Írjunk ki egy szavazást arra, hogy szavazzunk-e? – A szülői levelezőlisták pokoli világa
Tizenegy és fél! Ennyi azoknak az éveknek a száma, melyben a nyarak kivételével általában heti, de időnként napi rendszerességgel kapok „Kedves szülőtársak!”, vagy éppen „Helló, szülőpajtik!” (ááááá!) kezdetű leveleket, amelyektől már a megszólításnál komoly aritmiám lesz, szorongásrohamok törnek rám és a hideg verejték ver ki. Ugyanis az eltelt évek nemhogy megedzettek volna, de egyre mélyebbre taszítottak a levelezőlistától való rettegés mocsarába. Eljött ugyanis a szalagavató, a külföldi utazások és az érettségi éve, ami külön-külön is túltesz minden eddigi várakozásomon. De mindez együtt… Marossy Kriszta írása.
–
Pedig olyan szépen indult minden. Úgy értem, az oviban. Nem volt levelezőlista, csak két szuperszonikus óvónő, napi kapcsolat, jó csapat és sok nevetés között néha a fontosabb megbeszélnivalóknak is volt helye. Bele is éltem magam, hogy igen, ez a normális útja a kommunikációnak. Ha a szülőkkel megbeszélnivalónk akadt – akár fontos ügyben –, akkor arra mindig teremtettünk lehetőséget gond és vita nélkül, pedig ebben a korban nemegyszer fordulnak elő igazán fontos, a gyerek testi-, lelki-, szellemi képességeit, és nyugodt fejlődését érintő helyzetek.
Minden emberi módon haladt, és ezzel a magabiztos tudással fordultam be – a várakozással teli gyermekem kezét fogva – az általános iskola kapuján.
Nem gyanakodtam semmire, amikor először diktáltam le a tanítónőknek az e-mail címemet és a telefonszámomat. Azóta már tudom, hogy csakis a férjemét kellett volna megadni – akkor talán még ma is épelméjű ember lennék.
Magánsuli, mert a gyerek kicsit érzékeny… anya meg nagyon, mint kiderül...
Történt ugyanis, hogy máris az első napon, az első értekezlet előtt jócskán „megalakult” az úgynevezett szülői csapat, amelyik a tanítónők első, tájékoztató jellegű levelére elkerülhetetlenül fontosnak tartotta minden egyes csemetéjük alapos bemutatását a másik, harmincegy szülő számára. Így történt, hogy egy szép napos szeptember elsején azzal a tudással hajtottam álomra a fejem, hogy „Lilike már két éve olvas, így ha lehet, kérném, hogy más tempóban oktassák”. Meg, hogy „Csongor korához képest igen fejlett, de a tanárnőket kérném, ne alázzák azzal, hogy késsel-villával való evésre kényszerítik, mert a finommotorikus mozgása még nem az igazi…”. Illetve „Barbikánkkal minden rendben, nemcsak szép és okos, hanem nagyon szociális is, majd meglátjátok”! Megláttuk. Már az első héten.
Nem sorolnám fel, de, ugye, egyértelmű, hogy minden osztálytárs maga volt a csodagyerek. Kivéve az enyémet, mert szegény minden jó és rossz tulajdonságát magamban tartottam ebben a körben. Is.
Kellett nekem ez a rohadt magánsuli! – gondoltam már akkor. Bár a gyerekem érzékenysége miatt döntöttem mellette, mégis kezdtem úgy érezni, nem igazán jó „tracken” vagyunk.
Ekkor érkezett meg ugyanebbe az osztályba az első olyan levél, hogy „Kérnélek titeket, hogy ha látjátok, hogy jövök az iskola felé, várjatok meg, és kísérjétek be a Zalust, mert a Jaguáromnak leér az alja a padkára parkolásnál. Előre is köszike!”, majd ugyanezen anyuka a róla és a többi anyáról elnevezett ünnepen, jelesül az anyák napján nem tudott részt venni, mert idézem: „Kedveseim, a speciális méregtelenítő masszázsomat nem tudtam más időpontra rakni, de Jolika ott lesz Zalussal”. (Mondanom sem kell, hogy Jolika a házvezetőnő volt és Zalus a szövege helyett szépen felöltöztetve üvöltött az ajtóban, taknyát csinos zakójára csorgatva, az anyukáját várva).
Évente vagy kétévente írok egy igent vagy egy nemet ezekbe a levelezésekbe, de akkor – vesztemre – nem bírtam magammal, és a legékesebb szavakkal az anyukát elküldtem az ő édes anyukájába. Mint kiderült, nem tettem igazán helyesen az iskola vezetése szerint, hiszen az alacsony építésű Jaguáros hölgy éppen aktuális partnere erősen támogatta az adott intézmény alapítványát… úgymond.
A levelezőlista két részre szakadt – nagyjából az agyam felrobbanásával egy időben –, és bár nem csupán ezért, de a gyereket kimenekítettem egy jó nevűnek mondott állami intézménybe, aminek a közvetlen közelébe költöztünk.
Az állami intézményi „levlista” mint következő fejezet
Itt már nem volt helye a gyermekek lelkecskéjének és a tanárokénak sem, viszont a levelezésben szisztematikusan pécéztek ki egy-egy rendbontó diákot, addig hergelve önmagukat, míg a beszolgáltatandó gyümölcs, budipapír, rajzlap, osztálypénz és zsepi megtárgyalása között csak sikerült valahogy megmérgezni a levegőt. Méghozzá olyan hatékonyan, hogy gyermekeik hathatós közreműködésével távozásra bírták azokat, akik – szerintük – kilógtak a sorból. Mindezt olyan szövegekbe csomagolva, hogy „higgyétek el, nekem semmi bajom a Jancsival, de az órákon folyton zajong, és már emiatt panaszkodott Csengemama és Áronpapa is”. (Különös jelenség amúgy, hogy a legtöbb szülő nevét nem tudjuk, csak a gyerekeik jogán és nevén létező személyek… Bár, ha belegondolok, nem baj, így könnyebben feledek el jó néhányat).
Az ilyen és hasonló üzenetekre általában elindul a levéláradat, és mindenkinek, de tényleg mindenkinek van véleménye, amit aztán megoszt a gyerekével is, a szegény gyerek meg távvezérelve gyűlölködik tovább az osztályban mindaddig, amíg a kipécézett áldozat egyik napról a másikra el nem tűnik.
Esküszöm, gondolkodó embereknek kinéző lények képesek leírni olyan mondatokat, hogy „Csanim ebben a tanévben negyedjére tetves, így megkérlek titeket, hogy kövessétek ti is a példánkat, és vágjuk le a gyerekek haját az egész osztályban”.
Aztán jött anyuka újabb megoldási javaslata: kitalálta, hogy melyik gyerek terjeszti a tetvet. Nem fogjátok kitalálni, hogy ki volt! Az egyetlen gyerek, akit az anyja nem tudott eltartani, és állami gondozásba adták. Mondanom sem kell, hogy a vérszomjasok addig rontották a kisfiú helyzetét, hogy neki is mennie kellett. Csaninak pedig megnőtt a haja lassan, bár még évekig újra és újra tetves lett…
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy minden osztályban vannak normális, emberi értékeket képviselő szülők, de azokat vagy lehurrogják, vagy bölcsen meg sem szólalnak, így marad a „mindenlébenkanál” csapat. Ez jelenthet jót is amúgy. Ők azok, akik szervezik a kirándulásokat, eltervezik az ajándékot, és aztán levelezhetünk hetekig arról, hogy „Marika néninek és Gyuszi bácsinak jó lesz-e karácsonyra a szaloncukor meg a könyvutalvány?”. Mintha nem ezt kapnák minden évben… De azt is nagyon szeretem, amikor nagyon komoly levélváltást követően még húsz körben elégedetten „nyalogatják” egymást, hogy például „Jaj, Hédikém, de jól kitaláltad!” „A köz nevében köszönjük, Tibi bátyó, hogy intézed”. „Szerintem is csodás gondolat, családilag egyetértünk!” (Ez utóbbi, igen szűk réteg családi (!) mail címen levelezik, miszerint akisscsalá[email protected].)
A technika – sajnos – fejlődik
Az elmúlt több mint egy évtized sajnos egyre több platformmal szolgált és szolgál a tisztelt szülőtársak önkifejezésére és szervezési megszállottságuk kiteljesedésére, így a gyanútlan ember azon kapja magát, hogy a szalagavató, a kirándulás és az érettségi, valamint a felvételi és az osztálypénz ügyeiben már külön Facebook-csoportok, csetek, és levelezőlisták tagja lett, és nem győzi némítani a csoportokat, különben a nap minden pillanatában kapna valami „halaszthatatlanul fontos” üzenetet.
Új taktikát dolgoztam ki: heti kétszer felkészült lelkiállapotban olvasom el az összeset, és a következő napok során megpróbálom elfelejteni azt, hogy például: „Jani az osztálykiránduláskor otthon hagyta a bérletét, így megbüntették. Javaslom, hogy közösen álljuk a büntetését”.
Ugye, mondanom sem kell, hogy a témában közel ötven pro és kontra vélemény születik, amely ott akad el, hogy az adott valuta aznapi, vagy éppen aktuális árfolyama szerint számoljuk-e ki a szóban forgó összeget. Amikor ezen is túl vagyunk, akkor kiderül, hogy mégsem fizetjük ki Janinak, így ez a tízezer karakter csak azért ment át a fejemen, hogy az idegeimet próbára tegye. Aztán felmerül egy újabb, igen fontos kérdés, miszerint a teremben kihalt növények pótlására összedobunk-e pénzt. Újabb vita, érvek és ellenérvek tömkelege, amikor is befut a mindenhez is értő apuka, és kitalálja, hogy levelezés helyett hozzunk létre egy Doodle-szavazást arról, hogy majd egy másik Doodle-ben megszavazzuk-e ezt a növénytémát.
Na, ekkor már tényleg azt érzem, hogy összehívok egy értekezletet, megkérem kedves szülőtársaimat, hogy mindenki írja magára az e-mail címét, és akik a legtöbbet írtak, véleményeztek, indítványoztak, kötözködtek, azok a szülői után élelem és innivaló nélkül addig maradjanak összezárva, amíg fel nem olvassák végig egymásnak – kegyes vagyok – csak az idei termésüket.
Remélem, egy nap együttlét után végre szentül megfogadnák, hogy soraik kilencven százalékának bepötyögése helyett inkább bekopognak a gyerekhez, és megkérdezik, milyen is volt a napja…
De nekem az is jó, ha moziba, színházba, sétálni mennek, horgolnak, autót mosnak, füvet nyírnak, takarítanak vagy énekelnek és táncolnak reggelig, csak fogják már be! Könyörgök!
Tisztelet a kivételnek! De mekkora!
Marossy Kriszta
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images