–

Akárhány közeli rendezvényre látogattam el eddig otthon, – legyen az falunap, szüreti felvonulás vagy valamilyen településhez köthető esemény –, a repertoárban biztosan ott volt egy helyi együttes vagy egyesület előadása. 

Hagyományőrző tevékenységükkel nemcsak közelebb hoztak a régi tradíciókhoz, de pozitív példájuk arra sarkall másokat is, hogy belevágjanak valami újba, ami miatt érdemes összegyűlni. 

Kenyeriről már több ízben meséltem nektek. Minél többet írok róla, annál inkább úgy tűnik, hogy az ide köthető szálaim erősen élnek bennem. Mondom ezt úgy, hogy a szerkesztőségi bemutatkozómban nem éppen ilyen lelkesedéssel beszéltem róla. Vannak azonban olyan szokások, amelyekről úgy gondolom, érdemes beszélnünk, mert szebbé teszik az olykor igencsak szürke és monoton mindennapokat. És ez persze nemcsak nálunk van így, hanem a kisebb településeken is. 

Harc az állandó egyedülléttel 

Bár a falvak összetétele megoszlik, a lakosság elöregedése általános. A mi falunkban is magas az idősek aránya. Kis öregeink kedvelt tevékenysége, hogy hajnalok hajnalán tekernek a boltba, már akkor kiállnak a kenyeres autó elé, amikor az még két utcával odébb ontja magából a sajátos dallamát. Kiülnek a lócára, és addig megtárgyalnak minden pletykát, családi történést, dicsekednek az unokákkal.

A megözvegyült nénik és bácsik terápiás elfoglaltsága ez: kiszakadni a négy fal közül, társaságba menni, amely felfrissíti őket, és segít elvonatkoztatni a folytonos egyedülléttől. 

Így fogant meg a nyugdíjasklub ötlete is 

Tizenkét éve annak, hogy a Mamiék összefogtak, és heti kétszer összeülnek a kultúrházban kicsinosított termükben, együtt énekelnek, iszogatnak, falatozgatnak, szóval egyszerűen jól érzik magukat. Az elmúlt egy évtized alatt dalkörré alakultak, számtalan helyen léptek fel együtt, hogy a régi dallamokkal vidámságot hozzanak a közönségnek – és ezt láthatóan mindannyian nagyon élvezik. Habár az évek során sajnos néhány tagjuk sajnos távozott az élők sorából, az eleinte alig tízfős csapat ma már több mint húsz főt számlál.

Néhány néni három éve már a férjével érkezik keddenként és csütörtökönként, megszínesítve ezzel a hangzást és a hangulatot. A tagok életkora széles skálán mozog, de céljuk közös: az énekléssel hátuk mögött hagyni minden rosszat, és általa közelebb kerülni egymáshoz. 

Vissza a gyökerekhez 

Nálunk a fiatalabb generáció sem tétlenkedik a közösségépítés terén. Édesanyámék gyermekkorukban tanultak meg citerázni a „kultúrban” iskola után, ahol mesterük örökre elvetette bennük a zene szeretetének magjait. Ezek pedig húsz évvel később szökkentek szárba az emlékekből táplálkozva: öt éve ugyanis újraalakult az együttes, és azóta töretlen lelkesedéssel hozza vissza ennek a már-már elfeledett hangszernek a hangját a fülünkbe. Külföldre is kaptak már meghívást, többféle minősítést szereztek – ahogy Mamiék is –, és hatásukra a tagok gyerekei is csatlakoztak az együtteshez, sőt, saját formációban is színpadra szoktak állni. Citerás találkozót is szerveznek évek óta, ahol tényleg minden a tradícióink felidézéséről szól – és ami, úgy tűnik, minden korosztályt megmozgat. 

Természetes antidepresszáns? 

Soha nem gondoltam volna, hogy ezek az összejövetelek mennyire jó hatással vannak a kis közösségekre, ahol bár nem élnek sokan, de mégis mindenki tesz azért, hogy ne fásuljanak bele a mindennapokba.

Az időseknek pedig felírnám receptre a heti egy összejövetelt, ahova kedvükre vihetik a házi süteményeket, és kibeszélhetik magukból mindazt, ami épp foglalkoztatja őket.

Jó látni, hogy van igény erre, és ilyen sokan élnek vele. Nem kell feltétlenül énekelni ehhez, a legfontosabb, hogy a magányosság érzése csökkenjen azokban, akiktől az élet már elvette a társukat, a családjuk pedig máshol él, és csak ritkán mennek látogatóba. 

 Horváth Flóra