Egy jó pedagógus meghatározza a sorsunkat – A WMN csapatának imádott tanárai, akinek mindig hálásak leszünk
A régi közösségekben a tanító, a pap és az orvos voltak a meghatározó vezetők. Ma pedig egyre kisebb a pedagógusok presztízse. Jól tudjuk az okát. Az oktatási rendszer mindent megtesz azért, hogy a legjobb szakemberek az alternatív oktatásba vagy egész más területre menjenek dolgozni. Akik pedig maradnak, küzdenek az alacsony társadalmi megbecsüléssel, a még alacsonyabb fizetéssel, és a rendszer lehetetlen követeléseivel, na meg persze nap mint nap a gyerekeinkkel. Legyünk nekik hálásak! Both Gabi összegyűjtötte a WMN csapatának meghatározó pedagógusait, fontos, hogy ők is tudják: nagy szeretettel gondolunk rájuk.
–
Kurucz Adrienn mentsvára
Sosem volt olyan mentorom, mint a Holt költők társasága című filmben Mr. Keating (Robin Williams). De vannak tanárok, akikre szeretettel gondolok. Mohácsi Marika nénire például. Egy évig tanított nekünk matekot általánosban, és az volt az egyetlen év, amikor szerettem a tárgyat. Aztán Csige Ibolya néni jut még eszembe, aki annyira megtanított németül, hogy gimiben abból éltem négy évig. A gimnáziumból még Lovi néni ugrik be, mert sokat beszélgetett velem, és ettől mentsvárféle volt, annak ellenére, hogy nem sok közöm volt a kémiához.
Életem első interjúját vele készítettem az általam alapított-, írt- és fénymásolt iskolaújságba, ami ugyan hamar megszűnt, de két fontos barátságot köszönhettem a lapcsinálásnak, amelyben később lettek társak is, és egy szerelmet: az újságírás iránt.
Trembácz Éva Zsuzsa így lett világpolgár
Volt egy szuper jó orosztanárom, aki megmentett. Elég eleven és a határait próbálgató tini voltam, és hatodikban az addig általában kitűnő bizonyítványomat szépen lerontottam hármasokkal és egy biológia kettessel tarkítva. A roppant szigorú osztályfőnököm állandóan a szertárban osztott ki, és emlékszem egy családlátogatásra – talán hetedikben –, amikor azt mondta, hogy „így nem tudok majd továbbtanulni”. Rávágtam, hogy nem baj, mert én varrónő leszek. Ugyanekkor egy nagyon jó fej, fiatal orosztanárnő, Simon Zsuzsa került hozzánk, aki felfigyelt arra, hogy jó a nyelvérzékem.
Nem tudom, mit csinált, de eléggé megszelídített, és állandóan oroszt tanultam.
Neki köszönhetem, hogy bejutottam az egyik legjobb nyíregyházi gimi angol nyelvtagozatára, és onnan a bölcsészkar angol-német szakára. Azt hiszem, hogy mindaz az élmény, amit a nyelveken keresztül kaptam, nagymértékben gazdagított – és valószínűleg az amerikai férjemmel sem találkoztam volna nyelvtudás nélkül.
Tóth Flóra és a tehetséggondozás
Első általános iskolás tanítónénim, Nagy Lászlóné Kati néni egy olyan volt, aki egy életre megkedveltette velem az iskolát, éppen ezért soha nem is volt gondom vele később. Matekot tanított, és olyan igazi kicsit „szigorú, de igazságos” tyúkanyó típusú volt. Ha néha felemelte a hangját, utána ő vigasztalta azokat a gyerekeket, akik ettől a kelleténél jobban megijedtek. Ő küldött először matekversenyre (amit meg is nyertem), és neki köszönhetően tudtam meg, hogy elég könnyen megtanulok bármit. Később nyolcosztályos gimnáziumba jártam, ahol szuper tanáraim voltak (egy-két kivételtől eltekintve), akik ráadásul maguk is tanulták, hogy hogyan kell tanítani az ilyen „piciknek”.
Az első osztályfőnököm, dr. Szabó Csabáné is mindig elismert, ahogy a második, Csekey Monika, akitől magyart és franciát is tanultam, ő mindig nagyon támogatott abban, hogy írjak – és ez még most sem múlt el nála! Ahogy a matematikatanárnőnk, Martonné Németh Mária, és a fizikatanárunk, Dénes Sándor, akiknek a kedvéért még akkor is jártam faktra, amikor már rég teljesen egyértelmű volt, hogy humán foglalkozást fogok választani. Az egész volt iskolám (a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium) iszonyú támogató volt, kitaláltam 16 évesen, hogy csinálok iskolaújságot (addig nem volt), maximálisan segítették a projektet. Azt hittem, hogy filmrendező leszek, ezért a multimédia érdeklődésű rajztanárunk, Stamler Lajos szerzett a sulitól kamerát, segített kapcsolatokkal és mindennel, így csinálhattam például filmeket. Rendezhettem ünnepélyt, ők tényleg komolyan vették a tehetséggondozást, tanári és iskolai szinten is.
Sok mindent kipróbálhattam, ami végül nem lettem, de ez mind sokat hozzátett ahhoz, amivel most foglalkozom.
Pásztory Dóri az egyetemig várt
Nekem az egyetemig kellett várni, hogy igazán inspiráló tanáraim legyenek, ott viszont többen is nagyon nagy hatással voltak rám, és alapjaiban határoztak meg az újságíráshoz való viszonyomat. Amikor Vajda Éva levetítette Az elnök embereit a szemináriumán, majd utána elmesélte, hogy ők is hasonlóan dolgoztak a Postabank-ügyön, akkor azonnal oknyomozó újságíró akartam lenni, amikor Makaival híreket írtunk, akkor híradós, amikor Gács Anna retorikaóráján vitáztunk, akkor meg valami késő esti beszélgetős show-ban képzeltem el magam.
Aztán találkoztam DTK-val, és minden a helyére került. Sikerült megtalálnom a médiának azt a szeletét, amiben a legjobban érzem magam, de minden írásomban ott van az ELTE médiaszak, és az a mérce, amit ezek a remek szakemberek és mentorok állítottak.
Kormos Anett és a műértelmezés
Név szerint megemlítem gimnáziumi irodalomtanáromat: Bertalan Jánost, akivel azt hiszem, nemcsak tanár-diák, de talán baráti viszonyt is ápoltunk később. Pedig nem indult éppen zökkenőmentesen a viszonyunk, ugyanis ő besétált szünet közben a terembe, én meg nyilván a szünet végén, amire elég emlékezetes fejmosást kaptam. Aztán jöttek a váratlan és persze mélyen igazságtalannak érzett rossz jegyek nyelvtanból és irodalomból is, amiktől szintén nem éreztem magam túl komfortosan. El kellett telnie jó pár hónapnak, mire rájöttem, hogy kivel is állok szemben valójában. Valakivel, aki szabad és önálló gondolkodásra sarkallt, aki a műértelmezés fogalmát kitágította és csodálatos játékká tette, valakivel, aki
mindannyiunkat arra inspirált, hogy ne megtanulni akarjuk a világot, hanem megérteni.
Sokat segített nekem csak úgy a pályám kezdetén, és mindig támogatta írói szárnypróbálgatásaimat. Nem ő volt az egyetlen jó tanárom, de elnézést kérve a többiektől, most hálám jeléül éltem a kivételezés lehetőségével.
Gyurkó Szilvi és a gondolkodás öröme
Nekem is csak az egyetemen voltak az első igazán jó tanáraim. Fleck Zoltán jogszociológiából és Göncöl Katalin kriminológiából például egészen elképesztően jók voltak.Imádtam, ahogy beszéltek, előadtak, kérdeztek, gondolkodásra sarkalltak. Azt hiszem, ők voltam az elsők, akik partnernek tekintettek a tanítás-tanulás folyamatában, és nem tárgynak.
Szentesi Éva és a matek
A művészeti gimnáziumban Gyomai Éva ofő (ő rövidítette így a titulusát) és egyben matektanár könnyítette meg az életemet.
Azt tudni kell, hogy egész életemben hülye voltam a matekhoz, de ahogy ő segített át a kínkeserves éveken, úgy senki nem tudta volna csinálni.
Egyébként egy nagyszájú, igazi belevaló és dögös nő. Sosem foglalkozott senki véleményével, és úgy csak lazán tanított (de azért keményen), meg élte az életet. Még mindig sokszor eszembe jut.
Molnár Erika és az „igazi” tanító néni
Nekem Bori néni volt az általános iskolai alsó tagozatos egyik tanító nénim, aki elsőtől negyedikig maradt velünk. Igazi cuki kicsi, gömbölyded néni volt. Azt hiszem, már másodikban magasabb voltam nála. Kedves volt aranyos, igazi tanító néni típus.
Gyárfás Dorka, a szerencsés
Nagyon szerencsés vagyok, egy kezemen már meg sem tudom számolni, hány olyan tanárom volt, aki jelentős hatást gyakorolt az életemre, közülük háromról már írtam EBBEN a cikkben.
De akit kihagytam: általános iskola harmadik és negyedik osztályában, egy férfi, aki az osztályfőnökünk volt, Jóska bácsi (Csorba József). Fiatal, menő pasi volt, nemrég kezdhetett csak tanítani. Annál jobbat most sem tudok elképzelni gyerekeknek, minthogy
egy fiatal, tetterős, nyitott, kíváncsi és karizmatikus férfi mellé kerüljenek, aki a kreativitást helyezi a nevelés középpontjába.
Jóska bácsi ugyanis amellett, hogy matektanár volt (és képes volt megszerettetni velünk a matematikát), a másik fontos tantárgya a rajz volt. Rengeteget alkottunk vele órákon, és azon kívül is. Biztos vagyok benne, hogy a kézzel való alkotás örömét tőle tanultam (az anyukám mellett). Emellett színjátszottunk is vele, minden évben rendezett nekünk egy darabot, az egyiknek a szövegét a mai napig tudom. Végül nagy természetbúvár volt, ezért állandóan kirándultunk és gombásztunk, és bár én akkoriban még nem voltam hajlandó megkóstolni a gombákat, de az, hogy évekkel később mégis rávettem magam, és elkezdtem élvezni, szintén neki köszönhető. De elsősorban azért vagyok hálás neki, mert nyitottá tett minket a saját belső világunkra és annak kifejezésére (a képzőművészet és a színjátszás által), meg a természetre a kirándulások által. Mindezen keresztül egy férfiideált is felmutatott nekünk.
Csepelyi Adri, a hálás
Nagyon szerencsés vagyok, csodálatos tanáraim voltak, tényleg sorolhatnám őket hosszasan. Bár szinte minden tanárommal nagyon megörülünk, ha találkozunk, sokukkal tartjuk a kapcsolatot neten (például Dobró tanárnővel, a legmenőbb gimis osztályfőnökkel), vannak hárman, akikkel ez még szorosabb. A két általános iskolai osztályfőnökömmel, Ági nénivel és Ildikó nénivelcsetelni szoktam, és évente egyszer-kétszer meglátogatom őket.
Nagyon jólesett, hogy mindketten eljöttek a könyvbemutatómra (nem is bőgtem a meghatottságtól! rosszul láttátok!).
Az, hogy egyáltalán elhittem, hogy érdemes az írással foglalkoznom, Hamar tanár úr „műve”, aki fél év alatt átvette velem négy év magyar nyelv és irodalom tananyagát felvételi előtt. A mai napig e-mailezünk. Amikor megkaptam a Junior Prima-díjat, őt hívtam fel először. Ott bőgtünk mindketten a vonalban.
Marossy Kriszta „menni Italia”!
Egész kicsi koromtól én vittem és hoztam haza a húgomat az oviból, ahol majdnem mindennap találkoztam egy apukával, aki a gyerekeit hordta, és a szomszéd utcában laktak. Szépen lassan megismertem, és megtudtam, hogy olasz-földrajz szakos tanár a József Attila Gimnáziumban. Akkor el is döntöttem, hogy én márpedig olaszos leszek, és tőle fogom megtanulni a nyelvet. Így is lett, és soha, de soha nem bántam meg, hogy miatta mentem oda. Csodálatos tanár volt, egyszerre kegyetlenül szigorúan és szó szerint dalolva verte belénk a nyelvet, intézte a nyolcvanas évek végén (!) a cserediák programokat, színdarabokat írtunk és adtunk elő, teleszőtte olasszal az életünket, így egy percig sem utáltam a gimis éveket.
Miatta ismerem egész Toszkánát, miatta mentem ki Calabriába egyetemre, miatta lettem olasz szakos az egyetemen is, és mindezek miatt érzem minden kiejett olasz szónál, hogy én valójában olasz vagyok, és ott is akarok majd megöregedni.
Arról nem is beszélve, hogy amint oda beteszem a lábam, végtelenül boldog ember leszek. Grazie mille, Giorgio!!!!
A WMN csapata
Ha nektek is vannak hasonló emlékeitek, bátran osszátok meg velünk kommentben. Boldog pedagógusokat kívánunk mindenkinek!
Kiemelt képünk illusztráció