Tanita Tikaram, Sinéad O’Connor, Black… – Az egyslágeres előadók rejtélye

–

Tanita Tikaram tizennyolc éves volt, amikor 1988-ban megjelent Ancient Heart című lemeze. A nyugatnémet származású, maláj és szingaléz felmenőkkel bíró brit énekesnő azonnal jelenséggé vált. Füstös, mély, egy ilyen fiatal lánytól egészen szokatlan hang, a nyolcvanas évek neonszínű vattacukorvilágában minden sorból kilógó hangvétel és megjelenés – no meg egy egész albumnyi remekül megírt dal.

A Twist In My Sobriety címűt ma is tudja mindenki, nincs kereskedelmi rádió, amely a kor slágereit játssza, és ezt kihagyná a repertoárból. A név ma is megvan – de tulajdonképpen mit is tudunk Tanita Tikaramról ezen kívül? A többség, hacsak nem maradt meg rajongónak, semmit.

Nézőpont kérdése

Mondhatjuk, szomorú történet ez: Tanita Tikaram a hatalmas siker után minden albumából egyre kevesebbet és kevesebbet adott el, a nagy kiadó a harmadik lemez után nem szerződött vele. Az első lemezből eladott vagy négymilliót, az összes többiből összesen negyed ennyit.

De a történet értelmezhető így is: valaki tizenévesen olyat alkot, amiről generációkon át felismerik és szeretik. Így is tekinthetünk erre a sztorira, azt azonban az énekesnő sem tagadja, hogy mivel felnövéstörténete egybeesett a hírnevével, nem feltétlenül a kereskedelmi szempontok domináltak, amikor például sokéves pihenőt engedélyezett magának a popiparból. Nemrég olvastam egy interjút vele, a 2016-os albuma kapcsán készült. Ebben arról beszélt, hogy ennyi idő múltán jött rá, milyen erős dalokat írt az Ancient Heart lemezre, mennyire fesztelenek és elementárisak voltak ezek a szerzemények. Még saját magára is hatással voltak: a legutóbbi lemezének több dalát is az Ancient Heart számai inspirálták.

Hálátlan és felszínes hallgató

Valamiért azonban mi, hallgatók, mégis hálátlanok vagyunk azokkal, akikből pillanatok alatt gigasztárt csinálunk. Nekünk a sláger kell: lassan már arra is képtelenek vagyunk, hogy végighallgassunk egy teljes nagylemezt egy ültő helyünkben.

Én a kilencvenes években nőttem fel, másolt kazettákon terjedt a zene a környezetemben, suttogtunk arról, ki tudja a legtöbb számcímet meg előadót, kinek vannak a legmenőbb zenéi. Munkát és energiát fektettünk a zene és az előadók megismerésébe – ugyanakkor a másolt kazettáinkon terjedő válogatáskazikra csakis a legnagyobb slágerek fértek fel.

Néhány hónapja egy általános iskolában beszélgettem a végzősökkel zenefogyasztási szokásokról, tágra nyílt szemekkel bámultak, amikor kazettamásolásról beszéltem nekik. Elmondásuk szerint ők a streamingszolgáltatók és a YouTube kínálata alapján fedeznek fel új zenéket: egy-egy lejátszási listára kattintanak, vagy hagyják, hogy az algoritmus dolgozzon, és sorra dobja be nekik az ajánlott dalokat. (Abba ne is menjünk bele, hogy ez az algoritmus micsoda hirdetési pénzek árán alakul úgy, ahogyan.) Szóval a jelenlegi tizenévesek már melót sem raknak a zenébe.

A Szigeten több koncerten is megfigyeltem, hogy az eszeveszett tombolás kizárólag a legnagyobb slágerek idejére korlátozódik: az album többi számát egyáltalán nem ismeri a közönség, így azok alatt beszélget, szelfizik, társasági életet él.

„Játsszátok a Creepet!”

Mindebből persze nem vonnék le messzemenő következtetéseket, hiszen folyamatosan változnak a szokásaink, álságos is volna azzal jönni, hogy „ezek a mai fiatalok”, hiszen épp azzal indult a cikkem, hogy milyen hálátlanok voltunk már a nyolcvanas években is. Igaz, legalább manapság könnyű azzal érvelni, hogy befogadhatatlan mennyiségű zene jelenik meg napi szinten. De Lillával Ed Sheeran koncertjén kuncogtunk jót azon, hogy mindenki a Perfect című dalt várta – pedig Sheerannek azért jó pár slágere van. Igaz, azt csak az idő dönti majd el, ezekből mennyire fogunk emlékezni. A Radiohead zenetörténeti jelentősége például elvitathatatlan, a zenekedvelők körében mégis szállóigének számít, hogy „játsszátok a Creepet!” – olyankor szoktuk bedobni ezt a poént, ha valaki annyira ignoráns, hogy tényleg csak a legfelszínesebb dolgok érdeklik.

Egyszámos csodák és gigaslágerek

A „one hit wonder” („egyszámos csoda”) létező angol kifejezés, és mint ilyen, elég kegyetlen. Persze vannak a szélsőséges példák: PSY és a Gangnam Style például. A dél-koreai előadó minden létező YouTube-rekordot megdöntött, mém lett, mindenki ismeri a dalát. Meg is lovagolta a sikert (hahaha, szó szerint, ugye), ám ha egy-két év múltán már nem tudjuk felidézni a többi slágerét (márpedig nem tudjuk), akkor egyértelmű, hogy a világon semmire nem fogunk emlékezni az egész őrületből, csak a Gangnam Style-ra.

Sok művész maga is utálja a legnagyobb slágerét, nem egy szabályosan bojkottálja, hiszen amikor egy-egy új albummal turnézik, és a koncertprogramba egyáltalán nem illő dalt kell beilleszteni a műsorba, az hazavághatja az egész koncepciót. Sinéad O’Connor néhány éve ünnepélyesen deklarálta, hogy soha többé nem játssza élőben a Nothing Compares 2 U-t. A Gallagher-fivérek ennél jóval megengedőbbek: az Oasis legismertebb dala, a Wonderwall (amely egyébként elképesztően vicces módon a brit grime-színtér egyik himnusza mostanában) előkerül a szólókoncertek végén. És ne legyünk álságosak: van abban valami gyönyörű, hogy a fél Sziget Fesztivál megáll egy pillanatra, és MINDENKI, de tényleg mindenki a Wonderwallt énekli. 

Nem hagyjuk túllépni őket

Tanita Tikaram kapcsán az jutott eszünkbe az értekezleten, hogy hány olyan dal van, ami napi szinten hallható ma is a kereskedelmi rádiókban idehaza, de tulajdonképpen semmit sem tudunk az előadóról. Mondhatjuk persze, hogy ez a legnagyobb bók: minket csak a termék, a tartalom érdekel, a forma nem, ily módon a felszínesség hamis vád. Vagy hogy sokaknak „besikerült” egy világsláger. Az ilyen pályaívek azonban a legtöbbször – Tanita Tikaramé is – ereszkedők. Extrémebb esetekben (vö.: Sinéad O’Connor) komoly gondokat okoz az, hogy van itt egy felülmúlhatatlan világsláger, amin túl kellene lépni. De nem hagyjuk.

Nem annyira csodálatos élet

Tanita Tikaram hangvételéhez és stílusához remekül illeszkedik a Black művésznéven dolgozó brit művész, Colin Vearncombe. Anyukám óriási becsben tartotta a vinyllemezt, amelyen a Wonderful Life című sláger található: és igen, tudom, hogy neked is azonnal beugrott a dallam, ahogy elolvastad a címet. Vearncombe nem a debütáló dalával tett szert világhírre, több lemez után 1986-ban jelent meg a Wonderful Life – felülmúlni azonban sosem tudta azt.

Hiába kapott jó kritikákat több későbbi anyaga is, egyszerűen soha többé nem tudta megközelíteni az emblematikus sláger sikerét. Persze kik vagyunk mi, hogy megítéljük, boldog volt-e a szakmai élete? Vearncombe 2016-ban halt meg autóbalesetben.

Frankie nem ment Hollywoodba

A céges partik másik nagy sztárja még manapság is a Frankie Goes To Hollywood Relax című dala, ami tulajdonképpen már a saját korában mém volt, és ma is az: a fast fashion boltokban időről időre feltűnnek Frankie Says: Relax feliratú pólók például. A vásárlók nagy része elképzelhetően már azt sem tudja, mi ez az egész. A dal azonban mindenkinek megvan, pedig a liverpooli együttes számát 1984-ben konkrétan betiltotta a BBC, a kislemezborítón ugyanis egy (lenge) bőrszerkóba öltözött pár látható, és ez akkoriban túl sok volt a vaskalapos briteknek. Válaszul a szigetországbeliek őrült módjára kezdték venni a kislemezt – aminek folyományaként előállt az a helyzet, hogy a legendás Top Of The Pop című slágerlista-tévéműsorban konkrétan nem lehetett lejátszani az első helyezett dalt. A banda másik nagy slágere, a Two Tribes Nagy-Britannián kívül sokkal kevésbé ismert. A Frankie Goes To Hollywood 1987-re feloszlott. Vicces adalék, hogy 1998-ban egy ál-Frankie Goes To Hollywood kezdett turnézni Amerikában az eredeti tagok tudta nélkül, kevés sikerrel.

Hát mi folyik itt?

A 4 Non Blondes az „egyszámos csoda” iskolapéldája: az eredetileg négy nőből alakult, később tagcseréken átment együttes 1993-as What’s Up? című slágerét az emberiség jelentős hányada ordította már sakálrészegen valami lepukkant bárban hajnali négy táján (igen, a refrénben van a héjéjéjéjéj). A klipet folyamatosan az arcunkba tolták a Top 40 műsorában, és egy életre belénk égett Linda Perry telt, vaskos hangja. Aztán el is engedtük egy életre: az együttes Perry 1994-es kilépése után feloszlott, az énekesnő szólókarrierje azonban nem akart beindulni. Azt talán már kevesebben tudják, hogy micsoda slágereket köszönhetünk neki mégis: dalszerzőként és mentorként egy sor szupersztár mögött állt az utóbbi évtizedekben. Ő írta például P!nk Get The Party Started című dalát, Gwen Stefani What You Waiting For? című szólóslágerét, a Beautifult Christina Aguilerának, de dolgozott Adele-lel, Alicia Keysszel és James Blunttal is.

Csepelyi Adri

Kiemelt kép: Tanita Tikaram körülbelül 1988-ban – Getty Images/Tim Roney