és folytatjuk innen nagyobb elánnal. Legyetek velünk mindig is! #FinlandiaGT #FinlandiaCoconut&Cola #Finlandia #lessordinary

…hogy: vagy

De mielőtt még elköszönök. Mostanra már biztosan kitaláltad, hogy a mai nap az a minden második nap egyike: amikor szentimentális vagyok. Úgyhogy utoljára, de elsősorban, akkor is, ha ennyi giccset már végképp nem fogad be a gyomrod, mégiscsak annak az embernek kell megköszönnöm, hogy minden, amiről eddig írtam, egyáltalán lehetséges.

Hogy létezhetünk, dolgozhatunk, fejlődhetünk, együtt öregedhetünk, vagy épp fiatalodhatunk. Ez pedig nem más, mint: te vagy.

Szóval: köszi szépen. Tényleg.

És akkor most zárjuk be ezt az évet végre!

D. Tóth Kriszta