–

Lassan tizenegy évesek a fiaim, de bármilyen alapvető illemszabályt próbálok átvinni rajtuk (például a késsel-villával való étkezés szabályos betartását, a hölgyek előre engedését vagy egy tisztességes bemutatkozást), nemhogy lepereg róluk, de kacagva kérik ki maguknak. Ugyan mire jó udvariasnak és illedelmesnek lenni? – kérdezik kaján mosollyal. Na, erre meg mit mondjak? Tényleg minek manapság…?

Alapvetően persze tudom, mit kell mondani, hiszen a húsz éve gyűjtögetett illemkódexeim egybehangzó választ adnak rá – amit mindenkinek üzenhetnék, aki szerint semmi értelmük. Azért kellene a hétköznapi etikettet elsajátítani és magunkévá tenni, hogy a társas együttélés mindannyiunk számára elviselhetőbb legyen. Hogy mindenki úgy viselkedjen a másikkal, ahogy elvárja, hogy vele viselkedjenek – és akkor máris ritkábban fordulna elő, hogy valaki bepofátlankodik eléd a kocsisorban, vagy ha nem engeded be, kiszáll és leüvölti a fejed.

Nem fordulna elő gyakran, hogy egy társaságban valaki a másik kárára viccelődik, vagy henceg a képességeivel. Nem hirdetnék a márkás ruha busás árát – és viselőjük anyagi helyzetét – a hatalmas logók, és olyan fogalmak, mint a tapintat, méltóság, pontosság és tisztelet nem konganának üresen.

Persze úgy élni a XXI. században, hogy az ember lépten-nyomon felháborodik mások modorán, és levegőért kapkod az általános kulturálatlanságtól – semmi értelme. Az illem sosem nyugodott kőbe vésett szabályokon, mindig változásban volt, és nemcsak koronként, hanem országonként, sőt bizonyos szempontból társadalmi csoportonként is különbözött. Csak van egy magja, ami mindenkire érvényes, de ez sokkal inkább egy szemlélet, mint törvény.

Ahogy Gróf Zichy Rafaelné írta 1940-ben a Mit mikor hogyan kell tenni, hogy szép, okos és helyes legyen című könyvében:

„A társadalmi formák alapja:

  1. a tisztelet, amellyel embertársaimnak tartozom
  2. a tisztelet, amellyel önmagamnak tartozom.”

 Na, ezt próbáld meg beadni két 11 évesnek, akik egyelőre abban lelik a legnagyobb örömüket, ha meghackelhetik a rendszert.

Az is tény azonban, hogy az általam látott és birtokolt illemkódexek nem gyerekeknek készültek. Hogy pontosan kiknek, azt nem mindig könnyű kitalálni, hiszen akik „jó házba” születtek, azok az anyatejjel szívták magukba ezt a tudást, és – mint ahogy Beregszászi Irma 1901-ben írott könyvéből megtudtam – már hétévesen úgy étkeztek például, ahogyan egy felnőtt. Vélhetően sok küzdelem árán…

Nekem nyolcvan évvel később ugyan már nem kellett a vasárnapi étkezések alatt lexikont szorongatnom a hónom alatt és egyensúlyoznom a fejem tetején, de még sokszor meghallgattam, hogy Rózsi néninek, a család legidősebb tagjának bezzeg kellett – ő volt a mi úrilánnyá nevelésünk önjelölt őre. Persze mire mi megszülettünk a húgommal, ilyesmivel már csak fenyegetni lehetett, de az is elég nyomasztó volt. 

Az étkezés azonban kulcskérdés – mint azt tegnap, a török étkezdében próbáltam a gíroszt habzsoló ivadékaimnak elmagyarázni. Már Beregszászi Irma is megmondta:

„Az étkezésnél látszik meg leginkább, mily társadalmi osztályba tartozik valaki, és semmi sem hat oly kínosan, mint az ilyenkor elkövetett ügyetlenségek és baklövések.”

Azzal még várok, hogy előadjam neki, amit Ifjabb Gonda Béla könyvéből (Jó modor – jó társaság. Az úri elegáns élet művészete) tanultam: „A valóban kulturált embert az élet minden megnyilvánulására kiterjedő esztétikai érzék jellemzi. Az esztétikai világszemlélet pedig – ha még oly kis mértékben is van meg – a jó modort is esztétikai szépnek tartja, élvezi annak formai és színárnyalatbeli szépségeit, nemes stílusát.”

Természetesen értem, hogy az én liberális szemlélettel nevelt kölykeim miért tiltakoznak azonnal, ha bármilyen szabályt rájuk szeretnénk erőltetni. A napokban gondolkodtam el azon, hogy amikor a szüleim nekem akartak egy-egy könyvet a figyelmembe ajánlani, de azzal a szöveggel, hogy „kislányom, sosem mondtam ilyet, de ezt tényleg kötelező elolvasni”, akkor természetesen olyan belső tiltakozás született meg bennem, amit senki és semmi nem győzhetett le. (Még én sem, amikor már tudtam, hogy hülyeség.) Juszt sem olvastam el azt a könyvet.

Úgyhogy most valószínűleg eljött az a pillanat, amikor dr. Rejőd Tiborc illemkódexét érdemes forgatnom, aki a veszprémi angolkisasszonyok tanítóképzőjében volt hittantanár a negyvenes években, és ezáltal kamasz lányok lelkén edződött. A lélekkertészet művészete – Korszerű leánynevelés című, 1943-as munkájában így ír arról, hogyan érdemes hozzájuk közelíteni:

„Régebben elég volt azt mondani, hogy mi illik és mi nem. Ma a tekintély megrendült az egész vonalon s az ifjúság erkölcseit meglazították azok, akik ezen úton akarták kézbe kaparintani a jövő nemzedéket. Ma ezért a tekintélyt észokokkal (ma inkább úgy mondanánk észérvekkel – a szerk.) kell alátámasztanunk és meg kell mutatnunk, hogy sem az Isten, sem a szülők nem önmaguk miatt, hanem a leány legjobb érdekében állították fel és hangoztatják azt, hogy mi szabad és mi nem. Magunknak is alaposabban kell ismernünk az említett indokokat, vagyis tudnunk kell az erkölcsök bölcseleti alapjait, s azokat a gondolatokat, melyek Istent vezették az erkölcsi rend megalapításakor […].”

Lefordítom: dr. Rejőd Tiborc szerint először is nézzenek magukba azok, akik illemet tanítanak, ássanak a tárgy mélyére (azaz váljanak hiteles oktatókká), másodszor, ne erőszakkal érjék el, hogy az ifjúság megtanulja ezeket, hanem győzzék meg őket. Dr. Rejőd Tiborc (imádom ezt a nevet, bocs, ha sokszor leírom) a könyv alapján egy igazi sztártanár lehetett, olyan, akiért minden korban rajonganának a diákok, ugyanis partnernek tekintette őket, és minden módon igyekezett elérni, hogy unalmas prédikációk helyett játékos, humoros órákat adjon.

De ami a legdurvább: egy katolikus egyházi intézményben is képes volt a kamasz lányoknak a házasélet témáját elővenni, nem félt attól, hogy ezáltal istentelenné válik vagy forradalmat robbant ki, és nem fogjátok elhinni, de nem azt prédikálta, hogy a szex valami szükséges rossz, hanem épp ellenkezőleg: hogy istentől való ez is. Jó, persze nagyon finoman körülírva:

„A házasélet, mert a földön folyik le, áldozatos boldogság fészke” – véli.

Ilyesmivel, mondjuk, illemkódexben még nem találkoztam, ezt a témát még a nagyon is világi tankönyvek is kínosan kerülik.

Aki úgy rá van kattanva erre a témára, mint én, annak külön ínyencséget jelent összehasonlítani a különböző korok intelmeit, és felfedezni, hogy a történelmi változások hogyan hagytak nyomot az illemszabályokon. Dr. Rejőd Tiborcnál ugyan nem sok nyoma van annak, hogy a második világháború kellős közepén járunk, de utólag, ennyi év távlatából mégis az Abigél díszletei és világa elevenedik meg előttünk a könyvét lapozgatva, őt magát pedig afféle Kőnig tanár úrnak képzelem (akit a tévésorozatban Garas Dezső játszott). Persze simán lehet, hogy mindez csak az én fantáziám eltévelyedése…

De Zichy grófné ugyanakkor már három évvel korábban, 1940-ben arra kényszerült, hogy pár mondat erejéig támogatásáról biztosítsa a kor szélsőjobboldali mozgalmait, pedig azoknak látszólag vajmi kevés közük volt az etiketthez. Utolsó bekezdésében így próbálja megmagyarázni, miért nem ördögtől való a „kollektivista parancsuralmi” rendszer: „Erre a tömegmunkára szükség van, éppen mert annyira elharapódzott a neveletlenség, hogy már egyéni munka nem tudott volna vele megbírkózni.”

És bár a legtöbb ember fejében az illem mégiscsak valamiféle nemesi és polgári „csökevényként” él, valójában a szocializmus évtizedeiben is fennmaradt, csak be kellett ágyazni a kor ideológiájába. Dr. Réczey Ferenc, Pekáry Dagmar és Gondi Ferenc 1961-es könyvében, az Etikett, társasélet, protokoll – A hazai és a nemzetközi érintkezés szabályai egykor és ma című kötetben egy komoly kultúrtörténeti visszatekintésből jutunk el az államszocialista illemszabályokig, például ilyen meglátásokkal: „Az udvariatlanságnak és modortalanságnak semmi köze a szocialista öntudathoz.

Rossz modor, elhanyagolt öltözet, neveletlen beszéd, illetlenség nem bizonyít semmit, legkevésbé haladó gondolkozást.”

A polgári otthonok ideális elrendezése helyett itt a korszerű lakótelepek kislakásainak berendezését taglalják, a méretre szabott öltönyök és toalettek helyett pedig a Május 1 Ruhagyár remekeit. „A nagyipar tömegtermelést tett lehetővé és tömegfogyasztásra tértek át. A szocialista társadalomban pedig az életszínvonal emelkedésével jár együtt a kulturált öltözködés az egész társadalom részére” – írják.

Ami viszont tényleg haladó szellemiséget takar, hogy ebben a korban már megjelenik a feminizmus csírája egy illemkódexben. Nézd csak: „A házasélet és az otthon nem feljebbvaló és alárendelt közti viszony. Ezt külsőségeiben is meg kell mutatnunk. Nem éri bántódás a férfi önérzetét, ha a feleségnek a házi teendőkben is segít, – könnyíti a munkát a takarításnál, asztalterítésnél, ruhakefélésnél. Udvariasság és megértés kölcsönösen vezessenek itt. Csak a mindenáron »katuskodó« férjtípus veszedelmes a házibéke számára. Otthon főzni mégis csak a nők tudnak jobban.” Na jó, azért nem viszik túlzásba a modernizmust.

Az illemnek tehát minden korban volt helye a társadalmi együttélésben, valamilyen szinten nyilván ma is. Illemkódexek, etikett-tankönyvek legalábbis továbbra is megjelennek, még ha az igény rájuk megcsappanni látszik is. A gond tehát nem azzal van, hogy ma nincsenek illemtanárok, akik elmagyaráznák, hogyan ajánlatos használni a mobiletelefont vagy kommentelni az ismerős posztját, hanem azzal, hogy egyre kevesebb a követőjük – és itt nem az önjelölt oktatókra gondolok, hanem azokra, akik pusztán jó példát mutatnak, és ezáltal akaratlanul is nevelnek. Ahogy Fred Astaire mondta jó pár évtizeddel ezelőtt: „A legnehezebb dolog, amivel a mai kölykök szembesülnek: jó modort tanulni úgy, hogy nem látnak sehol maguk körül.”

Gyárfás Dorka