–

Egy rémes mém

Biztosan sokan találkoztatok már azzal a mémmel, ami azt ecseteli, hogy mennyire szükségtelen volt régen a gyerekek számára a pszichológus, mert a szülő minden problémát megoldott egy pofonnal. Sőt ez a pofon „csakrát, karmát és aurát” is gyógyított. Ez a mém, egy népszerű divat és baba-mama témákkal foglalkozó Facebook-csoportban is felbukkant. A posztot sokan humorosnak tartották, sokakból pedig pont az ellenkezőjét váltotta ki. Néhányan szomorú történetükkel kommentben jelezték, nekik ez nem jön be. 

Humoros?

Azt gondoltam, ezt a bejegyzést biztosan moderálja majd valamelyik admin, már csak azért is, mert heves vita bontakozott ki alatta. Nem így lett. A főadmin kommentben jelezte, nagyon szépen megkér mindenkit, értse a humort.

Amikor az egyik csoporttag a poszt alatt elmesélte, hogy számára komoly lelki törést okozott a gyermekkori bántalmazás, és évekig pszichológushoz járt emiatt, kinevették.

Az egyik admin azt ecsetelte, megpofozta a gyerekét, de az meg is tanulta a leckét egy életre. Agyba-főbe vert az apám, de a föld alól is kikaparnám, annyira hiányzik. Nem értették, hogy ha ilyen gyerekkori pofonokkal a hátuk mögött nevetnek ezen az egészen, a többi tag, aki rosszallását fejezi ki, miért nem nevet ezen. Jött aztán ismét a főadmin, hogy a szülei is kaptak, ő is kapott, de már ő is csapott rá a kislánya kezére, mert hiába, az századjára is azt csinálta, amit nem szabad. Leszögezte: a magyarok nem tudják élvezni az életet, jelen esetben a humort, a megbetegítő rosszindulat pedig generációról-generációra öröklődik. A kismamák és anyukák bátorságot merítve elítélték azt, aki már csak jóérzésből sem nevet ezen, és azt, akit bántottak, sérült és nem tud nevetni egy ilyen mémen. A poszt alatt pedig egyre csak gyűltek a hasonló, még cifrább, gyerekek jogait sutba dobó kommentek. 

Nem állt le a kommentcsata, amihez – mert nem tudtam megállni –, én is csatlakoztam, majd végül kiléptem a csoportból. Kerül ilyen helyzetbe az ember, mindenhol vannak másféle elveket vallók, de ebben a csoportban az adminok sem azt az álláspontot képviselték, ami számomra szimpatikus és elfogadható. 

Vélemény

Sokat gondolkodtam, vajon mi lehetne a megoldás, hogy végre eltűnjön az a mondat: „Engem is vertek, mégis ember lett belőlem”. Vagy az a közvélekedés, hogy: „Azért verem a gyerekem, hogy jól nevelt, szófogadó gyerek legyen.” De ki számít jól neveltnek?

Vajon az a jól nevelt, aki tiszteli azt, aki dühvel vagy veréssel hatalmat mutat, de közben nem tiszteli azt, aki gyengébb, elesettebb? Vajon nevelhetek-e kiegyensúlyozott, társadalmi normákban helytálló, empatikus gyereket veréssel?

A veréssel sem a következetes nevelést, sem az érzelmi vagy szociális nevelést nem lehet megvalósítani. 

Mivel a gyerekek nem ostobák, így nagyon is megérzik, a pofon utáni, jobb esetben ösztönösen jelentkező lelkiismeret-furdalást a szülőben. Ha időről időre ez újra megismétlődik, a gyerek tudni fogja, bármit kérhetek, bármit elérhetek a szülőnél. Legyen szó édességről, játékokról, tévéről, tabletről, a szülő már csak bűntudatból is megadja ezeket. 

Szinte biztos, hogy nem a pofontól lesz a gyermek szabálykövető, jól szocializált, szolidáris és érzelmi téren gazdag felnőtt.

Az a kérdés is felmerült bennem, hogy vajon tisztelni fogja-e az elesetteket, gyengébbeket, vagy csak azokat, akik szüleikhez hasonló erőt mutatnak?

Vannak olyan szülők, akik belátják, nem vált előnyükre a gyermekkorban elszenvedett verés

Ők azok, akik minden erejükkel igyekeznek másféle eszközhöz nyúlni nevelés terén. Sajnos sokan, generációról-generációra továbbadják a fizikai vagy verbális bántalmazás módszerét. Viszont találhatunk olyan módszert a neveléshez, ami nem jár megalázással, és mi magunk is épek maradunk benne. Sérül a gyermek, de sérül az anya is a bűntudattól, de mennyivel jobb az, amikor mély levegőt véve azt mondhatja: „Igen, megcsináltam, türelmes voltam, bevált egy szelídebb módszer”.

Nem vagyunk eszköztelenek. Nyugodtabb, higgadtabb módszerekkel is el lehet érni, hogy a gyerek jól nevelt legyen, később pedig öröm látni, a társadalmi kihívásokkal megbirkózó felnőtteket, akiket jó szóval, szép gesztusokkal gondoztunk. 

A szelídebb nevelésről

Ha átgondoljuk, mit is akarunk elérni a gyereknevelés során, talán türelmesebben tudunk egy-egy nem várt reakciót kezelni. A gyerekek rendszerint nem azért rendeznek hisztit, mert rafináltak, és így akarják elérni a céljaikat. Bizonyos életkorban nincs más eszközük ahhoz, hogy kifejezzék érzelmi állapotukat. Jó, ha tudjuk, a pozitív viselkedési forma, a problémamegoldás mind tanulható, és tanulni is kell, hisz ők nem kis felnőttek.

Ha észrevesszük a dühöt a gyereknél, segítsünk neki először megnyugodni, de ehhez elengedhetetlen, hogy mi magunk is higgadtak maradjunk. Ha azt látja, hogy egy adott problémát ingerülten, netalántán magunkból kikelve kezelünk, azt gondolhatja, csak így lehet megoldani egy-egy feszültebb helyzetet.

Miután megnyugtattuk, próbáljuk megbeszélni vele mit érzett, amikor dühös volt, vagy mi sarkallta egy bizonyos „rosszaság” irányába. Együtt ötleteljünk azon, hogyan lehetne megoldást találni a problémára, vagy jóvátenni az esetleges rossz cselekedetet. Ezzel megtanulja, hogy a hibákat helyre lehet hozni. Megtanulja azt is, hogyan oldhat meg hatékonyan egy problémát, még akkor is, ha feszült az adott helyzet.

Történeti korok, nevelési irányelvek

Az eset kapcsán saját szakmámat kezdtem el vizsgálni. Tanítóként hosszasan böngésztem, hogyan változott a történelem során a gyerekek családi-, óvodai- és iskolai nevelése. Azután is kutattam, hogy az idők során – intézményi szinten – milyen gyermekközpontú rendeletek születtek. Kíváncsi voltam, hatással lehet-e az óvoda és iskola a gyerekek otthoni nevelésére.

Az időutazás során a múlt század húszas éveibe csöppentem. Ekkor kezdett elterjedni a manapság is népszerű reformpedagógiai törekvés, a Montessori-pedagógia. Sajnos a reformpedagógia gyermekközpontúsága a század közepére fokozatosan háttérbe szorult. 

1948-ban Magyarországon az óvodákat és az iskolákat államosították, amely hosszú évtizedekre meghatározta a gyermeknevelést. Sokáig a szovjet-orosz pedagógia határozta meg a magyar óvodák és iskolák szemléletmódját, figyelmen kívül hagyva a hazai sajátosságokat. A családdal kapcsolatos együttműködés fel sem merült az akkori Oktatási Minisztérium illetékeseiben.

Később a több éves szocialista pedagógiai praxisának tapasztalataiból született egy új szabályozás kézikönyv formájában, amely szerint figyelembe kell venni a gyerekek életkori sajátosságait és szükségleteit. Ez azért volt haladó gondolat, mert az 1950-es években a lélektan Magyarországon a letűnt polgári társadalom maradványának számított, így ezek pontos definíciója nem is létezett. A kézikönyv tanterv jellegű volt: pontosan megadta azokat a tartalmakat, amelyeket minden nevelőintézményben fel kellett dolgozni.

Precíz paramétereket határozott meg a kisgyermekek neveléséhez, amelyeket csak „be kellett tartani”, és nem kellett a nevelés kérdésein gondolkodni. 

Az 1971-ben megjelenő Óvodai Nevelés Programja meghatározó volt. A kötelező „szocialista” jelző ellenére, ebben a dokumentumban már a gyermek személyiségfejlődésén van a hangsúly. Az összes előző dokumentumtól eltérő módon, a családot is azonnal megemlíti a program a közös felelősség megfogalmazásával. 

A rendszerváltás után az új pedagógiai program, már kifejezetten elvárja, hogy az óvoda és iskola „érzelmi burokrendszert” biztosítson a gyermek fejlődéséhez. Az általános elvek között az elsők közé került a gyermeki méltóság, a gyermek jogainak biztosítása. Ez utóbbi annyira új volt, hogy még tartalmi elemei sem voltak.

Fontos megemlíteni a 2005-ben született gyermekvédelmi törvényt is, ami a  gyermekbántalmazást bünteti.

Már tizennégy éve tilos a pofon a gyereknevelésben. A törvény célja elsősorban nem az, hogy börtönbe küldje a bántalmazó szülőt, hanem az, hogy a helyes viselkedésmód felé terelje. 

A nevelésre ható tényezők

A sokat emlegetett „nevelő célzatú pofon” emberré nevelése biztos, hogy nem állja meg a helyét, hisz már született kutatás a szelídebb nevelés pozitív hatásairól, de arról még nem, hogy jót tett volna a pofon, ha a későbbi életszakaszt is tekintjük. Persze volt olyan idő, amikor az iskolai környezetben is, a fegyelmezési módszerek közé tartozott a sarokba állítás, a szamárpadba ültetés, vagy a „rendbontás” miatti intő, és ami manapság elképzelhetetlen, a tanítók kezében ott volt az oktatás elmaradhatatlan kelléke, a mogyoróvessző.

Az 1960-as évek közepéig gyakoriak voltak a pofonok, a körmös, a fülhúzás vagy épp a pajeszhúzás. 

Persze korábban a közgondolkodás is más volt, mint manapság. Nyilván ebben születtek az említett nevelési elvek, azon túl, hogy átvették a szovjet-orosz pedagógiai szemléletet. Jól látható, hogy a háború utáni két évtizedben nem születtek gyermekközpontú rendeletek, sőt elfogadott volt az iskolai környezetben is a testi fenyítés, valamint a gyerekek megalázása, megszégyenítése. Ilyen módszerekkel a bizalom sem alakulhatott ki tanító és tanítvány között, sőt negatív irányba terelhette a gyerekek értékrendjét, jellemét.

A történelem során kialakult gyermeknevelési irányelvek sajnos óhatatlanul is hathattak egyes családokra, az otthoni környezetre is. Manapság már a korábbi Nemzeti Alaptanterv is fejlesztési területként jelöli a családi életre nevelést. Minden tantárgy célkitűzései közt meg kell jelennie. A nevelési célok között szerepel például a társas kapcsolatok, jellem, értékrend, önismeret és érzelmi intelligencia. problémamegoldás, párkapcsolatok, család.

Összességében úgy gondolom, hogy a gyerekek nevelése összefügg a szülők önismeretével, a gyerekkorban tanult mintákkal, az oktatási rendszerrel, az adott kor változásaival és sok más egyéb tényezővel is.

Hagyjuk a múltat!

Annyi bizonyos, hogy ideje volna változtatni ezeken a rossz beidegződéseken, és szelídebb módszerekhez nyúlni, hiszen ezen is múlik a következő generáció boldogulása.

Bódor Emőke

A gyerekbántalmazásról ITT olvashattok még sok-sok fontos cikket, amelyek korábban jelentek meg nálunk.