A Facebook hajlamos alkalmasint feldobálni évekkel ezelőtti emlékeket, régi posztokat, fotókat. Nem különösebben érdekel, de néha jó megnézni, és röhögni vagy hüledezni, hogy milyen hülye/cuki/vékony voltam.

Aztán szembejött egy fotó. Vörös, testre simuló ruhában vagyok. Garbós, hosszú ujjú, térd alá érő fazon, de teljesen kiadja az idomokat. Emlékszem, én terveztem és varrattam meg az első igazán komoly beszélgetős estemre, ahova íróként hívtak. Pontosan öt évvel ezelőtt készült a kép, valamikor november elején. Akkor már javában beteg voltam, de még nem tudtam róla, a helyes diagnózis egy jó hónapot még váratott magára.

Nagyon karcsúnak tűnök azon a képen. Elgondolkodtatott, hogy a húszas éveimben mindenféle erőfeszítés vagy különösebb testedzés nélkül összesen 55 kiló voltam vasággyal együtt. Ez az állapot csak úgy volt, így adta az Isten, én meg nem foglalkoztam vele, azt hittem, mindig így marad. Most megmutattam az edzőmnek, hogy „nézd, Regi, öt évvel ezelőtt befaltam mindent, nem mozogtam, és így néztem ki”.

Egész nap ez a fotó járt a fejemben. Megnyitottam újra és újra, mint valami rég letűnt kor utolsó, megmaradt bizonyítékát. Aztán jobban belegondoltam, hogy bár szeretek karcsú lenni, és harminchárom évesen már jóval nehezebb elérni ezt az állapotot, azért soha nem kérném vissza a régi önmagamat.

Azokban az években nem voltam megelégedve magammal. Sőt, egyáltalán nem szerettem magam. Rengetegen csapták a szelet, volt egy-két szerelmem is, szinte sosem voltam egyedül, mert mindig valami hangos társaságban ültem, de nem voltam boldog. Arra vágytam – mindennél jobban –, hogy legyen egy párom, egy igazi szerelem, ami a lehető legnagyobb hőfokon lángol és felemel… és nem enged el. Arra vágytam, hogy tartozzak valakihez, hogy ne legyek egyedül. Rettenetesen gyűlöltem egyedül lenni, egy percet sem bírtam ki otthon, szinte megfulladtam, ha nem volt valamilyen programom vagy elfoglaltságom. Azt éreztem, hogy nem szeretnék semmi mást jobban, mint valakivel találkozni, összejönni, járni és hozzámenni feleségül. Voltak is próbálkozások, rövidebb-hosszabb liezonok. De végül nem akartak, vagy én nem akartam őket.

Az egyedüllét rettenetesen feszített, közben pedig nem értettem, mi a baj velem, mit kellene tennem, vagy hogyan kellene másképpen csinálnom a dolgaimat. Irigy voltam azokra, akik párkapcsolatban éltek, pedig csak kívülről lehettem szemtanúja ezeknek.

Ami ezután jött, azt már sokan ismeritek. Az utat, amit a betegség és a gyógyulásom alatt bejártam: hogy hogyan lábaltam ki a lelki nyomorból, mennyire kőkemény volt szembenézni önmagammal, és legyőzni mindazt, ami szétmart akkor. Megismerni az igazi arcaimat, majd nemcsak elfogadni, hanem meg is szeretni őket.

Az elmúlt tíz év, ami a hátam mögött van, szó szerint egy grandiózus utazás. Egy olyan út, amin nem akarnék újra végigmenni. Kőkemény volt, magányos, és sokszor fájdalmas. Kívülről persze zajos és színes, és csinos meg karcsú. De belülről egy tombolás, telis-tele félelmekkel.

Ahol most vagyok, az egy áldás, amit nem adtak ingyen. Megtaláltam a hivatásom, a legjobb helyen gyakorolhatom ezt, a könyveimet évről évre egyre többen olvassák, és boldog vagyok attól, hogy az emberek szeretik, amit csinálok.

(Vannak, akik nem szeretik, de az most mindegy.)

Néhány hete megkérdezte tőlem valaki, hogy miért nincs férfi az életemben. Azt szerette volna hallani, amivel unásig fárasztottak már az elmúlt néhány évben: „mert félnek tőlem a pasik”.

Utálom ezt a tőmondatot kimondani, leírni, hallani, és e mögé bújni.

Mi az, hogy félnek tőlem a férfiak? Mitől félnek? A nagy számtól? A gondolataimtól? A kinézetemtől? Vagy az erőmtől? 

Azokkal a férfiakkal, akiknek nem tetszik a nagy pofám, a kinézetem, a gondolataim vagy az erőm, feltehetően nincs dolgom. Még az is lehet, hogy kevesebben vannak azok a férfiak, akiknek én vagyok a típusa, mint akiknek nem. 

Miközben ezen morfondíroztam, találkoztam egy barátnőmmel, aki elújságolta, hogy életem legnagyobb szerelme megnősült. Ezen a híren hosszasan lamentáltunk. (Ez egy nagyon fájdalmas szakítás volt, úgy éreztem, vele le tudnék élni egy életet, mert ő az igazán hozzám való.) Megkérdeztem a barátnőmtől, hogy szerinte miért az a nő lett a felesége, és miért nem én.

És azt mondta: „Mert téged nem kell megmenteni. Ezt a nőt meg igen.”

Lehetséges, hogy a férfiak nagyobb hányada szereti azokat a nőket, akiket gyámolítani kell, és akik nem annyira önállóak, mint én, ezért nem találkoztam még a nekem való férfi valamelyikével.

Szerintem ez van.

De! És most jön a de. Az az igazság, hogy nagyon imádok Agymenőket nézni egy egész szombaton keresztül, egyedül az ágyban. Imádok egy szál neglizsében főzőcskézni fél napokat. Imádok eljárni a barátnőimmel és röhögni. Imádom a fiúbarátaimat, szeretek jönni-menni, mint egy vadlúd. Imádok hajnalban felkelni, szertartásosan megreggelizni, aztán elhúzni edzésre. Imádok olvasni, írni, következő könyvet tervezgetni, és egyedül beülni színházba.

Sok meló van ebben, de megszerettem magammal lenni. Ha  pedig ebbe egyszer csak megérkezik egy férfi, aki nem elvenni akar majd belőlem, hanem hozzám tenni, akkor ez az egész csak még jobb lesz.

És ami a legfontosabb: meg kellett tanulnom teljesen őszintén válaszolni erre a kérdésre:

Igazán, tiszta szívemből, mégis milyen embert képzelek el magam mellé? De előtte tiszta szívemből, őszintén kell válaszolnom arra is, hogy tényleg arra vágyom-e jelen pillanatban, hogy legyen mellettem valaki? Nem akárki…

A válaszaimat papírra vetettem, de nem mutatom meg nektek. Megtartom magamnak, hadd legyen ez most csak az enyém. Jó?

Szentesi Éva