A kimaradt tétel: az 1956-os forradalom és szabadságharc

–

1956 érettségi tétel, de a feszített ütemben ismertetett tananyag miatt a téma sokszor nem vagy érintőlegesen jut el a diákokhoz, legalábbis sokaktól így tudom. Már a kiemelten kezelt budapesti történések rövid összefoglalása is lehetetlen küldetés, ráadásul sem a forradalmi események, sem a megtorlás nem korlátozódott csak a főváros területére. Szerencsére folyamatosan nő a témát feldolgozó szakirodalom: „Jelenlegi közéletünknek az 56-os események értékelése és megítélése egyik kulcskérdése, amelyről az utóbbi évtizedekben számos könyv és tanulmány jelent meg. Minden újabb adalék, amely hozzájárulhat a történések hiteles krónikájához, nem lehet hiábavaló vagy felesleges” – írja Galambos István, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának történésze az Újkor.hu-n megjelent cikkében.

Október 23-a mára kettős ünnep, egyrészt az 1956-os forradalom kitörésének, másrészt a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásának emléknapja.

Így kezdődött

„Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük” – szögezték le a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének (MEFESZ) tagjai híres, 16 pontos határozatukban, amelyet a műszaki egyetemi diáknagygyűlés résztvevői 1956. október 22-én elfogadtak. Követelték egyebek között Nagy Imre kinevezését miniszterelnökké, többpárti választásokat, a termelés racionalizálását, a mezőgazdasági magángazdálkodás feltételeinek biztosítását, és március 15-e ünneppé nyilvánítását is, utolsó programpontként másnapra békés felvonulást hirdettek meg, amelyhez számos szervezet csatlakozott. 1956 őszére a magyarországi sztálinista berendezkedés romokban hevert, egyre szélesedett a pártot és Rákosi Mátyást bírálók köre. Nagy Imre korábbi miniszterelnök reformjai enyhítettek a rendszer kegyetlenségén és észszerűtlenségein, így a diktatúrával szembeni hangulat és a változás megtestesítőjévé vált.

„Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!”

„Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe!”

„Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!”

Egyebek között ezeket a rigmusokat kiabálta a Műegyetem előtti térről induló tömeg, amely a Kiskörúton és a Margit hídon át a Bem térre tartott október 23-án délután. Az első lövések nem a fővárosban, hanem Debrecenben dördültek el, ahol a hatalom a békésen tüntető tömegbe lövetett. A budapesti vonulás közben az emberek kivágták vagy kiégették zászlóikból az 1949-es „Rákosi-címert”. A Bem-szobor lábánál elhangzottak a követelések és a Nemzeti dal is, utóbbi Sinkovits Imre előadásában. Az ekkor még körülbelül ötvenezres tömeg a későbbiekben már több mint százezresre duzzadt, és főleg Budapest három pontján folytatta a tüntetést.

A Felvonulási téren ledöntötték a tízméteres és hattonnás Sztálin-szobrot, aminek csak a csizmái maradtak meg, ezért gúnyolta a helyet a nép Csizma térnek.

Rádiófoglalás, sortüzek és Nagy Imre dilemmája

A Parlamentnél Nagy Imre beszédét várta a tömeg, amelyet Gerő Ernő – aki Rákosi távozása óta a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára volt – esti rádióbeszéde még jobban feltüzelt, mivel sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést.

Ezután Nagy Imre szereplése okozott csalódást, talán azért, mert „Elvtársak!” megszólítással kezdte beszédét. A felháborodott tömeg a Magyar Rádióhoz vonult, hogy követeléseiket beolvashassák.

(A bemenő küldöttség tagja volt Iván Kovács László, a Corvin köz későbbi főparancsnoka.) Kérésüket a rádió vezetősége elutasította. Az első, figyelmeztető lövések után a rádió fegyveres őrsége a tömegbe lőtt. A rádióhoz több rendőri és katonai alakulatot rendeltek fel (utóbbiakat lőszer nélkül).

A katonák egy része csatlakozott a forradalmárokhoz, miután egyik tisztjüket a rádióból lelőtték.

A tüntetők az időközben feltört budapesti fegyverraktárakból fegyvert és muníciót szereztek maguknak. Az éjszaka folyamán a szovjet csapatok beavatkoztak az eseményekbe, és szabadságharccá változtatták a kommunista diktatúra elleni tüntetéseket. A páncélosokkal többségében fiatal munkások vagy ipari tanulók szálltak szembe. A rendszerváltás után a Corvin köznél szobrot emeltek a gyakran tizenéves „pesti srácok” emlékére.

Mivel a Bródy Sándor utcai rádióstúdió használhatatlanná vált, másnap egy kis országházi fülkéből sugározták a rádióadásokat.

A beszédek mellett zenét is szükséges volt lejátszani, ami készületlenül érte a technikusokat, akik végül találtak pár régi lemezt az épületben, egyebek között a Himnusz, a Szózat, egy magyarnóta-lemez, egy operett és Beethoven Egmont-nyitánya szerepelt a kínálatban. Az utóbbi a forradalom jelképévé vált. Pár nap múltán hallható volt a Szabad Kossuth Rádió Forradalmi Bizottságának Örkény István által fogalmazott híres nyilatkozata: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” 

Az MDP központi vezetősége katonai bizottságot állított fel, és szovjet, illetve magyar katonai és rendőri erőkkel igyekezett felszámolni a felkelőközpontokat. Huszonnegyedikén Nagy Imre miniszterelnök statáriumot hirdetett ki, és a hatalom a tüntetőkkel szemben is keményen lépett fel. Ezen a napon a Honvédelmi, 25-én a Földművelésügyi Minisztérium előtt dördült el sortűz (sortűzön M. Kiss Sándor és Kahler Frigyes definíciója szerint 1956-ban az egyenruhás rendőri vagy katonai alakulatok által a fegyvertelen tömegre leadott lövéseket értjük – beleértve a repülőgépek géppuskatüzét is). I. Tóth Zoltán, az ELTE Történeti Intézetének dékánja is a sortűz áldozata volt: egy delegációt kísért aznap a Parlamentbe.

Sortűz a Kossuth téren

Október 25-én tehát újabb tragédia történt. A város több pontján tüntettek, majd a tömeg a Kossuth térre vonult, közben a tüntetők a szovjet katonákat igyekeztek meggyőzni arról, hogy nem a „szocializmus elleni fasiszta ellenforradalom” zajlik, hanem nemzeti demokratikus szabadságharc, persze nem túl magas szintű iskolai orosznyelv-tudással. Bár kezdetben néhány szovjet kiskatona barátságosan viselkedett velük, a téren lövések dördültek el, kitört a pánik, és véres mészárszékké változott a tér. A történtek oka valószínűleg az volt, hogy az ÁVH és a szovjet vezetés számára egyaránt elfogadhatatlan volt a magyar tüntetők és a szovjet katonák barátkozása, írja Nagy György. A visszaemlékezéseket összegyűjtő Kő Andrásék szerint nem zárható ki, hogy a magyar pártvezetők, illetve a velük tárgyaló szovjet tanácsadók védelmében vezényeltek tüzet. (Az Országgyűlési Múzeum külön kiállítást szentelt ennek a sortűznek.)

A Földművelési Minisztérium épületének falában ma 74 golyónyom emlékeztet a Kossuth téri sortűz halálos áldozataira és több száz sebesültjére.

Október 25-én bejelentették Gerő menesztését, és az MDP új első titkára a Rákosi börtönét is megjáró Kádár János lett. Október 25–26-án a forradalom tüze vidékre is elért. Az országszerte lezajlott tüntetéseket a hatalom nem egy helyen sortűzzel oszlatta fel. Huszonhatodikán például Mosonmagyaróváron, 27-én Tiszakécskén dördültek el a fegyverek. Országszerte forradalmi tanácsok, nemzetőrségek alakultak, és az üzemek irányítására később munkástanácsok jöttek létre.

A felkelésről Nagy Imre kezdetben még ellenforradalomként beszélt, később belátta, hogy két lehetséges forgatókönyv van: vagy a szovjet csapatok leverik a felkelést, vagy az események élére áll.

„Súlyos lelki tusa után Nagy az utóbbi mellett döntött. Javaslatára a pártvezetés 28-án újraértékelte az eseményeket, és »ellenforradalom« helyett »nemzeti demokratikus mozgalomnak« minősítette a történteket” – írja Romsics Ignác. Nagy bejelentette, hogy a követelések nagy részét teljesítik, a forradalmi szervezeteket elismerik, és a felkelők teljes amnesztiát kapnak. A párt Magyar Szocialista Munkáspárt néven újjáalakult, és korábbi koalíciós pártok is újjászerveződtek. Október végén még úgy látszott, a Szovjetunió elfogadja a változásokat, de aztán a Szovjetunió Kommunista Pártjának elnöksége a felkelés fegyveres leverése mellett döntött, mivel nyugati beavatkozás nem volt várható.

„Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Nagy Imre november 4-én hajnalban elmondott híres rádióbeszéde még optimistának tűnt, pedig a Forgószél hadműveletet végrehajtó szovjetek már a reggeli órákban elérték a Parlamentet. Több felkelőcsoport nem tette le a fegyvert, hanem ismét szembeszállt a szovjet túlerővel. A Magyar Néphadsereg egységei parancsot kaptak, hogy ne tanúsítsanak ellenállást. A vezető kommunista politikusok különböző követségeken kaptak menedéket, közülük csak Bibó István államminiszter maradt a Parlamentben.

Közben olimpia is volt

A melbourne-i olimpiára induló magyar csapat tagjainak ilyen körülmények között kellett eljutniuk a versenyre. Már a kiutazásnál is gondok voltak, Ferihegyet megszállták a szovjet csapatok, és az út sem volt kifizetve, írta Nagy György. Már két napja bevonultak a szovjet tankok Budapestre, amikor Prágából sikerült elindulniuk Ausztráliába, ahol a Himnusszal várták őket.

Több ország bojkottal tiltakozott a szovjet beavatkozás ellen, de a magyar sportolók elindultak a versenyeken. A csapat több mint harmada nem tért haza az olimpia után.

Kádár János vezetésével megbízható kommunistákból megszervezték a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat – tagjait vattakabátjukról pufajkásoknak hívták –, és felgyorsult a „rendcsinálás” folyamata. November közepéig országszerte leverték a felkelést. A halálos áldozatok száma Budapesten nagyjából 2500 és 3000 közé tehető, míg a sebesülteké húszezerre.

„Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! […] Még a golyó sem fog bennetek!” Az asszonyok tüntetésére december 4-én (Veszprémben december 6-án) az Élünk című lap felhívására került sor több helyen az országban. Budapesten nők ezrei tartottak csendes megemlékezést a forradalom áldozatainak tiszteletére a Hősök terénél. A békés menetben a Szózatot és a Himnuszt énekelték, skandálás nélkül haladtak, és csak egy-egy szál virágot helyeztek el a Névtelen Hős sírjánál. A pártvezetés ellentüntetéssel reagált, de az ott kialakult verekedést már sortűz követte, a fővárosban és vidéken egyaránt.

A megtorlás

A tüntetések kiújulása után „olyan terror köszöntött az országra, hogy a korabeli vicc szerint jobboldali fordulatban reménykedett az, aki Rákosi visszajöveteléről beszélt” – mondta Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, Szakolczai Attila. Folyamatosan tartóztatták le a forradalom résztvevőit és az ellenállás szervezőit, ügyeik tárgyalására ismét népbíróságokat alakítottak.

1963-ig 23 761 embert ítéltek el, 18 ezret internáltak.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának kutatása szerint országosan a tizenöt vagy több évre, életfogytiglani börtönbüntetésre vagy halálra ítéltek száma 496 – a később kivégzettek nélkül. „A megtorlások elől közel 200 ezren külföldre menekültek”, írja Romsics. Sőt Kecskés D. Gusztáv, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet főmunkatársának szavaival élve, a magyar menekültek befogadása az ENSZ segélyszervezeteinek legfontosabb „pilot projekt”-je volt. (A témával bővebben a Világtörténet tematikus számában foglalkoztak.) Nagy Imre és társainak perében a vádlottak közül négyet ítéltek halálra, köztük Nagy Imrét és Maléter Pált, Nagy Imre harmadik kormányának honvédelmi miniszterét. Az ítéleteket 1958. június 16-án hajtották végre. Írásomat a volt miniszterelnöknek a Nagy Imre Emlékház oldalán idézett szavaival zárom: „Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

Szőts-Rajkó Kinga

A cikkben szereplő információk forrása egyebek között Romsics Ignác Magyarország története és Nagy György Magyarország apróbetűs története című könyve.

Kiemelt kép: Getty Images/Hulton Archive