–

Számíthattam volna erre. Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban, egy Zsoltika nevű hétéves hódmezővásárhelyi kisfiú az első tanítási napján a megszokottnál, az illendőnél és az elviselhetőnél is többet kérdezett a tanító nénitől, hovatovább jelentkezés nélkül kommentálta az órán zajló eseményeket és hallott információkat. Fölé kirendelt tanereje, bizonyos Lici néni – áldassék a neve! – ezt egy ideig tűrte, mint a kiöntött ürge a vizet Petőfi Sándor Arany Lacinak című versében, de aztán idegeinek egyébként csak függőhidaknál alkalmazott acélkábelei elszakadtak, és utolsó utáni megoldásként kirakott a tanári asztalra egy celluxot – nem azt a kicsi, házi kiszerelésűt, hanem a hamutartó méretű iparit –, és a mögötte lévő uszkve harminc évnyi pedagógusi rezignáltsággal közölte: ha Zsoltika nem fogja be, istenuccse leragasztja a száját. A családi legendárium nem őrizte meg, hogy ez a módszer ugyanannyira hatékony volt-e, mint amennyire ígéretes, de azt igen, hogy a nap végén felhúzott szemöldökkel, egy lábon lőtt jegesmedve mosolyával megkérdezte Zsoltika szüleitől, hogy

„nagyon aranyos és okos gyerek, minden rendben volt vele… de otthon is ennyit beszél?”

És ez csak az első jel volt. Ha jobban odafigyelek, még időben feltűnt volna, hogy Tomika nagyapja – az én jó apám – hasonlóképpen lotyaszájú, voltaképpen ő a szóbeli kommunikáció szabadtüdős búvárbajnoka, a nyugdíjas klubok Puzsér Róbertbe oltott, Kiss Ádámmal keresztezett lokális sztárja, a nagybátyja – az én nemkülönben jó fivérem – pedig egy szintén helyi érdekű, portable és perpetum mobile rendszerben üzemelő rábeszélőgép, tehát kereshettem volna egy némasági fogadalmat tett szerzetesrendet, hogy rájuk bízzam a fiam taníttatását, meg úgy általában az elviselését, de nem tettem. Amúgy jól tettem. A következményeit viszont állom, mint tengerparti szikla a hullámok csapkodását. (Ez a hasonlat onnan jutott eszembe, hogy ezt a részt egy andalúziai villa teraszán írom, amiért még szerintem is a jó édes anyámat, de hát az élet kemény, mint a malagai kikötőben aranyláncon horgonyzó jachtok kokainszórásos üvegasztala.)

Nem is volt addig semmi baj, amíg Tomika nem jött rá, hogy a szavak egymásba illeszthető legók, amikből mondatok, monológok, de leginkább be-, és visszaszólások várát lehet felépíteni. Ha rajtam múlna, az önálló akarat ajándékát a szülők utalnák ki a gyereknek, valamikor annak 18 és 21 éves kora között, addig pedig joystickkel lehetne őt és a nyelvét irányítani. Egy nálam jóval nagyobb, okosabb és bölcsebben tervező hatalom azonban úgy gondolta, hogy egy hároméves korához megállíthatatlanul közeledő gyereknek már ideje Skynetként az öntudatára ébrednie. Ennek beláthatatlan, ellenben roppantul szórakoztató következményei vannak.

Megdöbbentő például, hogy a cinizmusra való hajlam megelőzi a szobatisztaságot.

(Hozzáteszem büszkén: Tomika ma először a nagydolgát önszántából, saját kérése alapján mindennemű nyomásgyakorlás nélkül az erre a célra gyártott fajanszba végezte el. Mármint nyomást, azt nyilván gyakorolt, de csak perisztaltikusan, és nem szülői felszólításra.) Történt ugyanis, hogy jó apa módjára egyeztettem vele a programot, közölvén, hogy elviszem Annát fürödni. Sok mindenre számítottam ekkor. Például arra, hogy őt rakjam be először a kádba, vagy inkább építsünk egy műanyag erődöt a nappaliban, aztán rúgjuk fel, mint Tóth 2 Kovács 3-mat a megye négyben, de nem ez történt. Hanem az, hogy fel sem nézve, faarccal közölte: „Na, akkor tudok nyugodtan játszani…” Még most sem tudom, hogy ezzel felettem vagy a húga felett gyakorolt kritikát, de ütött, az biztos. Mondjuk, az sem jobb, ha hozzájárul a testvére lecsutakolásához, mert néha kiköti, hogy ki végezheti el ezt a nem túl bonyolult műveletet. Szerinte én nem, mert „nincs hozzá eszközöd!”.

Az is mindennapossá vált, hogy a még két-három hónapja jól bevált, tekintélyelvű, ugyanakkor logikus és racionális érvek úgy peregnek le róla, mint kóbor kutyáról a tetvek. „Azt az autót nem vihetjük ki, mert kell hozzá pálya” – mondom én rendkívül okosan, mire ő csak Nobel-díjas tudósoktól és okmányirodai ügyintézőktől látott felsőbbrendűséggel letorkol: „Akkor vigyük ki a pályát is.” Erre azon kívül, hogy „lófaszt”, semmi értelmeset nem lehet mondani, úgyhogy magától értetődően azt válaszolod: „kérsz egy gyümölcspürét?”

Tudniillik a sunnyogás – hivatalos nevén: elterelés – minden középhaladó szülő fegyvertárának leghatékonyabb darabja.

Most már a közös játék is az újabb lehetőség apa megalázására és kioktatására. Az egyik legózás alkalmával – ez egyébként a legbiztosabb módszer a szülők zsibbadás következtében végrehajtott lábamputációjára, miközben a gyerek egy cirkuszi gumiember hajlékonyságával bír – Tomika ellentmondást nem tűrően közölte, hogy „Kecske MINDIG kell a tetőre!!!” Amikor pedig egy betanított Fülöp-szigeteki segédmunkás alázatosságával indítványozni merészeltem, hogy építsünk tűzoltóállomást – most éppen Sam, a lánglovag a hőse –, akkor egy golfklubban unatkozó ibizai milliárdos leereszkedő nyájasságával válaszolt: „Jó, de csak ha van benne kutyaól a jegesmedvének.” Néha persze megpróbálok okosabb lenni, ami 44 évvel, 25 év munkaviszonnyal és három diplomával néhány percig indokoltnak tűnik, de gyorsan kiderül, hogy Lewis Hamilton Mercedesével versenyzem egy Moszkvics volánja mögött: „Tomika, az úthenger nem tud ugratni. – Dehogynem.”

A gyerekeket ugyanis az úgynevezett valóság – nagyon helyesen – annyira érdekli, mint engem a Pitagorasz-tétel.

Amikor például megpróbálom helyreállítani a lakásunk eredeti tulajdonviszonyait, és igyekszem a gyerek helyett az ellentmondást nem tűrő hangnemet megütni, akkor a következő dialógus zajlik le:

Tomi: Apa, ez az én nappalim!
Én: Igen? Azt hittem, az enyém.
Tomi: Nem.

Az sem kérdéses többé, hogy ki a főnök:

Én a telefonban: Megyek haza!
Tomika a telefonban: Jó! Hozz almát, banánt, kakaós csigát és buborékfújót.

Mindezek ellenére – francokat: pont ezért! – imádom őt. Ám amikor ezt egy apa és egy fiú közötti egyezményes jelekkel a tudomására akarom hozni, és óvatosan megkérdezem, hogy „Puszilgathatlak, Tomika?”, akkor rögvest bizonyítást nyer a bibliai tétel, miszerint Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, hiszen ezt a feleletet kapom: „Csak ha mesélsz közben.”

Naná, hogy mesélek. Nem a pusziért, hanem mert imádok mesélni. Minden este legalább másfél órát olvasok, olvasunk neki, ami részben azért nagy kihívás, mert közben néha arra gondolok, hogy a Trónok harca következő megnézendő részében a szőke hajú sárkányanyát meghágja-e végre a férfimodellből testőrré avanzsált görbe kardos faszi, részben pedig azért, mert Tomikának gyaníthatóan fotografikus memóriája van,

ezért ha a polcon lévő ötven könyvéből mesélve akár csak egy szót rosszul olvasok fel, akkor egy tudományegyetemen megcsontosodott professzor ciccegésével figyelmeztet, hogy koncentráljak végre, különben elkéri az indexemet.

Amúgy a puszi régóta konvertibilis valuta nálunk. Egyszer azt vágta a fejemhez, hogy nem ölel meg, mert éppen kukázik, tehát lehetőleg ne zavarjam. Ha pedig bedobom az exkluzivitásában és értelmetlenségében fokozhatatlan programajánlatom, hogy elviszem a parlamentbe, ahol dolgozom, akkor megkapom, hogy „Te nem mehetsz oda! Ott katona bácsik vannak!”

És ez még mind smafu. A legjobb az, amikor nem engem nevel, hanem úgy általában az emberiséget. Felszáll a trolira, és odakiáltja szegény utasoknak, hogy „Hé, emberek, nincs ülőhelyem!” Ez már győzelem, hiszen azt jelzi, hogy legalább elindultunk vita nélkül. Újabb true story:

Anya: Tomika, menni kell bölcsibe, mert elkésünk.
Tomika: El akarok késni.

Miért állítom mégis, hogy ezzel együtt az egész egy csodálatos kaland? Miért mosolygok büszkén, amikor a bölcsis néni azt mondja, hogy „Néha csak pislogunk, miket mond”… Miért teszem magam túl azon – na, jó, nem mindig és nem könnyen –, hogy jóformán minden válasza a „de” és a „csak” szavakkal kezdődik?

Hát azért, mert ilyen beszélgetéseink vannak:

- Apa, te fiú vagy?
- Igen.
- Akkor anya lány.

Hát azért, mert így kiált fel a játszótéren: „Ez hatalmas, mint apa keze!”

De legfőképpen azért, mert amikor esőben autózunk, akkor ez fantasztikus kisfiú, akinek keze, lába és szája egyfolytában jár, elgondolkodva kinéz, aztán csendesen, bölcsen megjegyzi:

„Apa, nagyon sír az ablak.”

Most egy kicsit apa is, kisfiam.

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció