–

WMN: Véleményed szerint hol van az önazonosság és az önfeladás határa egy kapcsolatban?

Péterfy Bori: Szerintem, ha egy kapcsolat önfeladást igényel, akkor valószínűsíthető, hogy ott van valami probléma. Ugyanakkor el tudok képzeni olyan élethelyzetet, amikor valamiféle önfeladás elkerülhetetlen. De normális esetben és egy normális párkapcsolat szótárában és elvárásrendszerében ez a szó nem merülhet fel.

WMN: Tapasztalataid szerint, amikor valaki igent mond egy elkötelezett párkapcsolatra (akár házassági, akár élettársi formában), akkor valójában mire mond igent?

P. B.: Ebben nagy különbségek vannak párok és párok között. Én az életem során mindig annak a boldogságnak az illúziójára mondtam igent, amit éppen abban a pillanatban sejteni véltem. Aztán ezekről idővel derül ki, hogy valójában illúzió-e, vagy van-e benne valóság és hosszabb távú boldogság. Ugyanakkor arra is igent mondasz, amit érzel, hogy te milyen lehetsz ebben a kapcsolatban, amilyen szempontból ez téged jobbá tesz, elemel, stb.

WMN: Egy-egy hosszú távú kapcsolat mennyi változást hoz a felek személyiségében?

P. B.: Az ember alapvetően sokat változik egyébként is. A rugalmasság és változásra való képesség elengedhetetlen, akár kapcsolattól függetlenül is. Én az a típus vagyok, aki igyekszik amúgy is változni. Nyilván sokat változtat az emberen, akivel él, vagy akivel az ideje nagy részét tölti, de erre nehéz belülről rálátni. Ezt inkább mások látják, de mi nem feltétlenül érezzük. Persze, ha valamiben jó irányba változunk, akkor azt könnyebben felismerjük és örömmel tölt el bennünket. De a rosszat hajlamosak vagyunk nem ilyen szépen felismerni.

 WMN: Mit jelent számodra a szó: alkalmazkodás?

P. B.: Az együttélés és a boldogság alapja. Nekem jó alkalmazkodóképességem van, főleg a munkában. A magánéletben azért kicsit nehezebb, mert pont a munka miatt sokszor úgy érzem, hogy elég önzőnek kell lennem. Hiszen az a fajta stressz, amit ez a folyamatos teljesítés igényel, sokszor megduplázódik attól, hogy tartok tőle, ha alkalmazkodom minden helyzethez, akkor végül nem tudok felkészülni és se itt, se ott nem tudom azt nyújtani, amit valójában akarok. De hát ez pont az a típusú szakma, amihez kell egyfajta egészséges önzés, anélkül egész egyszerűen nem megy. A lényeg talán valamiféle egyensúly megtalálása a saját dolgaim, és, mondjuk, a családom élete, a közös életünk között. Nálam az a legjobb, hogy amikor önzőnek kell lennem, akkor inkább legyek egyedül, minthogy esetleg bántsam azokat, akik fontosak. Megpróbálom az életemet is eszerint alakítani, mert koncertre vagy premierre készülni, ráhangolódni szinte lehetetlen kérdések és kérések áradatában.

WMN: „A szerelemnek múlnia kell…” – énekli Zorán. Egyetértesz vele?

P. B.: Nem csak Zorán énekli… Igen. Hát, a szerelem az elmúlik. Épp nemrég láttam egy filmet, amiben egy fiatal lány hisztizett az anyjának, hogy borzalmasan szerelmes, és kínlódik tőle, mire az anyja ráordított, hogy márpedig szerelem nincs! Én szerencsére nem vagyok ilyen kiábrándult, szerelmes, lángoló típus vagyok. Az őrült szerelmet felváltó mély szeretet is isteni érzés. De az is, amikor egy napig szerelmesnek érzem magam valakibe, akit az utcán láttam. Ugyan múlnia kell, de nem biztos, hogy fájnia kell, ugyanis lehet állandóan egy szerelemszerű ködben lebegni szerintem. Meg lehet csinálni!

 

Almási Kitti pszichológus szakmai válaszait ITT, Pataki Zita személyes vallomását pedig ITT olvashatjátok.

Figyelem! Új helyszínre költöztünk, így mostantól a MOMkultban, 18:30-tól várunk titeket szeretettel!

És közben már a májusi Hello, WMN! estünkre is lehet jegyet vásárolni, EZEN A LINKEN megtalálsz minden fontos információt.

Képek: Karmatik