–

Az agyműtétem előtt elmentem a pedikűrösömhöz, mert úgy gondoltam, ebből az alkalomból úgy a legjobb, ha a lábamon a köröm olyan színű lesz, mint az autóm. Bordó, metál fényű, csillámos. Tényleg elképesztően szép körmeim lettek. Még a műtőben is megdicsérte mindenki. Mielőtt ráengedték volna a csontfűrészt a koponyámra.

Miközben festegette a körmeimet, kicsit pironkodva elmesélte a pedikűrös hölgy: érezte ő, hogy valami baj van velem. Legszívesebben szólt volna, de nem tudta, hogyan tehetné.

Augusztus 20-án találkoztunk az új szökőkút felavatása előtt. (Arra emlékszem, hogy csak az én két gyerekem vetette bele magát a vízbe… de más emlékem nincs. Sem aznapról, sem az azt megelőző másfél évről.) Szóval találkoztunk. Marika beszélgetést kezdeményezett velem, ám én (vagyis az, aki akkor már a testemet és az elmémet uralta) nem akartam beszélgetni. Sőt, nem is igazán tudtam, ki ő, és miért zaklat. Marikát a férje finoman figyelmeztette, hogy ideje indulniuk, mert a hölgy is biztosan siet. Pedig csak bajban voltam. Óriási bajban.

Senki az égvilágon nem tudta, hogy hetek óta mindössze napi két-három órát alszom villanyfény és tévé mellett. Senki nem tudta, hogy alig tudom mozgatni, úgy fáj a vállam.

Talán az is jó lett volna, ha valaki előtt ismert az az apróság, hogy zsibbad a lábfejem. Egy emlékképem van: korán reggel kétségbeesetten masszírozom a lábujjaimat, hogy valahogy életet leheljek beléjük. Nem is éreztem már addigra őket. Sőt, bokától lefelé semmit. Orvoshoz nem mentem, hiszen egyedül voltam a két gyerekkel, fel sem merülhetett. Azt feltehetőleg tudtam, hogy valami nincs rendben, ha fél oldalam zsibbad, fáj. Szerencsétlen testem segítségért üvöltött, de nem volt, aki meghallotta volna. Én addigra az alvásmegvonás miatt már elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Senki nem vette észre, hogy baj van. Sem a szomszédok, akikkel napi szinten találkoztam és beszéltem, sem a férjem, aki kéthetente egy hétvégét töltött itthon, de mindennap beszéltünk telefonon.
A családom megharagudott rám, szerencsére nem tudom, miért. Megkértem őket, hogy ne meséljék el a rosszullét előtti időszakot. Nem akartam tudni, és most sem akarom. Abban biztos vagyok, hogy a gyerekeimet tisztességgel elláttam, mert az genetikailag kódolva van bennem. Utólag nekem csak ez számít.

Viszont nem értem, miért nem vette észre senki, hogy egyre rosszabb testi és lelki állapotban vagyok.

Ha nekem nem is jelezték, hogy folyamatosan „hülyülök”, miért nem szólt senki a férjemnek? Főleg úgy, hogy két nagyon kicsi gyerekkel voltam otthon hármasban. Őket sem féltette senki?

Hogy lehet, hogy még így is tudom, fizikai fájdalmaim voltak, mégsem tudott róla senki más? Ennyire jelentéktelen volnék, hogy a kialvatlanság jelei nem ütötték ki senki szemét? Miért nem tudta senki, hogy rettegek egyedül éjszakánként abban a nagy házban? Miért nem ismert engem senki annyira, hogy észrevegye, valami nincs rendben?

Néhány e-mailemet elolvastam, amiket röviddel az eszméletvesztés előtt írtam. Rémisztő volt… Valami különös, rettenetesen idegen nyelvezettel íródtak. Azok nem az én szavaim, nem az én gondolataim voltak. De senkinek nem tűnt fel. Vagy csak senkit nem érdekelt annyira. Nem tudom, melyik a rosszabb.

Aztán egy este, hat óra körül, vacsora közben, lefordultam a székről úgy, hogy közben a kétéves kislányom az ölemben ült, a három és fél éves kisfiam pedig a mellettem lévő széken. Onnantól filmszakadás.

A segítség pedig csak másnap reggel nyolc óra körül érkezett. Életem legszörnyűbb pillanata volt, amikor megtudtam, hogy a két kicsi gyerekem egy egész éjszakát töltött egyedül úgy, hogy az anyukájuk hol a földön rángatózott, hol pedig számukra érthetetlen és ijesztő dolgokat csinált. Csak remélni tudom, hogy az epilepsziás rohamok voltak többségben, és nem a „tiszta” pillanatok.

Mint kiderült, volt egy olyan ér az agyamban, ami születésem óta „selejtes” volt, és feltehetőleg időnként bevérzést okozott, ami szerencsére nem járt tünetekkel. Nem voltam fejfájós, semmi különösebb jele nem volt a problémának. Ez az ér egy időzített bomba volt a fejemben, ami egy nagyobb erőlködéstől azonnal robbant volna. A hüvelyi úton történő szülés végzetes is lehetett volna, de minimum agyvérzést váltott volna ki. Így lett egy pillanat alatt isteni ajándék a sorscsapásként számon tartott toxémiából, majd a második gyereknél a magzatvíz szivárgásából. Az ilyen mértékű alvásmegvonás epilepsziás rohamok sorához vezetett (feltehetőleg több is volt akkor), ami végül aktiválta azt a bizonyos bombát. Kész csoda, hogy gyakorlatilag semmilyen következménye nem lett. Sajnos nagyon félek egyedül a sötétben, és azt a házat sosem szerettem. Sötétedés után az alsó szintre nem is mertem egyedül lemenni, még akkor sem, ha otthon volt a férjem.

Időnként felmerül bennem a kérdés, hogy miért nem tűnt fel senkinek, hogy baj van.

A házasságunk akkoriban mélyponton volt, a férjemnek jól jött, hogy kéthetente egy-két napra jött csak haza. Egészen egyszerűen elege volt belőlem, elviselhetetlennek tartott, és kész. A szomszédok idősek, és mivel megszokták, hogy a férjemnek mindig kiállhatatlan feleségei voltak, talán azt gondolták, „ez is csak kimutatta a foga fehérjét”. Az egyikük utólag elmesélte, hogy neki folyamatosan panaszkodtam, hogy félek dolgoktól, ő biztos is volt benne, hogy nincs rendben valami, de úgy volt vele, hogy ez nem az ő problémája. A szüleimmel és a testvéremmel amúgy sem volt harmonikus a kapcsolatunk, csalódottak voltak, hogy a férjhez menést és a gyerekszülést mindenek elé helyeztem, és az első adandó alkalommal megléptem. Számomra viszont az volt a legfontosabb, hogy anya lehessek, és még így utólag sem bánom, hogy így alakult.

Az agyműtét egyetlen mellékhatással járt: epilepsziával életem hátralévő részére. Szerencsére rohamot, úgy tűnik, csak alvásmegvonás és nagy stressz okoz. Utóbbit sajnos vállalkozóként, több alkalmazottért való felelősség mellett nehéz elkerülni, de mindent megteszek, hogy csökkentsem a kockázatot. Jógázom, sokat sétálok, rendszeresen meditálok, és igyekszem elfogadni az adott helyzeteket. Az is nagy könnyebbség, hogy a rohamaim megfelelő gyógyszerszint mellett nem járnak eszméletvesztéssel, mindössze néhány másodperces „üzemzavar” következik be.

Mint megtudtam, szervezetünk egyik legádázabb ellensége az alvásmegvonás. Nincs olyan, hogy előre kipihenjük magunkat, vagy olyan, hogy bepótoljuk.

Küldetésemmé vált, hogy megértessem legalább a környezetemmel, mennyire fontos az alvás, a pihenés. Egyelőre úgy tűnik, hiába hirdetem az igét, senki nem hiszi el, hogy vele is megtörténhet.

A műtét óta kevés dologgal lehet engem kihozni úgy a sodromból, mint a munka hőse mentalitással. Például, amikor néhány hete egy barátnőm büszkén mesélte, hogy ő bizony hajnali négykor kel, ötre jár dolgozni (önszántából), mert akkor bőven le tudja dolgozni a nyolc óráját úgy, hogy még a gyereket másfél órára kiviszi a játszótérre is délután. Tiszta szívből becsülöm a szándékot, mert tudom, hogy egyszerűen csak minden téren jól akar teljesíteni, de legszívesebben két jól irányzott pofont kevertem volna le neki, térjen már észhez. Mi az a főnöki dicséret vagy bármilyen elismerés a saját életünkhöz képest?
Pihenni, aludni igenis kell. Az nem valami luxus, hóbort, vagy a lusták kiváltsága. Létszükséglet.  Ahogy az én példámból is látszik. Tessék megérteni végre!

 

Orsi

Kiemelt képünk illusztráció