–

Még régebben, talán tíz–tizenkét évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet, ami egy New Yorkban élő, menő vállalkozó életét mutatta be. A vállalkozó mindennap edzőteremben kezdte a napját, ahol kőkeményen dolgozott az edzőjével, aki speciális edzéstervet alakított ki számára. Az étrendje tele volt egészséges, tápláló kajákkal, amik mellé drága vitaminokat szedett, és azt is elmesélte, hogy mindig is nagyon ügyelt arra, milyen krémeket használ. Ez a vállalkozó történetesen nő volt, és úgy ábrázolta ez a film, mint a modern világ új csodáját: az okos, gazdag, független nőt, aki magának teremtette meg az egzisztenciáját, amihez nem volt szüksége férfira, és az életét is úgy éli, hogy tudatosan nem akar párkapcsolatot (legalábbis akkori álláspontja szerint csak futó kalandok fértek bele az életébe.)

Hozzánk épp akkoriban érkezett meg a Szex és New York négy szinglije meg a cuki és esetlen Bridget Jones alakja, és ez utóbbinak valamivel nagyobb sikere lett Magyarországon, lásd az Állítsátok meg Terézanyut! mindent elsöprő sikerét. Bridgetet közelebb éreztük magunkhoz, nem volt annyira elérhetetlen, mint a négy New York-i nő. Nem járt fancy bárokba, nem voltak dizájnercuccai, és míg Carrie Bradshaw vagy Samantha Jones hasizmain sajtot lehetett volna reszelni, addig a mi Bridgetünk pohos volt, slampos és pirospozsgás.

A Millenium elhozta tehát a világnak a szingliséget mint divatos életformát, és eltörölte a vénkisasszonyok lenéző, megalázó címkéjét.

Ha elsiklunk a tény felett, hogy a négy New York-i nő meg Bridget is mindvégig az igazit kereste (tehát egyáltalán nem akartak egyedül élni), akkor lehet kígyót-békát kiabálni rájuk: „megérdemlitek, nem kellettek a kutyának se”. Egy kivétel volt köztük, aki igazi szingli volt: Samantha Jones, aki sosem akart kapcsolatot, és amikor megszerette az egyik szeretőjét, vele is csak néhány évig bírt együtt maradni, mert annyira ragaszkodott a függetlenségéhez, hogy még a szerelem kedvéért sem akarta feláldozni.

De mi a helyzet most? Merthogy azóta jó sok idő eltelt. Mi történt a szinglikkel, hogy élünk, mit érzünk, mit tervezünk, és mit várunk el önmagunktól meg a jövőnktől?

Mivel én csak a saját magam nevében beszélhetek, a többi szingliében nem, ezért elmesélem, hogyan érzem én magam ebben a hosszú ideje tartó élethelyzetben.

Nem így terveztem az életemet. Amikor kislány voltam, arról álmodoztam, hogy nagy esküvőm lesz, szép férjem és édes gyerekeim. Nem jutott eszembe, hogy harmincnégy éves koromban egyedül leszek

– igaz, azt sem láttam magam előtt, hogy író lesz belőlem, és a könyveimet boltban árulják majd (ez a mai napig hihetetlen egyébként). Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, még most is vágyom arra, hogy valaki felesége legyek, és gyerekeink szülessenek azzal az emberrel közösen, akit szeretek, bár ez a vágyam már nehezen fog teljesülni, ha egyáltalán teljesül.

Egyes vélemények szerint megtestesítem azt a nőt, aki a klasszikus, konzervatív nemi szerepekre épülő társadalomra a legnagyobb veszélyt jelenti.

Harminc feletti vagyok, nem szültem még, nincs férjem sem, viszont jó nagy a szám, el tudom mondani a véleményem, erős vagyok, sikeres abban, amit csinálok, és nem szorulok senki támogatására. De utódokat nem produkálok, ami sokak szerint a női létezés alapvető, eleve elrendelt értelme.

Olyan véleményekkel is találkozom olykor, hogy engem nem mernek elhívni a férfiak randevúra, mert félnek tőlem az előbb felsorolt okok miatt. Mondják, hogy túl határozott vagyok, túl karakteres, túl nagyhangú, vissza kéne fogni magam, hogy egyáltalán a közelembe merészkedjen. Túl bátor is vagyok, és túlélek mindent – ez bizony ijesztő.

Közben az én fejemben az jár, hogy csak nem szeretnék megalkudni. Hogy jól érzem magam egyedül, de közben vágyom arra, hogy valakivel megoszthassam mindazt, amit elértem. Vágyom arra, hogy valaki büszke legyen rám, hogy eljöjjön meghallgatni az előadásaimat, vagy elolvassa, amit írok (a szerkesztőmön és az olvasóimon kívül), és azt mondja, hogy tehetségesnek tart. Vagy építő jelleggel kritizáljon, esetleg simán csak kikérhessem a véleményét.

Mennyire jó volna úgy megtervezni egy nyaralást, vagy csak egy hétvégét  is, hogy csak kettesben vagyunk, és nem csapattal, mint eddig az összes nyaralásomon az elmúlt öt évben. Vagy jó volna nem úgy ülni az étteremben egy asztalnál, hogy én vagyok az a plusz fő, aki nem a párjával érkezik, ezért vele szemben üres marad a szék.

Azt is el tudnám viselni, ha nem gondolnák rólam, hogy férfiakat eszem reggelire, mert túl erős vagyok. Sokszor egyáltalán nem érzem magam annak.

Vagy nem gondolnák, hogy leszbikus vagyok, amiért nem posztolgatok férfiakkal közös fotót. Ha pedig posztolok egy fiúbarátommal, akkor nem kezdenének el azonnal kombinálni, vajon mi lehet köztünk (bár ehhez férfi sem kell a fotón, elég két boros pohár.)

Vagy nem gondolnának semmit, egyszerűen csak hagynák ezt a témát.

A múltkor, amikor hazamentem vidékre, megkérdezték tőlem, hogy bírok egyedül fizetni mindent, mert az ember, pláne, egy nő nem arra van berendezkedve, hogy egyedül tartsa el magát ilyen albérletárak mellett. Szerintük kéne nekem már valaki, akivel megoszthatnám az életemnek ezen részét is, hogy jóval könnyebb legyen.

Ja, köszi, tényleg  soha nem gondoltam még arra, hogy mennyire király volna nem egyedül felcipelni a boltból a csomagot, vagy mennyire cool lenne, ha megoszthatnám a rezsiköltséget, bár közben mégsem ezért választanék párt magamnak, ha egy mód van rá.

Sokszor eszembe jut, mennyire másképp alakult volna minden, ha életem nagy szerelme elvesz feleségül, és nem a szakítás mellett döntünk. Vagy akkor is milyen más lenne minden, ha nem lettem volna beteg, és összejön a dolog azzal a sráccal, akivel akkor ismerkedtem meg, amikor éppen visszatért a tumor.

Szóval minden lehetett/alakulhatott volna másképp, és minden lehet is még máshogy. Minden percben betoppanhat valaki. Addig pedig nem szeretném bizonygatni senkinek, hogy „köszönöm, tényleg jól vagyok így”. És ha megismerkedem valakivel egyszer, aki tényleg passzol hozzám, azt szeretném, hogy ő csak hozzátegyen ahhoz, ami vagyok, szeressen úgy, ahogy vagyok, és cserébe én is ezt ígérem meg neki.

Én nem választottam a szingliséget… ez az egész egyszerűen csak így alakult. De esténkét nem zokogom magam álomba emiatt. Persze vannak rosszabb és jobb napok, de közben tőlem függ, hogy boldog vagyok-e… vagy a kardomba dőlök.

Egyébként sincs általános megegyezés erről. Valakinek így esik jobban, a másiknak meg amúgy. Valaki szenved az egyedülléttől, más pedig nem érzi magát magányosnak, akkor sem, ha öt éve egyedül él. Kívülről  könnyű okosnak lenni, belülről többnyire nem megy.

Addig is éljenek a Bridget Jones-ok és a Carrie Bradshaw-k, és mindenki támogassa a másikat abban, amiben éppen van, vagy egész egyszerűen csak hagyja békén.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ YuriF