Öt dolog, amiért rajongunk Emma Thompsonért – és köszöntjük 60. születésnapján

–

Ha valakinél nem számít a kor, akkor ő az, és ez nem udvarias gesztus, hanem a legkomolyabb tény. Sőt, ahogy Prieger Zsolttal megállapítottuk egyszer: vannak emberek, akik visszafelé öregednek. Illetve fiatalodnak. Vagy ahogy ő fogalmazott: visszagyerekesednek, mint Benjamin Button. Emma Thompsonra feltétlenül igaz ez. A koránál jóval érettebbnek, idősebbnek és komolyabbnak látszott fiatalon, amikor az első filmjeiben találkoztunk vele, és azóta csak nyitottabb, lazább és őrültebb lett. És ezzel arányosan egyre jobb nő, egy lehengerlő vamp. 

Láttátok a szettet, amiben megjelent a Dame-mé (vagyis „női lovaggá”) avatásán novemberben? Ahogy fricskát mutatott az egész ceremóniának azzal, hogy fehér edzőcipőt húzott, és puszit ajánlott Vilmos hercegnek?

Nincs az a helyzet, amiből Emma Thompson ne tudna viccet csinálni, különösen, ha ez arra kényszeríti, hogy valamilyen társadalmi szerepnek megfeleljen.

Nem úgy persze, amikor hivatásból játszik szerepet, mert akkor viszont nem fél megmutatni, milyen drámai erő és mélység lakozik benne. Ilyenkor minden néző beleremeg abba az őszinteségbe, ahogy feltárja a legvédtelenebb oldalát. 

Nem is tudom, hol kezdjem a méltatását… A színészi vagy az emberi kvalitásainál? Emma Thompson esetében ugyanis a magánemberi megnyilvánulások legalább olyan rajongásra adnak okot, mint a szakmai értékei – ennek köszönheti, hogy mára valóságos intézmény lett. Na, jó, kezdjük ott, hogy az egyik legpompásabb színésznő.

1. A nagy klasszikusok

Első találkozásom Emma Thompsonnal az angol klasszikusokon keresztül történt, a Napok romjai, a Sok hűhó semmiért és a Szellem a házban című filmeken keresztül, amit az Értelem és érzelem tetőzött be, aminek a forgatókönyvét is ő jegyzi, és ezért kapta az egyik Oscar-díját – nem is színészként tehát. (Erről van egy nagyon vicces sztorija, amit Stephen Colbert talk show-jában elmesélt, hogy hogyan kérték fel a Jane Austen-regény adaptációjára: akkoriban komikus jeleneteket írt tévésorozatok és sitcomok számára, és a producereknek azután jutott eszébe megkeresni őt, hogy írt egy geget egy viktoriánus asszonyról, aki a férje hímvesszőjét egy kis állatkának hitte, amely külön életet él az ölében.) 

A másik Oscart színészi kategóriában szintén ebben a korszakban nyerte, a Szellem a házban-ért. Nem csoda, ezek a filmek az angol filmgyártás egyik legfényesebb korszakában készültek, amikor a szépirodalom olyan minőségben került vászonra, hogy nem csorbult a komplexitása, mégis tömegekhez jutott el, és példát mutatott jó ízlésből, valamint az emberek közti kommunikáció kifinomultságából egyaránt.

Ebben a korszakban Emma Thompson általában az érett, művelt, komoly nőt alakította (kivéve Beatrice-ként a Sok hűhó…-ban), gyakran egy érzelmileg túlfűtött húgocska mellett, aki kénytelen a józan észt és a társadalmi konvenciókat előtérbe helyezni. Hihetetlen ma már, hogy éppen ő lett ennek a típusnak a jelképe a ’90-es években.  

2. Igazából szerelem

Sok alakítását kiemelhetnénk, amik azóta árnyalták a képet, de valószínűleg megköveznétek, ha kihagynám az Igazából szerelmet, amiből a világon a legtöbb ember ismerheti. Többször megvallottam már, hogy nem rajongok ezért a filmért, de vannak benne értékek is, ezt elismerem. Mindenekelőtt Emma Thompson legfontosabb jelenete, amivel bebizonyította, hogy létezik olyan, hogy egy színész a játékával más nívóra emel egy filmet, mint ahol az előtte mozgott. Azt hiszem, nem kell magyaráznom melyik jelenetről van szó: persze hogy, amikor Karen (ki emlékszik, hogy így hívják?) felfedezi, hogy nem ő kapta azt a romantikus nyakláncot, amit korábban a férje zsebében megtalált, hanem nyilván a csinos beosztottja, neki meg csak egy Joni Mitchell dupla CD jutott. Amikor elvonul a másik szobába, hogy ne az egész család előtt élje át a megcsalatás és megalázottság sokkját, hanem egyedül bőgje ki magából – azt hiszem, az minden nőnek a szívéig hatol, akár átélt már ilyesmit, akár nem. 

Ebben a pillanatban egy univerzális női sors összegződik, mindannyiunk kiszolgáltatottsága a házasságban. És ahogy Emma Thompson a The View című talk-show-ban mondta: a jelenetet igazán az teszi erőssé, hogy utána azonnal felölti magára a családösszetartó, minden helyzetben erős nő álarcát, és végigasszisztálja a gyerekek karácsonyi fellépését, mert ez nem a megfelelő időpont arra, hogy az ő traumája megélhető és azonnal feloldható legyen. Persze amikor erről a jelenetről faggatják, mindenki szeretné tudni, hogy azért sikerült-e ilyen bravúrosan az alakítása, mert maga is átélt hasonlót, vagy csak a színészi fantáziája működött csalhatatlan pontossággal. De Emma Thompsont nem lehet csőbe húzni: a magánéletéről soha nem beszél, ezeket a kérdéseket mindig rövidre zárja. Itt például fanyar iróniával ecsetelte, hogy természetesen csak „megjátszotta magát”, mert már felhagyott azzal, hogy a saját élményeit vigye bele az alakításaiba. Viszont

egy másik interjúban ő alkotta meg a „marriage sabbatical” kifejezést, és azt mondta, szerinte minden házas ember profitálna abból, ha egyszer szabadságot vehetne ki ebből a kötelékből.

3. Iszonyú jó fej – tisztességes, egyenes és bátor

Emma Thompson egyik legszimpatikusabb vonása, hogy soha nem veszi magát túl komolyan. Az, hogy minden ember egyenrangú, függetlenül a származásától, a vagyoni és társadalmi helyzetétől, vagy bármilyen hierarchiában elfoglalt pozíciójától, számára nem lózung, hanem alapérték. Két rövid sztorival tudnám ezt illusztrálni.

Az egyiket Carey Mulligan mesélte, aki főszerepet játszott az Egy lányról című filmben, amelyben Thompsonnak alig egy-két jelenet jutott – tehát mindössze néhány forgatási napon volt rá szükség, míg Mulligan végig jelen volt a felvételek alatt. Mégis – mesélte Mulligan – azt vette észre, hogy Thompson már a második nap minden stábtagot név szerint szólított, az utolsó kábelhúzogatót is, míg ő még akkor sem ismerte minden kollégáját. Ekkor elszégyellte magát, és elhatározta, hogy ő sem lehet soha akkora sztár, hogy ne tekintsen mindenkit kollégának.

A másik sztorit maga Thompson mesélte egy norvég talk-showban: amikor az Utolsó látogatás című Evelyn Waugh-klasszikus aktuális adaptációját készítették, az előkészületek során elhangzott a producerek szájából, hogy a főszerepre kiválasztott Hayley Atwellnek a forgatás kezdetéig jó volna néhány kilótól megszabadulnia.

Thompson azonnal felháborodott, és kioktatta a producereket arról, hogy ilyet soha nem kérhetnek egy nőtől – főleg nem attól, akit maguk találtak alkalmasnak a feladatra.

Ezek persze azt is alátámasztják, hogy Thomspon nemcsak számunkra példakép, hanem a közvetlen munkatársai és a fiatal színésznők számára is – és ezt ő is komolyan veszi. Igyekszik olyan példát mutatni előttük, amelyből erőt és méltóságot meríthetnek. Ezért nem vállalta végül a Luck című animációs film szinkronszerepét, mert egy olyan producer irányításával készült volna, akit korábban többen is zaklatással vádoltak. Nem is csak a kiállása tiszteletre méltó ebben az ügyben, hanem azok az érvek, amiket felsorakoztatott a döntése mellett. Érdemes elolvasni ITT.  

4. Na, és az a sziporkázó humora…

Kevésbé köztudott, hogy Thompson még egyetemista korában stand up-komikusként kezdte a pályáját. Csak 27 évesen fordult a színészet felé, előtte pedig egy olyan társaságba keveredett a cambridge-i egyetemen, ahol mindenkinek fergeteges humora volt. Alakítottak is együtt egy társulatot Footlights Group néven, amibe olyan – ma már nagy hírnévnek örvendő – személyiségek tartoztak, mint Hugh Laurie vagy Stephen Fry, és többen a későbbi Monty Pythonból. Thompson azonban magánszámokkal is fellépett, és ha ma visszanéznénk őket, valószínűleg a korai feminista humor egyik képviselőjét ismernénk fel benne. Ahogy már fentebb említettem, később televíziós produkcióknak is írt, majd elkezdett szerepelni bennük – így került közel a színészethez.

És bár drámai színésznőként aratta a legnagyobb sikereit (mint tudjuk, a komikusok a legnagyobb tragikák), a közéleti szerepléseiben még mindig használja fergeteges humorát: a filmjei promóciójánál a show garantált: már a tévéműsorokba történő belépőjével meg szokta teremteni az alaphangulatot, aztán végig sziporkázza az interjúkat.

Külön bukét ad a dolognak, hogy általában tökéletesen szárított frizurával, profi sminkben, és elegáns ruhákban szokott komplett hülyét csinálni magából (levágni magát a földre, képtelen grimaszokat vágni, állatokat utánozni és híres embereket parodizálni), és egyáltalán, magasról tenni arra, hogy egy magafajta úrinőnek mi áll jól. Ez benne a legszexibb.

5. Amit a környezetvédelemért tesz

A vörös szőnyegek elementáris erejű dívája szerep azonban csak a munkának szól. A magánéletben a legpuritánabb, leghétköznapibb ember. És nagy környezetvédő. 2014-ben például részt vett egy nyolcnapos expedíción az Északi-sarkra, amivel Greenpeace aktivistaként az olajfúrások ellen tiltakozott. Erre az útra az akkor 14 éves lányát is magával vitte, és mindkettejük életének meghatározó élmény lett, könnyezve búcsúztak a látványtól és a csapattól. Hogy itt is mekkor alázattal viselkedett, jól példázza, hogy a hajó mellékhelyiségeit ő takarította az út során, aztán a tenger partján szemetet gyűjtött, mert az emberek még az Északi-sarkon is koszt hagyunk magunk után.

Emma Thompson az expedícióról forgatott filmben találóan úgy fogalmazott, tulajdonképpen a kollektív öngyilkosság egy formája, amit a környezetünkkel művelünk. De itt sem akarta levetkőzni a humorát. A Greenpeace arra kérte, kezdjen el tweetelni az útról, amire ugyan nehezen vette rá magát (inkább ír naplót – mondta, amit meg is tett), de végül ilyen üzeneteket is küldött a világnak: „Itt vagyok az Északi-sarkon, és először vagyok hálás a menopauzáért #hőhullámok”.

A 60. szülinapjára is egy Greenpeace-akciót tervez, úgyhogy biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan újra hallunk róla. Reméljük is, mert annyi energiával, amennyi neki van, még 120 évig lesz mit tanulnunk tőle.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Kurt Krieger/Corbis