–

Ahogy fekszik alattam, a hullámzó mellét bámulom. 

Aztán az arcát nézem, és közben csodálkozom, hogy még mindig mennyire gyönyörű. Szinte semmit nem változott az elmúlt évek alatt, csak néhány barázdával lett több a szeme és a szája körül. Ezek a barázdák úgy vonultak fel rá, hogy közben ennyire közelről néztem végig a menetelésüket. 

Ma reggel megkértem a kezét. Nem érdekel semmilyen papír, de azzal tisztában vagyok, neki mennyire fontos ez. 

Az első feleségem óriási felhajtást csinált, hónapokig nem tudtam vele beszélni. Háromszázötven fő. Káli-medence. Makány-ruha. Sok millió. A semmiért. Utáltam az egészet, alig vártam, hogy vége legyen. Az apósom bőszen veregette a vállam, és minden kézszorításánál jelezte:

fiacskám, te ehhez sosem leszel elég. 

Aztán évekig hajtottam, mint az állat. Úgy dolgoztam, hogy az idegszálaim vigyázzban álltak. Mindent megtettem azért, hogy boldogok legyünk. Jöttek a gyerekek egyből. Nem volt számolgatás meg hőmérőzés. A csillagokat is lehoztam az égről, hogy minden meglegyen. 

Nem volt elég. 

Üvöltözött, hogy keveset vagyok otthon. Üvöltözött, hogy nem elég a pénz. 
A végén már üvöltött mindenért. 

Azt éreztem, hogy egy elmebeteggel élek együtt, aki bármelyik percben rám támadhat és megölhet. Aztán már egymáshoz sem értünk. Úgy rúgott le magáról minden alkalommal, mintha egy undorító állat lennék. 

Mindenünk megvolt, mégsem maradt semmink.

Közben elvesztünk valahol, olyan emberekké váltunk, akiknek sosem kellett volna összekötniük az életüket. 

Aztán találkoztam vele. Eszméletlenül csinos volt, és nagyon nyomult. Egy percig sem gondoltam, hogy baj lehet belőle. Egy percig sem gondoltam komolyan, de jó érzés volt, hogy valaki akar. A szex eleinte nem volt különleges. Inkább viccesnek gondoltam, ahogy balettozik a tűsarkakon meg a combfixekben. Nem jött be sosem az ilyesmi, de bírtam, hogy ennyire igyekszik szexis lenni. 

Tetszett, hogy mindent megtesz, közben pedig megszerettem. Abba lettem szerelmes, ahogy engem lát, ahogyan felnéz rám, és tisztel. Úgy rajongott, ahogyan a feleségem sohasem, és imádtam látni magam rajta keresztül. 

Évekig volt a szeretőm. Közben minden egyes lépésemre feszült figyelemmel vigyáztam, mert nem akartam lebukni. Nem akartam felbontani a házasságomat, ami haldoklott ugyan, de annyi haverom mondta, semmi értelme kilépni, mert akik váltak, azok mind megbánták. 

Úgy intéztem, hogy ne bukjunk le.

Külföldre mentünk minden hónapban, vidéki hotelekben randevúztunk hétköznaponként. De Pesten soha nem találkoztunk. Mindig kitettem a város szélén, oda hívtam neki taxit. 

Egyszer pedig elvittem Velencébe. Tél volt, rohadt nagy köd. Eltévedtünk az egyforma utcákon. Fáztunk, és nem találtuk meg a parkolót. Már rég haza kellett volna indulnom, mert már nem bírtam mit hazudni otthon, de teljesen elvesztünk. Ő meg hisztériás rohamot kapott. Úgy verte magát a sikátorok között, hogy közben megpillantottam egy olyan arcát, amit addig nem ismertem. Akkor hirtelen a sikítások és a csapkodások között, mintha repedezni kezdene egy gyönyörű festmény, mintha egy műalkotást vizsgálnál közelebbről, és hirtelen látni kezdenéd a hibáit. 

Úgy döntöttem, abbahagyom ezt a viszonyt, hogy nem kell ez többé, inkább megpróbálom otthon rendbe tenni a házasságomat, beszélni fogok a feleségemmel, és valahogy túl leszünk azon, hogy végérvényesen felbontsuk a köztünk lévő egyezményt. 

Amikor aznap este hazaértem, annyira fáradt voltam, hogy elfelejtettem a telefont kikapcsolni. Csak ledobtam a mahagóni asztalra, és öt perccel később jött két üzenet. Ott volt vége. 

Zuhanni kezdtem arccal lefelé, nem volt megállás.

Ömlött a harag minden oldalról, az egész családom ellenem fordult. A gyerekeim nem álltak szóba velem. A feleségem őrjöngött, az apósom megfenyegetett, hogy tönkretesz, az anyósom ki akart nyírni. Minden felborult, és kiömlött a szar, én meg fulladoztam.

De akkor már nem volt visszaút. Aláírtam a papírokat. Súlyos tartásdíj, ottmaradt a ház, a gyerekeket kéthetente látom. 

Ahogy alattam fekszik, nézem a gyönyörű arcát, csak bámulom, és közben megcsap egy furcsa érzés, hogy ez a nő idegen. Mintha hideg lenne a teste, mintha nem is lenne itt velem, mintha nem lennék éppen benne. 

A farkam egyre keményebb lesz, ahogy a végéhez érünk, megszorítom a nyakát, ezt imádja, és visszatartom az üvöltést, mert nem akarom, hogy a gyerekeim meghallják a másik szobában. 

Totál befeszülök, ha olyankor van peteérése, amikor ők is itt vannak. 

Adok egy csókot a szájára, mellézuhanok az ágyban, és egy furcsa érzés kerít hatalmába: lehet, hogy nem is örül a gyűrűnek, amit választottam. 

De hamar elalszom. 

Reggel arra ébredek, hogy a csillár, amit a volt feleségem évekkel ezelőtt szétfikázott az IKEA-ban, a földön hever. 

Azzal magyarázza a hálóban uralkodó állapotokat, hogy csak egy poloska volt. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61