–

Nem tudom, mikor kezdődött, de mostanra egyértelmű, hogy olyan pörgésben és rohanásban élünk, hogy a nap 24 órájából mára csak legfeljebb 16 maradt. Rövidülnek a percek és a napok, és bár nem a galambpostás, gőzmozdonyos tempót sírom vissza, csak szeretném jelezni, hogy szerintem szép lassan beleőrülünk abba a pörgésbe, amibe belemanővereztük magunkat.

A slow-mozgalmakat is nagyon támogatom, de most nem erről szeretnék írni, hanem csak egyetlen momentumáról ennek az „Emberek! Adjatok időt! Adjatok időt élni!” – érzésnek. Ez pedig az e-mailezés.

Nem tudom, ki milyen munkát végez. Az én esetemben a napi 30–40 e-mail az átlagos (leszámítva a promóciós és közösségi médiaértesítőket, a spameket és a helyből hülyéket, akiknek a levelét ki sem nyitom, és mennek automatikusan a kukába). Tehát nagyjából napi 40 érdemi, „ezzel foglalkozni kell” levél jön, aminek kapcsán az utóbbi időben egyre többször futok bele abba, hogy:

vadidegen emberek, akik életükben először írnak e-mailt, ők is feljogosítva érzik magukat, hogy lecsesszenek, ha nem kapnak választ három-, uszkve öt órán belül.

Egyre több ilyen e-mail érkezik: „Kérlek, estig/még ma/ reggelig küldd át, írd meg, válaszolj…” Az sem ritka, hogy ha egy napon belül nem válaszolok, akkor jön az emlékeztető e-mail, esetleg ugyanaz a levél egy másik e-mail címre azzal, hogy továbbítsák nekem.

Személyes kedvencem még a pénteken háromkor elküldött e-mail, ami hat pontba szedve sorolja, hogy miket kellene megcsinálni „Még a héten”; illetve az éjfél után küldött levél, ami úgy kezdődik, hogy „Holnapi határidővel…” 

Igazi passzív-agresszív, nyájasan aljas működés ez. Időrablók, bűntudatkeltők, jelenlét-fitogtató szociopaták, akik a véremet (időmet) szívva próbálnak belehajszolni egy őrült idő-ringlispílbe.

Persze tudom, hogy „csak rajtam múlik”, meg hogy „lehet nemet mondani”, és „nem kell senkinek megfelelni”, de tegye fel a kezét az, akit nem tölt el végtelen frusztrációval, ha kinyitja a bejövő leveleket reggel nyolckor, és ott több mint tíz levélke várja csendben, vastagon írt, félkövér betűtípussal gúnyosan terpeszkedve, hogy valaki rákattintson.

Nem jókedvükből hülyék

Értem én, hogy az e-mail az villámposta (tényleg, benne van a szinonima szótárban), de ez akkor is valami eszement helyzet. Ilyenkor nyilván eszembe jut az is, hogy senki nem jókedvéből hülye. Nyilván oka van annak is, ha az emberek utolsó pillanatban írnak levelet, nekik sem öröm (gondolom én), hogy kényszerhelyzetbe hoznak másokat, rajtuk is nagy a nyomás, meg egyébként is, az élet nem habos torta… Ezt mind tudom, aztán a következő ilyen alkalommal, amikor valaki SOS levelet ír, vagy számon kéri, hogy nem minden pillanatban csekkolom az e-maileket,  esetleg még chaten rám is ír, hogy „Küldtem e-mailt, megnézed?!”, azt érzem, hogy most akkor, kedves levélíró, – és mindenki más is – én most itt akkor a mókusok elé vetem magam.

Szeretnék a saját időm ura lenni, és lelassulni, ami nehéz, ha mindennek „tegnapra kell készen lennie”, és ha ad absurdum két napig nem válaszolok a levelekre, akkor már olyan késésben vagyok, amit csak súlyos bocsánatkérések mellett lehet civilizált módon kezelni.

Utálom, hogy miközben a posta egy rohadt ajánlott levelet is három nap alatt visz ki, nekem egy nap után már „Bocsánat, hogy csak most válaszolok…”-kal kell kezdenem a levelemet.

Szabadságtól szabadságig

Valahol persze megértem a türelmetlenkedőket, hiszen Magyarországon elég szűk az az idősáv, amikor szinte minden munkavállaló elérhető. Az iskolaévhez igazodik az emberek jó része, így június közepétől augusztus 20-ig nem is nagyon érdemes semmit tervezni. Aztán szeptemberben mindenki a gyerekekkel van elfoglalva, vagy a sajátjával, vagy a máséval, majd jön az őszi szünet, majd az október 23. és a nov. 1. (A kettő között érdemes kivenni egy rövid szabadságot). Utána már itt is a karácsony, ami nyilván nem tesz jót a munkakedvnek. Januárban és február elején, aki teheti, síel.

Ha jól számolom, február végén és márciusban van három olyan hét, amikor jó eséllyel mindenki dolgozik az országban, a többi napon öt címzettből legalább kettő esetén jön a megalapozottan irigységre okot adó visszajelzés: „Szabadságon vagyok”.

Anyád.

Remélem, ő is szabadságon van. Vagy ha nem, akkor legalább e-mailezik helyetted, mert nekem azonnal kell, hogy válaszolj…

Szóval, igen, én is részese vagyok a játszmának. Szívok a sürgetések miatt, és sürgetek másokat. Olyan ez, mint az építőiparban a körbetartozás.

Remélem, egyszer majd lehet belőlem fővállalkozó, és onnantól senkinek nem engedem, hogy beossza az időmet. Addig viszont olyan vagyok, mint a saját farkát kergető kutya. Szeretnék megállni, de loholok körbe-körbe.

Amúgy meg: „Ne haragudj, Kriszta, hogy csak most küldöm a cikket, de tudod, annyi minden volt…” (Nem haragszom – DTK.)

Dr. Gyurkó Szilvia