–

Hiszti van, volt, lesz – szerintem szokj hozzá

Soha nem képzeltem olyasmit, hogy a gyermekeim teljes gyermekkorát kacagós párnacsatázással fogjuk tölteni a hófehér, és egyúttal örökké tiszta otthonunkban, miközben néha sütés közben mosolygó arcot rajzolunk a lisztbe, és ezen együtt nevetünk, mert nem vagyok teljesen naiv (csak egy kicsit).

Pedig akkor még nem sejtettem, hogy létezik egy olyan alapaxióma, hogy amikor te a legkevésbé vagy a helyzet magaslatán, akkor viselkednek a leghülyébben a gyerekeid.

Ennek, ugye, az a legtökéletesebb kivédése, ha szülőként mindig szuperül vagy… aminek nagyjából annyi az esélye, mint a korábban említett, végtelenített, boldog párnacsatás jelenetnek. Ráadásul a hiszti teljes kiiktatásához még azt is el kellene érni, hogy a gyermek ne kerüljön olyan helyzetbe, ahol nem tudja kezelni az érzelmeit, ami körülbelül akkor történhetne meg, ha nem is lennének érzelmei, ami viszont elég nagy baj lenne.

Az én gyermekeimnek szerencsére bőségesen vannak mindenféle érzéseik, ebből elég sok nem túl pozitív, és ezeket meglehetősen változatos eszközökkel juttatják kifejezésre. Időnként például hisztivel, még gyakrabban enyhén hisztérikus nyávogással (ami napi szinten elég idegesítő). Meg néha egész ügyesen megfogalmazva, de az, ugye, király, szóval kár is a szót vesztegetni rá.

Viszont amikor elkezdenek belecsavarodni a hisztibe, bár nem történik meg olyan gyakran, mégis mindig nagyon felkavar, mert azt érzem, hogy bezárulnak előttem. Hogy amit teljes kisbabakorukban vártam: legyen végre közöttünk kétirányú, elsősorban szóbeli kommunikáció, egy pillanat alatt megszűnik, és többé nem halljuk egymást. Éppen ezért elolvastam Pethő Orsolya Hiszti – Minitréning szülőknek egy elviselhető dackorszakért című könyvét, ami sok mindenre rávilágított, és néhány dologban megerősített (bár szerintem ez a könyv inkább X generációs kisgyerekes szülőknek szól). De sajnos nem ígérte azt, hogy ezentúl nem lesznek hisztik.

De miért hisztiznek a gyerekek?

Ahogy már korábban is írtam, ezt viszonylag könnyű megtudni, hiszen az internet és a teljes gyermeknevelés-irodalom tele van a hisztivel. Tehát a fő ok az érzelmek kifejezésének/elfojtásának nem felnőtt módon való megoldása.

Mert az, ugye, megvan, hogy azt várjuk a gyerekeinktől, hogy vérprofin uralkodjanak magukon, aztán az első hisztinél elszakad nálunk a cérna, és önuralom nélkül kiabálunk (vagy esetleg ironikusan sziszegünk) rájuk (nekem ez utóbbi a specialitásom).

Erre akkor ébredtem rá, amikor egy rossz napon a kisebbik lányom az egész vacsorát végignyávogta, hol ezzel volt baja, hol azzal, és mintegy nyomatékosításként minden nyaffantást egy csikorgó szék ki-be tolással kísért. Egy ideig kedves szóval próbáltam megoldani a dolgot, de vacsoraidőben azért az én türelmem sem végtelen, így aztán egyszer csak eldurrant az agyam, és odasziszegtem neki: „Szerintem messzebb lökd magad a következő körben, úgy még idegesítőbb.” Erre a nővére ártatlanul rákérdezett: „Mama, te most azért vicceltél, mert már mérges vagy?” Ezt persze nem bírtam ki röhögés nélkül, és a hirtelen kerekedett jókedvemnek köszönhetően az amúgy láthatóan nagyon fáradt hisztigombócot is összepuszilgattam. De a helyzetet nem én oldottam meg.

Pedig az a durva, hogy a legtöbb szülő elég hamar kitapasztalja, hogy az ő gyermekei mitől kattannak be. Van, aki az éhséget nem bírja (az én teljesen felnőtt húgom sem), van, aki egy kis csokitól pörög be teljesen, mások a fáradtságtól készülnek ki (ilyenek például az én gyerekeim).

Pethő Orsolya azt is leírja, hogy a gyerekek nem azért viselkednek épp a szülővel a leghülyébben, mert direkt szívatják, hanem mert vele érzik magukat a legnagyobb biztonságban. Szerintem ezt jó időnként tudatosítani magunkban is. De néha nekem már ez sem használ.

A legjobb, ha a műsorhoz közönség is van

Minden hisztik legkellemetlenebbike az, ami közönség előtt zajlik. Még durvább, ha elítélő közönség előtt. Az idősebb generáció beszólogatásait talán megértem, mert ők még egészen más típusú elvek szerint egy egészen más világra készítették fel annak idején a gyerekeiket. Sokuknak ebből az maradt meg, hogy „be kell olvadni, nem szabad túl hangosnak lenni, mert akkor nem tudsz olyan jól boldogulni”.

Gondolom, pár évtizeddel ezelőtt ez teljesen helytálló volt, de én Y generációsként már nem így látom. A szülők többségének ma az a célja, hogy segítse kibontakozni a gyermeke egyéniségét. Ideje lenne tehát a nyilvános hisztihez való hozzáállást is megváltoztatni kicsit, mert még mindig az a tapasztalatom, hogy felerészben érkeznek az együttérző és a megrovó pillantások.

Engem személy szerint inspirál a közönség, sőt valójában türelmesebben reagálok a hisztire, ha tudom, hogy figyelnek… Mert azt gondolom, hogy a gyerekek hisztije időnként természetes – ez persze otthon is igaz, és én magam kellőképpen el is ítélem magamat egy-egy ideges visszaszólás miatt. De bevallom, otthon nehezebben őrzöm meg a hidegvéremet, és ezt a gyerekeim valahogy kiszagolták, így elég ritkán hisztiznek házon kívül.

Akarási verseny van – vagyis kellenek a keretek

Pethő könyve is megerősített abban, hogy ez az egész dackorszakos időszak egy nagy „akarási verseny”, aminek ha nincs megszabva a fix keretrendszere, akkor tényleg mindenen össze lehet veszni. Szinte percenként. Vekerdy is rendszeresen beszél arról, hogy az apró hülyeségeken nem kell leállni vitatkozni a gyerekekkel, csak a fontos dolgokon.

Ezt nap mint nap alkalmazzuk, bevallom, nálunk nagyon tágak a keretek – de vannak, és még így is meg kell vívni a kis harcainkat a betartatásukért. Mert a gyerekek szeretnek dönteni, és ez végül is nem is baj, hiszen felnőttkorukban aztán egy csomót kell nekik, szóval érdemes erre felkészülni. Ezért az, hogy melyik pohárból isznak, milyen (időjárás-kompatibilis) ruhát vesznek fel vagy éppen melyik programhoz van nagyobb kedvük (maximum két–három lehetőség közül), jó terep a gyakorlásra. Hiszen a szülőnek nem kerül nagy energiabefektetésbe figyelembe venni az ő akaratukat is ezekben a kérdésekben. Nálunk még abba is beleszólhatnak, hogy a lehetőségeket figyelembe véve, mi legyen a vacsora. Csakhogy, ha már az asztalnál ülve gondolják meg magukat, az roppant bosszantó – cserébe mindenkinek nagyon tanulságos.

Mert így tanulják meg ők is, hogy ha akarsz valamit, ha döntesz valami mellett, azzal bizony a többi opcióról lemondasz.

Tehát ha tésztát választasz vacsorára, akkor nem lehet evés előtt egy perccel váltani rántott karfiolra, – hogy egy egészen konkrét példát mondjak a múlt hétről. Szerintem, ha ezt nem tanuljuk meg otthon, kicsiben, akkor később sokkal nehezebb lesz. Én legalábbis ezzel nyugtatom magam. Néha segít. Ti hogyan kezelitek a hisztiket?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció.