–

A gyerekek kihasználása sokkal gyakoribb, mint gondolnánk

Most nem kizsákmányolásra vagy durva bántásra gondolok elsősorban, sokkal inkább egészen mindennapos helyzetekre.

A gyereknek kiskorában a szülei szeretetétől függ az élete. Ezért bármit megtesz, hogy ezt a szeretetet megpróbálja megkapni, megtartani vagy visszaszerezni.

Idomul a szülő elvárásaihoz – akkor is, ha azok nincsenek kimondva – olyanná formálódik, hogy a szüleiben a hiányérzetet töltse be lehetőségeihez mérten, próbálja gyógyítani a szülő sebeit. Időnként irtózatos énerő, és szüntelen önvizsgálat kell ahhoz, hogy a szülő ne lásson ebben lehetőséget, ne éljen vissza ezzel.

A gyerekek zsigerből érzik, milyennek kellene lenniük a szüleikkel ahhoz, hogy a legtöbb szeretetet, figyelmet elnyerjék

Ha éppen az kell, generálnak újabb és újabb problémákat is, hogy a szülőnek ne kelljen a sajátjaikkal foglalkozniuk. Ha kell, villámhárítóként funkcionálnak a szülők közt. Ha érzik a szülő magányát vagy szeretetéhségét, akkor próbálnak azon enyhíteni.

A felnőttek közül sokan sajnos a gyereküktől kapják meg először a feltétel nélküli szeretetet. Amivel kifejezetten nehéz okosan bánni.

Mégis muszáj megpróbálnunk, és muszáj rendszeresen megkérdezni magunktól, hogy amit teszünk vele, érte, az kiről szól? Rendszeresen a tükörbe kell néznünk, és végiggondolnunk, hogy mi a tetteink valódi motivációja. Mi a célunk vele? Rólunk vagy róla szól-e? Nem szabad mindig a jó szándék mögé bújni, mert jóindulattal is lehet rombolni egy másik ember lelkét. Egy gyerekét különösen.

Csak a jó szándék vezérelt

Sok, jó szándéktól vezérelt rossz bánásmódban részesült gyereket ismerhettem meg közelebbről, akik szenvedtek. Mégpedig attól, hogy a szüleik rajtuk keresztül, általuk, az ő segítségükkel próbálnak megvalósítani valamit, például azt, amit nekik nem sikerült.

Vagy attól kínlódtak, hogy őket használták fel a szülők az egymás elleni játszmájukhoz.

Vagy a felnőttek  házasságuk, kapcsolatuk megmentéséhez vártak tőle segítséget (sokszor már a gyerek fogantatásának is ez az indítéka, bár ezt szinte soha senki nem mondja ki).
Vagy büszkélkedni akartak velük.
Esetleg arra számítottak, hogy az életüknek értelmet adnak.
Hogy a saját álmaikat valaki beteljesíti.
Hogy a szorongásukat oldja.
Vagy a saját gyerekkori hiányaikat pótolja.
Vagy arra, hogy mindent megadjanak neki szülőként, amire ők vágytak gyerekként hiába, akkor is, ha az ő gyerekük nem pont ugyanarra vágyik.

A social médiás „jószülők”

Amikor a Facebookon köszönti fel valaki a hároméves gyerekét, annak vajon mi a valódi motivációja? Amikor tele van az egész hírfolyam kitűnő bizonyítványos posztokkal vagy oklevelekkel és aranyérmekkel, az biztos, hogy a gyerekekről szól?

Mindeközben az a sok veríték, szorongás, rettegés, megfélemlítés, vagy a gyerek lelkén ejtett sebek – amelyek időnként a remek teljesítmény mögött állnak, – hol maradnak a közösségi oldalakról?

Ha egy gyerek minden második lépése – bárki számára hozzáférhetően –  fent van az interneten, az biztos, hogy az ő érdekében történik?

Amikor egy kórházban lévő gyerek szenvedését tesszük nyilvánossá, illetve az állapotáról való részletes beszámolót, vajon annak indítéka is csupán a jó szándék? Nem inkább az, hogy a fáradt és szenvedő anya vagy apa így jusson figyelemhez, biztató szavakhoz, támogatáshoz? Ami a közösségi oldalakon látszik, vajon mennyire felel meg annak a képnek, ami a zárt ajtók mögött zajlik? A tökéletesen beállított, szinte már émelyítően harmonikus fotók mögött vajon mi minden lappang?

És akkor most szálljunk ki a virtuális térből a valóságba…

Rengeteg olyan élethelyzet van, amit gyönyörűen be lehet takargatni a gyerekeink iránti jó szándékkal, de a felszín alatt többről van szó.

Például a gyerekkel való együtt alvás sem minden esetben a gyerek érdekéről szól. Számtalan szülőtől hallottam már kimondani azt, hogy valójában nekik van szükségük a gyerekre.

Egy depressziós apa, aki annyira szorong, hogy csak úgy tud elaludni, ha a kislánya hozzábújik. Vagy az anya, aki már régóta nem érzi azt a férje iránt, amit szeretne, és inkább beszoktatja a gyereket a hálószobába maguk közé, hogy ne kelljen szembenézni a kettejük közti problémával. Akármennyire is nem szeretnénk, a gyerek érzi a jó szándék mögötti valós problémát is, az apa borzasztó szorongását átveszi, éppúgy, mint a szülők közti feszültséget a hálószobában.

Egy gyerek érzéseit sosem lehet megvezetni, mert remek antennáik vannak.

Hány anyát hallottam már, amint beismeri, hogy azért szoptat éveken keresztül, hogy jó anyának érezze és mutassa magát, de valójában már nem örömmel teszi ezt. A gyereket viszont pont nem érdekli, hogy az anyáról mit gondolnak mások, ő csak az anya érzéseit érzékeli és veszi át.

Nem pusztán rosszindulatból születik meg a kihasználás

Minden érzékeny témánál azt tapasztalom, szeretnénk hinni, hogy egy vastag, éles, jól látható kerítés választja el a hibát a jótól. Ez azonban nem ennyire egyszerű.

A gyerekek használata szinte soha nem rosszindulatból születik.

Sokkal inkább elveszett felnőttek kétségbeesett próbálkozása a szeretetéhségük csillapítására, a szorongásuk oldására, az önértékelésük erősítésére, és sorolhatnám a végtelenségig.

Ettől még a gyerekre ártalmas hatása van, ha hosszú távon eszközként használják őket bármilyen célra. Egy hamis én születik meg ilyenkor, aki nem a saját szorongásaival küzd, nem a saját céljaiért, álmaiért dolgozik, hanem a szüleiéért, és az ő boldogságukat helyezi minden más elé.

A szülőség olyan, mintha megállás nélkül egy nagyon vékony jégen táncolnánk. Állandóan résen kell lenni, és folyamatos önvizsgálatot igényel.

A gyerek, bár a ráutaltsága miatt mindenre hajlandó a szüleiért, soha nem lehet eszköz. Semmilyen cél elérésére. Semmilyen fájdalom enyhítésére.

 Sebestyén Eszter