–

Mégis gyakori, hogy az, akit vertek gyerekként, szintén bántani fogja a saját gyerekeit, akit megfojtottak a szeretetükkel, maga is határok nélkül, teljesen beszippantóan szereti a sajátjait, akit szavakkal rendszeresen megaláztak, könnyebben válik verbális bántalmazóvá.

Függő szülők gyerekei például könnyebben válhatnak függővé, akit pedig munkamániás szülők neveltek, gyakran rengeteget küszködik a munka és magánélet közti egyensúly megtalálásával. A túlkontrolláló, állandóan szülői irányítástól szenvedő gyerekek felnőttként pedig gyakran kontrollálják gyerekeik minden lépését.

Annak pedig, akinek maximalista szülei voltak, olykor teljesíthetetlen elvárásai lesznek.

Bár megdöbbentőnek és érthetetlennek tűnik ez a jelenség, látszólag teljesen logikátlan és felfoghatatlan, de ha mélyebbre nézünk, mégis találunk rá magyarázatot.

Mi az ok?

Először is, a nagy elhatározásokkor még abszolút nem vagyunk képben azzal, hogy a gyerekeink születése olyan lelki folyamatokat indít el bennünk, amire egyáltalán nem számítottunk, és ami sokkal nehezebbé és zavarosabbá tesz helyzeteket annál, mint hogy egy elhatározás csak úgy simán győzedelmeskedjen.

Amikor gyerekünk születik, a tudattalanunk olyan rétegei lendülnek működésbe, amelyek lehet hogy egészen addig nyugalomban voltak. Emiatt aztán a tudatos elhatározásaink gyakran a kukában végzik, a tudattalan folyamatok ugyanis sokkal erősebben működnek, mint a szülővé válás előtt, sokkal nagyobb hatalmuk lesz felettünk, mint a tudatos döntéseknek.

Minden gyerek lelki fejlődésének része a szülőkkel való azonosulás. A szüleinket beépítjük a lelkünkbe, a személyiségünkbe. Gyerekként azonosulunk velük, függetlenül attól, hogy ők milyenek, hogy akarjuk-e ezt, vagy sem.

Nemcsak akkor azonosulunk velük, ha szeretetet, gondoskodást, és melegséget kapunk tőlük, hanem akkor is, ha éppen mindennap bántanak, vernek, megaláznak, vagy éppen teljesen elhanyagolnak; gyerekként ugyanis nincs más választásunk.

Ha gyerekként a saját szüleim bántanak, ahhoz, hogy ép ésszel kibírjam, túléljem, nincs más választásom, mint hogy azonosulok azzal, aki bánt. Ha ő agresszor, akkor vele. Mégpedig önvédelemből. Nem gondolhatja azt egy gyerek, hogy a szülei rosszat akarnak neki, hogy nem szeretik, hogy bármikor bármiért bántják, mert így minden létező biztonságérzetét elveszíti.

Egy gyerek nem foghatja fel, hogy a saját otthonában, a saját szülei mellett nincs biztonságban, akár fizikailag, akár érzelmileg, mert abba beleroppan.

Ezért a túlélés érdekében, illetve azért, hogy attól az elviselhetetlen félelemtől megvédje magát, azonosul az agresszorral, azzal, aki bántja őt, és úgy gondolja, hogy azt megérdemelte. Hogy ő a rossz, ő az, akit nem lehet szeretni, aki bántást érdemel.

Nem gondolhatja azt, hogy az anyukája vagy apukája rossz ember, hogy a családja gonosz vele, mert gyerekként  a család még maga a világ. Abban a tudatban pedig lehetetlen felnőni, hogy a világ gonosz, hogy a szüleim rosszak. Éppen ezért, minél jobban bántanak egy gyereket, annál inkább kénytelen azonosulni az őt bántó személlyel, az őt bántó személy haragjával, bántó attitűdjével, hogy védje magát a fájdalmas valóságtól. Így pedig a szülői mintát a személyiségébe építi.

Amikor pedig gyerekünk születik, a személyiségünk e része a beépített szülővel döbbenetes erővel aktivizálódik. De innen még mindig kétirányú a történet, még mindig nem egyértelmű, hogy akit bántottak, szintén bántani fogja a gyerekét.

És vannak még a megmagyarázhatatlan dolgok

Számtalan olyan helyzetben találjuk magunkat a gyerekeinkkel töltött időben, amikor megmagyarázhatatlan érzelmi feszültség lesz úrrá rajtunk. Talán meg sem tudjuk fogalmazni, hogy mitől lettünk feszültek, és azt sem, hogy mit érzünk ilyenkor. A saját gyerek születése ugyanis is a lelkünk egy részét óhatatlanul visszarepíti az időben, ha rá akarunk hangolódni, érezni fogjuk a gyerekléttel együtt járó kiszolgáltatottság félelmetességét, a sebezhetőséget.

Minél többet szenvedett valaki gyerekként, minél inkább visszaéltek a kiszolgáltatottságával, annál kevésbé akarja ezt érezni, annál inkább törekszik ennek az érzésnek a távoltartására.

És ilyenkor bámulatos gyorsasággal tör elő az emberből a beépített agresszor, vagy az a szülői minta, amivel azonosult, és amit a leginkább szeretne elkerülni. Amikor hasonló helyzetbe keveredünk a gyerekeinkkel, mint amiktől szenvedtünk gyerekként, akkor szakadnak fel a sebek, akkor tombol a káosz a lelkünkben. A sebzett gyerek és a beépített szülő egyszerre aktivizálódik, és harcol egymással. Minél ijesztőbb a sebzett gyerek fájdalmát átérezni, annál valószínűbb, hogy a beépített szülői minta lép életbe, és ő fogja uralni a terepet.

Gyakran ilyenkor a szavak, a mondatok vagy a reakciók egy az egyben ugyanolyanok, mint a szüleinké. Sajnos ilyenkor az ember a saját lelkét védi a széteséstől, és a gyerekkori fájdalmak újraéledésétől. Így ezekben az érzelmi zűrzavarokban az agresszió vagy a rossz minta továbbadása sokkal egyszerűbb, úgyszólván szinte kínálja magát.

Az önbántalmazás is aktivizálódhat

A másik irány, ami ilyenkor gyakran előfordul, az önbántalmazás, vagyis az, amikor a beépített agressziót magam ellen fordítom.

Nem akarom a gyerekemet bántani, de a saját gyerekkori érzéseimet sem merem a felszínre engedni, ezért az érzelmi feszültségtől csak úgy tudok szabadulni, ha magamat bántom.

Éppúgy, ahogy, mondjuk, a szülőm tette velem. Ugyanazokkal a szavakkal, mondatokkal, teljesíthetetlen elvárásokkal, kritikákkal vagy épp a saját magam teljes figyelmen kívül hagyásával, túlhajszolásával. Nagyobb biztonságban érzem magam, ha ugyanúgy bántom magam, ahogy a szüleim bántottak, mert ezt szoktam meg, mert ez az ismerős közeg. Ilyenkor jönnek leggyakrabban a lelki és testi betegségek.

Mivel gyerekként nem haragudhatok a szenvedélybeteg, engem bántalmazó, elhanyagoló vagy éppen elhagyó anyámra vagy apámra, ezért azt a haragot befelé fordítom, magam, a testem ellen. A környezet számára sokkal kíméletesebb ez a megoldás –  egy darabig legalábbis. Csakhogy a hosszú távú önbántalmazásnak, öngyűlöletnek is megvan a következménye, a betegség, önpusztító életmód, önsorsrontás vagy függőség, ami pedig épp azt a környezetet terheli, amelyet kímélni akartunk.

Feldmár András gyönyörűen megfogalmazza, miért is nem kíméli a környezetet az önbántás:

„Aki bántja magát, az lehetetlenné teszi azoknak az életét, akik szeretnék szeretni őt. Ha lassan ölöm magam, akkor átkozott az, aki szereti a gyilkost bennem, de az is átkozott, aki cserben hagy. Tehát gúzsba kötök mindenkit, aki közelembe kerül.”

Ha az ördögi körből a kiutat keressük, ha már nem akarunk a hibás szülői mintákkal együtt élni, akkor a nehezebb utat kell választani, és közel engedni magunkhoz a gyerekkori érzéseinket, félelmeinket, fájdalmainkat. Ha már nem félünk átérezni a gyerek kiszolgáltatottságát, sebezhetőségét, a saját traumáinkat, akkor az érzelmileg nehéz helyzetekben már nem a beépített hibás minta fog uralkodni. Lesz hatalmunk fölötte.

Fájdalmas? Néha kegyetlenül. De ez a fájdalmas folyamat megszelídíti a bennünk élő agresszort. Aki pedig ezt az érzést átérezte, nem tudja többé bántani a gyerekeit.

Sem pedig saját magát.

 Sebestyén Eszter