–

Állok az ötös buszon, ami dugig tömve kába emberekkel. A leghátsó sorban van hely egy áporodott szagú férfi mellett. Leülök. A tömegközlekedéssel eltöltött időt arra használom, hogy olvassak. Tiltom a mobilt, legalább ilyenkor, ez egy új szabály. Gyakran nem bírom ki, és már csak a sajgó szemgolyóim figyelmeztetnek, hogy túl régóta bámulom a kékfény-szűrős kijelzőt.

Ez az út most nem ilyen. A telefon az edzős táskám alján marad, gondosan lefóliázva. Előszedem a magammal hozott könyvet, szép női fej a borítón, friss nyomás, még illatos. Elképzelem, ahogy a lapok az idő nyomán bebarnulnak, elég gyors ez a korrózió, mindig csodálkozom, amikor néhány év elteltével előveszek egy kedvenc művet, hogy milyen sebesen dolgozik az idő a lapokon.

De ez most új, nagyon friss, alig néhány napja jött a nyomdából. A hátsó fülön a főnököm feje van, akit – bár tudom, hogy ezt talán nem akarja – nem érzek annyira a főnökömnek, sokkal inkább a barátomnak tartom. Meg egy kicsit másabb is ez a kapcsolat, mint egy sima barátság, hiszen nagyon furcsa élethelyzetben találkoztunk. Az sem volt magától értetődő, hogy a mi kapcsolatunk továbbfejlődik egy interjúból barátsággá, valami furcsa, különös óvó-védő, féltő szeretetté, és hogy munkakapcsolat is lesz belőle, azt meg pláne nem tudtuk. De itt most nem is ez a lényeg.

Akkor már túl volt az első regényén, épp a másodikon dolgozott. Az elsőt addigra agyondicsérte a kritika, nem véletlenül. Jöttem, hadd lássalak, milyen jó cím, fogalmam sem volt, hogy lehet ilyen jót kitalálni. Majd rájövök, ahogy olvasom, és nyakon csíp a felismerés, mert imádom azt az Omega-számot, amit már dúdolok is:

Jöttem, hadd lássalak, ismerj meg engem,
Eddig ember voltam, immár szél lettem.
Égben szállok, földhöz nem köt semmi sem,
Jöttem, hadd lássalak, ismerj meg engem.

Aztán előveszem az emlékeimből, ahogy először olvasom a könyvét. A hajdúnánási strandon döglődik a meleg, anyámmal fekszünk a parton. Engem még nem érhet nap, mert a kemók óta nem telt el elég idő, hogy kiürüljön a vegyszer a testemből. Lassú mérgezés, versenyeznek a sejtek, a gyorsabban osztódók hamarabb halnak, ez a trükk. Nagy trükk, mi?

Emlékszem, ahogy Kriszta mondja, „hát, lehet, hogy neked ezt most nem kéne olvasnod, majd előveszed máskor”. Amikor hozta, ezzel a mondattal adta át. Na igen, a könyv az anyukájáról szól, az utolsó heteiről, az agresszív daganatról, ami a tüdejében egyre nagyobb teret foglalt el az élet elől. De nem csak az utolsó hetekről szól ez a regény. Elénk tárul egy nő, aki valamikor élt, okos volt, szép volt, vicces és erős, meg gyenge, csúnya, és nem megalkuvó, egy „dráma queen” (ezt maga a lánya mondja így a hétfői sajtóbemutatón), aki szeretett és gyűlölt, aki anya is volt, ennek a barátomnak az anyukája, és most belebújt ezeken a lapokon az édesanyja bőrébe.

Félelmetes lehet a saját anyád bőrébe bújni… 

– ezt gondolom a dögmelegben a nánási strandon, ahol nem érhet a nap, de már vagyok annyira jól, hogy rávegyem magam az olvasásra. Meg anyám hosszas unszolására is, akihez két napig nem lehetett hozzászólni, mert a Jöttem, hadd lássalakot olvasta.

Bár túl frissek az élményeim a rákkal kapcsolatban, és túlságosan el tudom képzelni, min mehetett keresztül az ember, aki szép volt és csúnya és okos és buta és vicces és fantasztikus, nő, ember, anya, feleség, elhagyott feleség, beteg, aztán egy olyan, aki nem élte túl ezt a szörnyeteget.

És akkor a nánási strandon egyszerre csak megszűnik a hangzavar. A nap erején mintha tompítanának egy láthatatlan hőfokszabályzóval, a gyerekek hang nélkül ugrálnak tovább, az anyák artikulálva kiabálnak, nem hallom, mit, talán azt, hogy hányszor mondjam el még neked, ne csináld már, fiam. Közben a saját anyám némán úszik a vízben, szabályosan, kimért mozdulatokkal, nem dugja bele a fejét, mert utálja levenni a szemüveget. A hangosbemondóban se hallani, hogy a GPA 563 tulajdonosát várják a bejáratnál.

És akkor eszembe jut, hogy ez a nő, aki a barátom anyja, aki szép volt és csúnya meg dráma queen, nem is halt meg. Hiszen itt van ebben a könyvben, és akit az írók szeretnek, azok halhatatlanná válnak, amíg a világ áll.

Ez a nő a lányában él tovább, a könyvben, amit a lánya írt. Benne vannak a könnyek, a fájdalmak, az elengedés, a gyász, a kimondatlanság, ami most végre megtörténik, és tudom, hogy arra gondol, talán hamarabb kellett volna, és akkor, amikor még élt. De ez, mondjuk, nagyon nem úgy van, hogy mi utólag rájövünk, mert utólag már okosabbak vagyunk, és sok dologhoz csak akkor leszünk elég nagyok, amikor már eltelt bizonyos idő.

Erre húsz évet kellett várni.

Most akkor a nánási jelenethez számolj hozzá még négy évet. És képzelj el engem Budapesten, az ötös buszon, ahogy ülök a könyvvel, ami új borítót kapott, és egy új előszót írt hozzá a szerző, aki a főnököm, a kollégám, és a barátom. (A sorrend nem helyes.)

Képzelj el engem a reggeli áporodott tömegben, hogy taknyom-nyálam egybefolyik, amint bőgök, törölgetem a szemem a bepárásodott szemüveg mögött, és inkább elrakom, nem jutok így túl az előszón. Nyugtatom magam, na hátha, most eltelt öt perc, előszedem újra. Megint bőgök, még mindig csak az előszónál járok. Áh, ezt nem bírom most elolvasni. Inkább elrakom, majd előszedem otthon, ahol senki nem lát.

Szóval, van egy nő, aki él, nagyon is, alkot, emlékezik, hagy maga után valamit.

És van még egy másik nő, aki ennek az előbbinek az anyja volt.

És ő sem halt meg.

Szentesi Éva