–

Temérdek cikk jelent meg az elmúlt évtizedekben arról, hogyan befolyásolja a személyiségünket a testvérsorrend. Olyannyira népszerűek lettek ezek az elméletek, hogy hajlamosak vagyunk egy-egy embert vagy épp magunkat azzal magyarázni (netán felmenteni), hogy a viselkedésünk, a szakmaválasztásunk, az önérdek-érvényesítő képességünk meglétének vagy hiányának oka a testvérsorban elfoglalt helyünk. A legújabb kutatások szerint azonban elhanyagolható a testvérsorrendnek a személyiségre gyakorolt hatása. Ha azonban tényleg semmi alapja nincs, akkor hogyan tudta tartani magát ilyen hosszú ideig ez az elmélet? Innentől fogva abszolút figyelmen kívül kell hagynunk ezt a szempontot saját magunk és mások elemzése során? Egyáltalán, miért alakult ki ez a szemlélet eredetileg?

Általánosságban szólva

A pszichológia szeret olykor leegyszerűsíteni – magyarázza Józsa Tamás klinikai gyermek-szakpszichológus, család- és párterapeuta. „Az egykék elkényeztetettek, a középső gyereknek a legnehezebb, az idősebb a leginkább szabálykövető…”, olvashattuk sok tanulmányban. Ezt a legújabb, több tízezres elemszámmal dolgozó vizsgálatok azonban csak részben támasztják alá. A pszichológia azonban ebből a szempontból mindig is nehezebb helyzetben volt, mint az orvostudomány. Míg az utóbbi jóval konkrétabb, egzaktabb, az előbbinél számos releváns elmélet létezhet. Ha azt mondom, „személyiségmodellek”, kapásból tízet fel lehet sorolni annak a függvényében, hogy az illető szakember Freud-hívő, jungiánus, rogeriánus vagy épp behaviorista.

Ez látszólag elvesz az objektivitásból, de inkább csak azt mutatja meg, hogy számos olyan részjelenség van az emberi lélek kapcsán, amit nem lehet egyszer s mindenkorra leírni vagy olyan könnyen körüljárni.

Önvédelemből sztereotipizálás

Az emberi gondolkodás során az egyik talán leggyakrabban elkövetett hiba az általánosítás, pár apró részletből azonnal következtetünk a nagy egészre. Ez egyébként valamennyire segíti is a mindennapi életet, hiszen a túlélésünk múlhat rajta, ha másodpercek törtrésze alatt tudunk emberekről véleményt mondani a külsejük, mozgásuk, mimikájuk alapján, így elkerülhetők olyan helyzetek, ahol bánthatnak. Ám ha ez a képességünk ítélkezésbe csap át, akkor beleesünk az egyik veszélyes kognitív torzításba: a sztereotipizálásba. Ilyen például, hogy ha egyszer átvert engem egy pasi vagy csaj, akkor utána az összes többit semmirekellőnek tartom. 

A cselekedet motivációját könnyebb a személyiségből eredő tényezőnek tulajdonítanunk, mint annak, hogy ez egy környezeti behatás oka. A testvérsorrend ebből a szempontból hasonló. Nem egy stabil személyiségjellemző, hanem egy olyan tulajdonság, ami a környezeti hatásoktól is nagyban függ.

Mert ő azt mondta

A testvérsorrend személyiségre gyakorolt hatását illető elméletekkel kapcsolatban nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy nagyon sokat változott a világ, már teljesen más értelmezési keretben kell gondolkodnunk. Az egyik ilyen kardinális változás a tudományosság kritériumainak lefektetése: régebben még nem végeztek nagy elemszámú, mintavétel szempontjából is reprezentatív vizsgálatokat.

Azt is fontos tudni, hogy manapság már nem érvényesek a múlt században kialakult úgynevezett „nagyprofesszor-elvek”, vagyis az, amikor egy sokra tartott személy, például Freud mondott valami szubjektívet, és mivel olyan köztiszteletnek örvendett, a szavait objektívnek tekintették.

Ma már semmi sem érvényes automatikusan, függetlenül attól, hogy ki mondja. Mindent bizonyítani kell, ráadásul többszörösen, egymástól független kísérletek során.

Környezeti tényezők

Arról se feledkezzünk meg, hogy a családok formája, az együttélés típusa milyen sokat változott az elmúlt 50-60 évben. Pszichológiai törvényszerűség, hogy van a viselkedésnek – ahogyan például az intelligenciának is – egy környezetfüggő komponense. Egy iskolás fiú jobban fog teljesíteni, ha a tesztet egy neki tetsző, csinos szőke nő veszi fel vele, mint ha egy szakállas, marcona úriember ülne vele szemben.

Hasonlóképpen hat ránk a környezet, ami körülvesz: kisgyermekes családoknál szoktuk javasolni terápiában azoknak, akik amiatt panaszkodnak, hogy a gyermekük nem hajlandó megfürdeni, hogy akkor most az egyszer próbálják ki, hogy az anya elmegy otthonról (ha eddig ő volt a fürdésfelelős), és bízzák rá azt az apára. A gyermeknek persze nem kell elmondani, mire megy ki a játék. Varázsütésre meg szokott oldódni a dolog, mert az apák sokkal lazábban, játékosabban, összességében is teljesen máshogy vezénylik le az egész kérdéskört, mint az anyák. Persze ez csak akkor működik, ha nincsen súlyosabb zavar a háttérben. A gyerekeknek nagyon jó a mentalizációs képességük, pontosan tudják – akár tudatos szinten, akár tudattalanul –, kinél mit engedhetnek meg maguknak, kit milyen problémával kereshetnek meg. Tehát sohasem érdemes a gyermeket az őt körülvevő miliőtől függetlenül szemlélni.

Modern családmodellek

A testvérek sorrendje is bármikor megváltozhat. A válások és az újraházasodások során mozaikcsaládok alakulnak ki, idősebb testvér érkezhet az új szülővel, vagy az új kapcsolatban születik kisbaba. De enélkül is lehet bárkiből középső, attól függően, ki van éppen otthon. Mégsem kell bonyolult matematikai műveletekkel középértéket vonnunk, hogy megfejtsük a személyiségüket.

Viccet félretéve, azért sem érdemes ezeket kőbe vésett, állandó és megváltoztathatatlan tulajdonságnak venni, mert nem azok. 

Viszont arról se feledkezzünk meg, hogy a szülők nevelési stílusa is folyamatosan változik.

Az első gyermeknél a családok még agyonszorongják magukat, háromszor megkóstolnak minden bébiételt, hogy elég hideg-e, forróra tárcsázzák a telefont, ha a gyermekük köhint egyet. Az idő előrehaladtával aztán temérdek tapasztalatra tesznek szert, ezáltal lazábbak és magabiztosabbak lesznek – és ekként felvértezve viszonyulnak majd a következő csemetéjükhöz, ami viszont már az ő személyiségére is kihat.

Egyéb befolyásoló tényezők

A testvérsorrendet tehát el kell vetnünk, mint a személyiségrajzunk biztos iránytűjét, úgyhogy nézzük meg azokat a befolyásoló tényezőket, amik ennél jóval stabilabbak. A korai életéveket illetően nem lehet eléggé kihangsúlyozni az anya szerepének fontosságát, illetve a szoptatás immunológiai és pszichológiai jelentőségét. A Debreceni Egyetemen folyó saját kutatásaink például arra mutattak rá, hogy azok a gyermekek, akiket az édesanyjuk egyáltalán nem szoptatott, a prepubertás-pubertás években fokozottan vadásszák, tudattalanul is ezt a kontaktust.

Az egyik ilyen lehetőség a megnövekedett közösségimédia-használat, ahol egyértelműen látszik a vágyakozás a visszajelzésekre, a valahová tartozás érzésére, a szeretet megnyilvánulásának tekintett lájkokra, kommentekre és megosztásokra.

Gyorsan és hangsúlyozva hozzáteszem – és szeretném, ha mindenki megjegyezné –, önmagában attól, ha egy nő biológiai vagy egyéb okok miatt nem tud szoptatni, még nem lesz rossz anya. Egy meghitt szülő-gyermek kapcsolat sokkal több mindentől függ. Továbbá a gyermek személyiségének alakulása nagyban függ az apa, a nagyszülők, a testvérek, tehát a közeli hús-vér kapcsolatok milyenségétől is. Illetve kihangsúlyoznám a pedagógusok, tágabb értelemben vett tanítók (például egy edző) szerepét is.

Az leszel, aminek látlak

A múlt század közepe óta tartó és a köztudatban benne lévő megfigyelések amellett, hogy nem állnák ki a mai értelemben vett tudományosság kritériumait, könnyen önbeteljesítő jóslattá is válhatnak. Ha én azt gondolom rólad, hogy te csak azért, mert a legidősebb gyermekem vagy, már nem lehetsz lázadó és bohém, rövid időn belül elérhetem az ehhez történő idomulásodat.

A férjekre is gyakran mondják, hogy hazaérve csak leülnek a tévé elé egy sörrel a kezükben. Ha egy ilyen pár eljön terápiába, és a feleség azt rója fel a társának, hogy ő sohasem beszél, és miért nem nyílik meg az érzéseiről, akkor körülbelül tíz perc után ki szokott derülni, hogy azért nem, mert nem kap erre teret. Persze hiba lenne általánosítani, de nagyon gyakori, hogy valaki például azért lusta, trehány, szétszórt, mert a másik mindig megcsinálja helyette a rendrakást. Egyszerűen nem bírja ki az illető, hogy ne tegye meg a másik helyett, maximum egy kicsit zsörtölődik. Vagy mondjuk azért elkényeztetett a legkisebb gyermek, mert feltételezve, hogy két-három testvére is van, a szülők körülbelül ötven év körül járhatnak, a legnagyobbak akár már ki is repültek ők szentimentalizmusukban ráeszmélnek, hogy lassan egyedül maradnak, netán a hibákra is, amiket elrontottak az életükben és a nevelési kérdésekben. Ezeket kompenzálva a „kicsit” igyekeznek a tenyerükön hordozni.

Másként megfogalmazva: minden csoportban megvannak a szerepek, ezek a kezdeti úgynevezett viharzás utáni szakaszt követően kialakulnak.

Mint egy osztályban. Ki lesz az osztály bohóca, ki a stréber, a legokosabb, ki a szépfiú, vagy a balhés… Ezek mintegy karakterpáncélként az emberen maradhatnak. De minden példából látszik, önmagában rendkívül hibás általánosítva meghatározni egyetlen ember egyetlen tulajdonságát egyetlen közösségben mutatott viselkedése alapján.

 

Fiala Borcsa és Józsa Tamás

Kiemelt kép: Unsplash/Sharon McCutcheon