Megvertek, bezártak, kifiléztek… – 9 kalandos kirándulásom az opera világában

–

Aztán az élet úgy hozta, hogy megszerettem a műfajt, és amikor egyetemista lettem, a legfontosabb beruházásom az Operaházban akkor még létező Wagner-bérlet lett. A legcsóróbb időszakaimban sem voltam képes lemondani az opera élvezetéről, így kívülről tudom ma is, melyik pótszék mozgatható, és melyik legolcsóbb helyről lehet tökéletesen látni. (Jó, ezt a saját káromon sikerült csak megtapasztalnom, és valószínűleg épp egy ilyen, félig oszlop mögött ülős előadáson foganhatott meg a fejemben a gondolat, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, a világ összes operaházát bejárom.)

És belefogtam.

Amikor mások az első lakásukra kezdtek félretenni, én azt tervezgettem, hogyan jutok el a milánói Scalába.

Kicsivel több mint tíz éve jártam először külföldi operaházban. Azóta megfordultam vagy kéttucatnyiban. Volt köztük csúnya, régi épület és modern csoda. Volt, amitől elakadt a lélegzetem: például a müncheni Bayerische Staatsopertől, amely tényleg lélegzetelállítóan gyönyörű. (A mosdók előtt külön púderszoba várja a nőket bársony ülőkékkel és talpig érő tükrökkel!) Szurkoltam csodás magyar énekeseknek és zenészeknek Európa számos pontján, élőben láthattam a világ legjobb énekeseit és karmestereit. Néha csak egy kis leleményesség, néhány fapados járat meg kitartó szervezés kellett hozzá.

Operába járni a legtöbb helyen olyan, mintha picit még kaphatnánk a rég letűnt korok eleganciájából: a többség még mindig szépen felöltözik, ha operába megy, egy-egy fontos előadáson hírességek és politikusok parádéznak, és a legtöbb házban egészen elképesztő apróságokra is figyelnek: a londoni Royal Opera mosdójában például mindig van friss vágott virág.

És persze az előadások! A csodálatos énekesek, a lenyűgöző látvány, a remek zenekarok! Az opera egyszerre minden: dráma, szépség, nevetés, emberi csúcsteljesítmény és varázslat. Aki egyszer megízleli és megérzi a lényegét, biztosan örökre a rabja marad. Ahogyan én is az lettem: minden januárban kitűzöm a céljaimat, hogy hová szeretnék eljutni abban az évben, bújom a műsorterveket, hogy mikor és hol láthatom a kedvenceimet.

Íme, a legemlékezetesebb pillanataim az utóbbi tíz évből!

1. Amikor átértékeltem az életem

A szentpétervári Mariinszkij előkelő helyen szerepelt a bakancslistámon: gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy eljutok ebbe a városba, amelyről apukám olyan sokat mesélt. Azt azonban nem gondoltam, mekkora leckét kapok itt az életről.

Óriási szervezkedés után végre megvolt a jegyem: Macbeth, Placido Domingóval. Ez már önmagában is álomszerű: a Mariinszkij épülete egyszerűen káprázatos, a helyiek pazar estélyikben eszegetik az epret és isszák a pezsgőt a büfében – ahogy mifelénk mondják, „olyan megilletődötten nézelődtem, mint a vett nyúl”. A nézőtéri zajokat viszont sehol nem bírom elviselni, így nagyon kényelmetlenül éreztem magam, amikor meghallottam, hogy a mellettem ülő, egyébként kedvesnek tűnő öregúr mennyire hangosan veszi a levegőt. Tudom, hogy ez apróságnak tűnhet, de borzalmas, amikor valami kizökkenti az embert az előadás élvezetéből.

Aztán a szünetben, amikor felkapcsolták a villanyokat, én pedig hirtelen mindent megértettem. A bácsi szája előtt maszk volt, a széke alatt pedig oxigénpalack. Ki tudja, talán a bácsinak ez volt az utolsó kívánsága: hogy még egyszer (vagy életében először) eljöhessen a Mariinszkijba. El kellett fordulnom, hogy ne lássa: folynak a könnyeim.

Azelőtt is nagyon hálásnak éreztem magam, ha eljutottam egy-egy operaházba, a szentpétervári eset óta viszont mindig szánok arra néhány pillanatot, amikor hangolni kezd a zenekar, hogy tolmácsoljam is a hálámat odaföntre.

2. Amikor megvertek

A legtöbb nagy operaházba elképesztően drágák a jegyek, ám az operarajongók ismerik a kiskapukat. A bécsi Staatsoperben például egy időben akár öt euróért is be lehetett jutni – igaz, ez félnapos sorban állást jelentett, és az előadásra is állójegyet kaptunk. De kit érdekel ez akkor, amikor, mondjuk, egyszerre láthatjuk Anna Netrebkót és Elina Garancát? Hát, engem biztos nem, úgyhogy összesen már legalább egy hetet álltam sorba a Staatsoper pénztáránál. (Különösen jó ötlet ez akkor, amikor például egy négyórás Wagnert kell aztán újra végigállnod.)

A nézőtér hátsó traktusában rézkorlátok jelzik azt a területet, ahová a pórnép legkitartóbbjai bebocsáttatást nyerhetnek, miután déltől ötig várják a sorukat. A rutinosak kempingszékekkel és keresztrejtvénnyel jönnek, mi váltásban dolgozunk hasonlóan megszállott barátaimmal. Akik kaptak jegyet, azokat beterelik a nézőtérre – jóval az előadás előtt. Itt egy ruhadarab (sál, kendő, nyakkendő, bármi) segítségével meg kell jelölniük azt a helyet, ahová a katonai vezényszavakkal dolgozó illetékes odaállította őket, aztán rohamléptekben elhagyni az épületet, és visszajönni kezdésre, immár ünneplőben. Eleinte nem értettem, miért dirigál magas rangú tisztként az ültetőnő (pontosabban állító).

Aztán egyszer rájöttem, hogy bár a felszínen mindenki udvarias, ez itt élethalálharc, és igenis szükség van a vaskezű rendezőre.

Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy – immár jeggyel a kezemben, közvetlenül a nézőtérre nyíló ajtó előtt – kiléptem a sorból, hogy kérdezzek valamit a dolgozóktól. Ebben a pillanatban kiugrott elém egy nyugdíjas úr a sorból, támadóállásba helyezkedett, és teljes erőből gyomorszájon könyökölt. Azt hitte, előzni akarok.

3. Amikor bezártak

A berlini Deutsche Operbe például egyenesen a reptérről érkeztem, iszonyatos szélviharban. Eszkimónak öltözve viszont mégsem mehettem be a nézőtérre, átöltöztem hát a vécében, a bőröndömet meg beadtam a ruhatárba. Előadás után viszont addig bolyongtam a házban az apró részleteket csodálva, hogy mire a mosdóban átöltöztem, már a villanyokat is lekapcsolták, és az összes ajtó zárva volt. Gurigáztam egy darabig a kofferemmel az előtérben, mire rátaláltam az utolsó őrre, aki kiengedett. Nagyon próbálta visszatartani a röhögését. Nem sikerült.

4. Amikor olasz lázadó lettem

Sok operaházban, így a Brüsszelben is tartanak úgynevezett operatúrákat, csak itt elég borsos áron. Igaz, nagyon izgalmas: az idegenvezető körbevisz a teljes épületkomplexumon a jelmezraktártól a díszletfestők műterméig.

A fénypont persze minden túrán az, amikor végre beléphetünk a nézőtérre.

Na, a belga fővárosban sikerült egy olyan időpontban indítaniuk a túrát, amikor a házban épp matinékoncert zajlott. A vezetőnk pedig – miután vagy háromnegyed órája barangoltunk a házban – kedvesen közölte: sajnos a koncert miatt a nézőtérre nem mehetünk be. Nekem is elég magasra szaladt a szemöldököm (ennyi pénzért a Magyar Állami Operaházban elég jó jegyet lehet venni), de a csoport többi tagjához képest a nyugalom szobra voltam. Az olasz társak ugyanis éktelen ordibálásba fogtak, hogy ők márpedig egy tapodtat se mozdulnak, amíg minket be nem engednek a nézőtérre.

Mit tehettem volna? Az operalibrettóknak köszönhetően bármikor szerelmet vallok vagy megátkozok bárkit olaszul, de itt jobbnak láttam nonverbális jelekre hagyatkozni, beálltam hát én is – vehemensen hadonászni. A koncerten épp szünet volt, így végül a túravezető beadta a derekát, és három percre beengedett, csak kikötötte, hogy nem fényképezhetünk. Aha. Hát, persze hogy de.

5. Amikor majdnem odaértem

Változó, van-e mód arra, hogy újságíróként sajtójegyet igényeljek, általában megpróbálom. Küldöm a referenciáimat, legfeljebb nem válaszolnak. A krakkói operaházban nagyon szívélyesen fogadtak, „press kit”-et is készítettek, csakhogy én igazi lúzer módjára nem néztem meg, hogy az aznapi előadás hatkor, és nem hétkor kezdődik. Márpedig, aki késve érkezik, az a világ összes operaházában csak a szünetben foglalhatja el a helyét. A lengyelek gondolnak a későkre, és beállítanak nekik egy jókora tévét az előtérbe, amin követhető az előadás – de hát ez leginkább a szamárpadra hasonlít: íme, az újságíró, aki félórás késéssel veszi át a jegyét és az ajándékát!

Azóta mindig többször ellenőrzöm, hányra kell odaérnem.

6. Amikor bevezettem a férjemet

Sokat morfondíroztam, mi lenne a legjobb módja annak, hogy a férjemet (akkor még csak vőlegényemet) bevezessem az opera világába. Remek alkalomnak ígérkezett a Wroclawi Opera meghívása: Eötvös Péter Angyalok Amerikában című műve. Hogy a honleányi büszkeség vagy a szerző iránti olthatatlan rajongásom vakított el, azt máig sem tudom.

Mindenesetre akkor esett le, mit műveltem, amikor jó hatórás utazás után beültünk a nézőtérre, és én rájöttem: ez egy koncertszerű kortárs előadás angol nyelven… nem angol nyelvű énekesektől (ergo: egy mukkot sem értesz majd), lengyel felirattal. A férjem becsületére legyen mondva, hogy végigülte, tapsolt.

Valami olyasmit mondott, hogy ő „érzi, hogy ez valami nagyszerű dolog volt, de azért most egy darabig nem jönne operába”.

7. Amikor én lettem Don Carlos

Az oslói operaház a világ egyik legcsodálatosabb épülete, azok is elzarándokolnak ide, akiknek semmi közük az opera műfajához. A norvég Snøhetta építésziroda tervezte komplexumtól mindenkinek tátva marad a szája. A parton feltorlódó jégtáblákat mintázó márvány- és gránitfalak szemkápráztató fa felületeket, sosem látott belsőépítészeti megoldásokat rejtenek a többi közt Olafur Eliassontól.

Néhány éve egy remek Sevillai borbélyt sikerült elcsípnem itt, amelynek az első jelenetében véletlenül kirepült Figaro kezéből a borotva, amit ő egy laza „shit!” felkiáltással reagált le, a közönség legnagyobb örömére. Ennek a napnak mégsem ez volt a legjobb pillanata, hanem az, hogy a futurisztikus előtérben bárki felpróbálhatta a ház jelmezeit. A tütük és különféle hercegnős ruhaköltemények előtt óriási sor állt, az önbecsülésemnek viszont esze ágában sem volt egy 34-es kosztümbe belefulladnia, úgyhogy már épp lemondtam volna a buliról, amikor megpillantottam egy nagyon unatkozó öltöztetőt, aki a különféle galléroknál és palástoknál álldogált. Kérdeztem, nincs-e valami menő cucca, mire ő felvillanyozva előszedett egy döbbenetesen hosszú aranypalástot meg egy spanyolgallért. Diadalittasan vonultam végig a folyosón, mint minden idők legalacsonyabb Don Carlosa.

8. Amikor megnyertem Zsófit a műfajnak

„Gyere, elviszlek A kis hableányra” – mondtam Zsófi barátnőmnek, aki vendégül látott Berlinben, és hálám jeléül megajándékoztam élete első operaelőadásával. Dvořak Ruszalkája tulajdonképpen tényleg ugyanaz a sztori, mint Andersen Kis hableánya. Amikor azonban a Komische Oper színpadán tökéletesen élethűen lefejeztek egy fekete macskát, majd egy boncasztalon szó szerint kifilézték a címszereplőt, a fröcsögő vérzivatarban Zsófi halkan odasúgta:

azért szólhattam volna előre, hogy gótikus horrorra viszem.

Azóta is „Jezibaba”-ként emlegetjük egymást – így hívják a Ruszalkában a filézős gonosz boszorkányt.

9. Amikor megdolgoztunk a jegyünkért

Ági barátnőm nyitottnak mutatkozott, amikor felvetettem, hogy – ha már ő Milánóban él, én meg ott töltök egy hétvégét – menjünk el a Franco Zeffirelli rendezte Aidára.

Apró szépséghibája csupán az volt a tervemnek, hogy ez a világ egyik legdrágább előadása, és így is szinte lehetetlen jegyet kapni rá. De nem Áginak! Ő ugyanis nyomozásba kezdett, és kiderítette, hogy egy alapítvány mindennap százötven jegyet ad el hozzánk hasonló kispénzű, ámde elszánt operarajongók számára. Ezért azonban meg kell dolgozni.

Először is olyan tizenegytől sorban kell állni három–négy órát, hogy sorszámot kapjunk – amivel aztán ugyanennyit sorban állhatunk a jegyeinkért. Ez a rendszer nyilván arra való, hogy kiszűrjék a csalókat. Ránk igazán nem lehetett panaszuk: végigálltunk egy szép februári napot, hogy aztán fejenként tizenkét euróért jegyet vehessünk Zeffirelli Aidájára. Igaz, a legfelső emeletre, az úgynevezett kakasülőre ültettek minket, és a régi, nem túl jó fej szokás szerint a pórnép számára épített oldalsó lépcsőházban kellett felmennünk. A színpadot is csak félig láttuk, de ott voltunk, és tanúsíthatjuk: tényleg van élő ló a színpadon!

Csepelyi Adrienn