„Nincs szükségem hálószobára ahhoz, hogy a nőiességemet bizonyítsam” – Miért lett Audrey Hepburn az ikonom?

–

Annyi mindenért becsülöm őt

A tehetségéért, a belső szépségéért, a szerénységéért, az emberségéért, mindazért, amit élete folyamán tett a rászorulókért, és nem utolsósorban azért, ahogyan – a világsztársággal járó kultusz ellenére – normális életet élő ember tudott maradni. Mindemellett magától értetődő stílusikon, aki több nagy tervezőt inspirált, és akin minden erőlködés nélkül életre keltek az haute-couture (ejtsd: ot-kutűr) ruhadarabok.

Imádta a kamera, imádták a rendezők, a ruhatervezők és az egész világ. Alternatívát mutatott a nőknek, hogy ilyen békésen és mindenféle harsányságot mellőzve is lehet egyszerre nő, erős és sikeres. Élő példája volt annak, hogy az igazi nőiesség valóban mélyről fakad.

„Nincs szükségem hálószobára ahhoz, hogy a nőiességemet bizonyítsam. Éppen ugyanannyi szexualitást tudok sugározni, ahogy az esőben almát szedek a fáról”

– mondta egy interjúban, amikor a nőiességről kérdezték.

Előbb anya, aztán színész, a végén sztár

Engem személy szerint rendkívüli módon inspirál az a gondolata, amellyel a hitvallását összegezte egyszer:

„Hiszek a rózsaszínben. Abban, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégető módszer. Hiszek a csókban, a sok-sok csókban. Abban, hogy erősnek kell maradni, amikor úgy tűnik, hogy minden a rossz irányban halad. Hiszek abban, hogy a boldog nők a legcsinosabbak. Hiszek benne, hogy a következő nap új lehetőség, és hiszek a csodákban is.”

Ennél szebben nem tudnám összefoglalni azt, ahogyan gondolkodom. Maximálisan azonosulni tudok ezzel a pozitív, életigenlő gondolkodással és azzal, ahogyan hitt az élet varázsában. 

Audrey Hepburn olyan nő volt, aki a siker ellenére is a helyén kezelte a családja értékeit. Halála után elsőszülött fia, Sean mesélte, hogy ő sokáig nem is sejtette, mennyire ismert az édesanyja. Ennek ugyanis odahaza semmiféle jelét nem látták. Nem voltak sztárallűrök, megcsúszott értékrend, hangos, felszínes élet, sem pedig haute-couture.

Csak egy hétköznapi anya, aki – miután három vetélés után végre életet adott első fiának – minden figyelmével és szeretetével az anyaság irányába fordult, és odaadó szeretettel nevelte Seant, valamint kisebbik, második házasságából született fiát, Lucát.

„Anyaszerepben alakította a legnagyobbat, a családja volt mindig az első számára.

Először csak azt tudtam, hogy nagyszerű anya. Aztán ráébredtem, hogy színésznő is, aki rajong a színpadért. De csak sokkal-sokkal később jöttem rá, hogy mennyire népszerű is volt. És ami igazán különleges, hogy az emberek az igaz valójáért rajongtak, és ő meg is érdemelte ezt a szeretetet” – mondta Sean egy dokumentumfilmben Audrey-ról.

Az is rettenetesen inspiráló számomra, ahogyan a karrierjéről vélekedett. Egyszer azt mondta, hogy anélkül szeretne sikeres karriert, hogy karrieristává válna. Én is igyekszem így élni. Emberségesnek maradni akkor is, amikor elérkezik a várva várt siker. Sőt, minél feljebb jut az ember, annál alázatosabban és humánusabban álljon mások és a világ elé. 

Lélek, erő, tartás

Amikor jelzőket keresek Audrey személyiségének leírására, a következő szavak jutnak eszembe: tüneményes, harmonikus, erős, bátor, alázatos, elegáns, érzékeny, emberi. Olyan nő, akinek törékenysége lenyűgöző tartással párosult. Erre a tartásra elég sokszor volt szüksége az életében.

Először egészen fiatalon, a második világháború alatt, amikor is kislányként az ellenállásnak segített.

Az arisztokrata családból származó és balerinának készülő Audrey-t egy londoni bentlakásos lányintézetből rendelte haza az édesanyja, hogy az egész családdal a független Hollandiába költözzön. Itt aztán a háborús időszakban Audrey a cipőjében hozta-vitte az üzeneteket az ellenállás tagjai közt, és táncolt az ugyancsak az ellenállás számára gyűjtő jótékonysági rendezvényeken.

Aztán eljött az az idő, amikor már nem volt ereje táncolni, ugyanis a németek elkobozták a holland élelmiszer-tartalékot, és 1944 telén éhezésre ítélték a lakosságot. Audrey tulipángumóból sütött kenyér segítségével maradt életben. Az ebben az időszakban kialakult alultápláltság, vérszegénység és felső légúti betegségek azonban egy életen át elkísérték.

Ahogyan a háború alatt elszenvedett érzelmi trauma is, ami egy életre érzékennyé tette a szenvedők sorsa iránt.

A háborús kínszenvedések mellett Audrey lelkén nyomot hagyott az a tény is, hogy édesapja korán elhagyta őt és az édesanyját. Szintén meghatározó módon formálta a személyiségét, hogy – hiába volt kiemelkedően tehetséges balerina – sosem teljesíthette be az álmát. Mire a háború véget ért, Audrey tizenkilenc éves volt. Túl idős és túl magas ahhoz, hogy professzionális táncos lehessen, ráadásul az éhezés a fizikumán is nyomot hagyott, nem volt soha többé olyan erős, mint a háború előtt.

Végül szinte egyik pillanatról a másikra világsztár lett, és az élet részben kárpótolta őt a derékba tört táncosi pályafutásáért is. Egyebek mellett azzal, hogy az egész világ előtt táncolhatott a Mókás arc (Funny Face) ikonikus bárjelenetében. Abban a filmben, amelyben a korszak legnagyobb táncos filmsztárja, Fred Astaire volt a partnere.

Híres lelkierejére akkor is szükség volt, amikor a My Fair Lady bemutatója után kapott hideget-meleget, amiért nem az ő énekhangján szólalt meg a főszereplő, Eliza Doolittle. Audrey mindenféle nyilvános kiborulás nélkül fogadta a bírálatokat, ahogy a stúdió erősen megkérdőjelezhető bánásmódját is, hogy a háta mögött, őt megvezetve más hangjával dobták piacra a filmet.

És a magánéletét sem folyamatos siker kísérte – három vetélése után mély depresszióba zuhant.

Majd újra, amikor tizennégy év és számos közösen jegyzett film után zátonyra futott a színész Mel Ferrerrel kötött első házassága. Vagy épp amikor a második férjével és kisebbik gyermekének édesapjával, Andrea Dottival való házassága is végleg menthetetlenné vált. Nem szerepelt a címlapokon magánéleti válságával, általában a munkába menekülve tette magát túl az élete traumáin.

Önazonos stílusikon, aki tisztában volt a hiányosságaival

Az első, könnyed szerepek után, mint a Római vakáció vagy a Sabrina, már drámai színésznőként is akart és tudott bizonyítani. Több más szerep mellett Truman Capote Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany’s) című regényének filmadaptációjában erre is lehetősége nyílt.

Itt már igazi stílusikonként, Givenchy legmeghatározóbb inspirációjaként ismerte őt a közönség.

Ez is irigylésre méltó tulajdonság: erőlködés nélkül volt elegáns, nem is volt tudatában a szépségének, ami talán még vonzóbbá tette.

Számomra talán – a stílusát tekintve – az önazonossága a legvonzóbb, az, hogy a hibáival együtt elfogadta önmagát, nem akart más lenni. Mindig azok a nők és férfiak vonzottak leginkább, akiknél látható, hogy békességben vannak önmagukkal. Ez általában kilométerekről érezhető. A saját életemben és öltözködésemben is erre törekszem. Nem akarok feltűnő lenni, de amit viselek, annak a lelkemmel és a személyiségemmel harmóniában kell lennie. 

„Miért változzak meg? Mindenkinek megvan a maga stílusa. Ha rátaláltál, ragaszkodj hozzá” – mondta Hepburn. És ez az attitűd bátorsággal párosult. „Az élet egy parti. Öltözz ennek megfelelően” – ezt egy másik alkalommal jelentette ki, és tényleg ennek megfelelően élte az életét. 

Givenchyval először a Sabrina ruhapróbáján találkozott. A tervezőnek előre szóltak a filmgyárból, hogy Hepburn kisasszony érkezik a stúdiójába, aminek Givenchy nagyon örült, hiszen rajongott Katharine Hepburnért. Kissé megütközött, amikor egy vékonydongájú, szinte ismeretlen színésznő jelent meg a ruházati szalonjában. És annak ellenére, hogy a divattervező először el akarta küldeni Audrey-t, mondván, egyetlen ruhadarab sem lesz jó rá a kollekciójából, végül minden, amit a filmhez tervezett, tökéletesen állt rajta. Ekkor kezdődött kettejük legendás, életen át tartó barátsága, és számos filmben gyönyörködhettünk a jelmezekben. Givenchy rajongott Audrey-ért, olyannyira, hogy első parfümjét is neki ajánlotta.

„Elegancia sugárzott belőle, tudta, hogyan mozogjon, tudta, hogy mit akar, ismerte az arca hibáit, tökéletesen tudatában volt önmagának. Igaz, őszinte lény volt. Időről időre, mivel rendkívül vékony volt, megkérdeztem, hogy eltakarjuk-e a kulcscsontját. Mire ő azt válaszolta: »Engem nem zavar.« Ahogy Billy Wilder mondta: »Audrey ereje a belső varázsában van.« És mindemellett kedves volt. Amikor megcsörrent a telefon a stúdióban, tudtam, hogy ő az. Amikor beleszóltam, csak annyit mondott: »Tudom, hogy elfoglalt vagy, csak egy puszit akartam küldeni.« És azzal letette. Ilyen volt Audrey” – mesélte róla egy interjúban Givenchy.

Ott adni, ahol a legnagyobb a szükség

Audrey-ról a nagyvilág csak viszonylag későn, nem sokkal a halála előtt tudta meg, milyen nagylelkű valójában. A nyolcvanas évek végétől már visszavonultan élt társával, a színész Robert Woldersszel, és csak ritkán forgatott.

Nem azért, mert szégyellte volna a korát vagy épp az arcán sokasodó ráncokat (épp ellenkezőleg!), hanem mert élete második felében az energiáit mások megsegítésére fordította.

Nagyra értékelt magánéletét csak akkor áldozta fel, amikor 1988-ban az UNICEF jószolgálati nagykövete lett, így a népszerűségét a világ legszerencsétlenebb sorsú gyerekeinek a megsegítésére használhatta. Küldetésének érezte, hogy visszaadja mindazt, amit ő maga a második világháború idején kapott, amikor az ő életét mentették meg az Egyesült Nemzetek küldöttei.

„Az adakozás az élet. Ha egyszer nem adsz többet, nincs többé miért élni” – mondta egyszer.

Mindig oda utazott, ahol a legnagyobb volt a nélkülözés, a konfliktus és a szükség. 1992-ben, hatvanhárom évesen a polgárháború és éhínség sújtotta Szomáliában járt, és a világ elé tárta az ottani valóságot. A térség neki köszönhetően ezután egyre nagyobb mértékű segítséget kapott. De ez az út más okból is mérföldkő volt: ekkor kezdett hanyatlani az egészsége. Gyomorfájdalom kínozta, majd Los Angelesbe visszatérve kiderült, hogy daganatos betegségben szenved, és mindössze hónapjai vannak hátra. Végül 1993. január 20-án, életének hatvannegyedik évében hunyt el.

Halálával azonban nem ért véget a története. Az élete, a jósága, a minden korszakában hiteles szépsége sokunk számára inspiráló.

Kégl Ágnes

Kiemelt fotó: George Rinhart/Corbis via Getty Images