„Talán túlságosan gyakran tekintettem a nőket állatoknak” – Degas balerináinak kegyetlen valósága

–

Degas egyik kedvenc, mondhatni, emblematikus témája a balett világa volt

Körülbelül 1500 képet festett a táncosnőkről a színpadon, a színpad mögött és saját stúdiójában, különféle színekkel és technikákkal kísérletezve az olajtól és a pasztelltől a szobrászatig.

Ahogyan az amerikai gyűjtőnek, Louise Havemeyernek mondta, leginkább az vonzotta a balerinákban, hogy „csak náluk találja meg az ókori görögök gesztusait”. A művészt bizonyára megérintette a letűnő klasszicizmus esztétikája, és elsősorban azt csodálta, ahogyan az ókori szobrok a mozgást ábrázolják. Ez saját műveiben is kulcsszerepet kapott, és egy másik alkalommal Ambroise Vollardnak, a párizsi műkereskedőnek már arról beszélt, hogy a táncosok iránti érdeklődését a mozgás és a szép ruhák tanulmányozása vezérli. Mint látni fogjuk, emellett más, sokkal kevésbé ártatlan „örömöknek” is hódolt a festés kapcsán.

A klasszicizmus más jellemzőinek egyébként nyomát sem találjuk a festményeken. A letisztultság, harmonikus kompozíció helyett nyomasztóan szűk keresztmetszeteket, zsúfolt tereket, közeli látószöget, belógó tereptárgyak kapunk: az éppen adott pillanat és térbeli helyzet valóságát, véletlenszerűségének káoszát láthatjuk. Épp a közeli ábrázolás miatt úgy érezhetjük, hogy mi is részesei vagyunk ennek a kavalkádnak.

Az éles kontrasztok világa

A mai nézőnek Degas impresszionizmusba hajló technikai újításai, varázslatos színei és szokatlan kompozíciói mellett

az a dokumentarista társadalomrajz lehet különösen érdekes, mellyel korának viszonyait ábrázolja.

Műveit előszeretettel alapozza kontrasztokra: gyakran állítja szembe a balerinák ártatlannak tűnő, légies, világos színekkel megjelenített világát a férfiak (legyenek zenészek, balettmesterek vagy bérletesek) sötét, árnyékszerű létével.

A képek elénk tárják, hogyan is néz ki a színpadi előadások idealizált-mesterkélt, gondosan felépített művilága mögötti rögvalóság, és láthatjuk például, hogyan válnak a színpadon oly kecsesen mozduló balerinák hétköznapi, tenyeres-talpas lányokká, amikor elengedik magukat. A balettet övező környezet magukkal a darabokkal szemben a legkevésbé sem volt romantikus. A műfaj ekkor presztízsvesztésben volt, és fennkölt előadások helyett az operák szüneteit kitöltő, giccses közjátékokban merült ki, melyek során a közönség férfitagjai a lenge ruházatú balerinákon legeltethették a szemüket.

A prostitúció előfizetői

A Párizsi Operaház működése gyakorlatilag a balerinák szexuális kizsákmányolására épült. Jól illusztrálja mindezt A sztár című, 1877-es alkotása, melynek előterében egy kecsesen pózoló táncosnőt láthatunk, a háttérben pedig egy árnyalak rejtőzik: nem más ő, mint egy „abonné”, vagyis előfizető, egy azok közül a tehetős üzletemberek közül, akik az Operaház támogatásának fejében szexuális szolgáltatásokat is kaptak a balerináktól.

A gyakran szegénysorból származó, fiatal lányok életében, akik a színpadtól vártak kitörési lehetőséget, összefonódott a tánc és a prostitúció.

A sztáréhoz hasonló árnyalak tűnik fel a Táncosok, rózsaszínben és zöldben (Dancers, Pink and Green) című festményen, más műveken pedig egyenesen az előfizetők szemszögéből, a függöny mögül láthatjuk az eseményeket, mint a Táncosok a régi Operaházban című képen (Dancers at the Old Opera House).

Kiszolgáltatottság és megaláztatás

Degas a barátai segítségével juthatott be erre az exkluzív helyre, melyről azután számos festményével tudósított. Charles Garnier 1860-ban az előfizetők igényeit szem előtt tartva tervezte meg az Operaházat, a színpad mögött helyezve el azt a szobát, ahol a balerinák „patrónusaik” tekintetétől kísérve melegíthettek be és gyakorolhattak.

A táncosok, mint már sejthető, nem tartoztak a társadalom megbecsült tagjai közé. A megerőltető, brutális edzések, a „kötelező szolgáltatások” mellett a megvetéssel is együtt kellett élniük, melyet az is tükröz, hogy gyakran a petits rats – kis patkányok elnevezéssel illették őket.

Degas maga is mélyen lenézte a balerinákat – ahogyan a nőket is általában.

Degas, a nőgyűlölő

Degas nagy nőgyűlölő hírében állt, amit különös, provokatív kijelentései támasztanak alá. Bár a balerinák szexuális szolgáltatásait állítólag nem vette igénybe, és úgy tűnt, néhány nyilvánosházban tett látogatástól eltekintve egész életében kerülte a nőkkel való kapcsolatot, szadista hajlamait előszeretettel élte ki modelljein.

Órákon keresztül pózoltatta őket kínzóan kényelmetlen testhelyzetekben, és örömét lelte abban, ahogyan a balerinák kicsavart pózokban szenvednek. Mint mondta, a „kis majomlányokat” szerette nyomás alatt, ropogó ízületekkel és vérző lábbal lefesteni.

„Talán túlságosan gyakran tekintettem a nőket állatoknak” – mondta egy alkalommal festőbarátjának, Pierre Georges Jeanniotnak.

Nem tudni, vajon mi táplálta e furcsa, nőkkel szembeni ellenségességet, ami a kor előítéletes, szexista normái között is kirívónak számított, és meglehetősen furcsának hat, ha figyelembe vesszük, hogy többnyire nőket festett. Elképzelhető, hogy különböző, szerelmi sikertelenségek vezettek odáig, hogy az élete vége felé egyre inkább megkeseredő és elmagányosodó férfi ehhez hasonló kijelentéseket tegyen.

Egy provokatív szobor

Rossz közérzetéhez hozzájárult, hogy egy korábbi, katonaként szerzett szemsérülés miatt a ’40-es éveire már alig látott. A képektől így a tapintható médium, a szobrászat felé fordult. Első és egyben leghíresebb viasz szobra a Kis tizennégy éves táncos lány, mely Marie van Goethemet ábrázolja. Ez volt az egyetlen szobor, amit valaha kiállított. Az alkotás a hatodik impresszionista kiállításon, 1881-ben szerepelt, és meglehetősen nagy felháborodás övezte. A kritikusok egyszerűen csúnyának ítélték a valódi ruhával, parókával díszített, szinte életnagyságú szobrot, melynek pimaszsága provokatívnak tűnt.

A modellről annyit lehet tudni, hogy egy belga szabó és egy párizsi mosónő gyermekeként született, két testvérével mindannyian a balett tagjai voltak, Marie-t azonban elküldték, amikor egy nap késett a próbáról. Ezután életét mosónőként és prostituáltként folytatta – vagyis az a sors jutott neki, ami a legtöbb lánynak, akit elbocsátottak az Operától.

Vakság

Degas élete vége felé szinte teljesen megvakult. Lehet, hogy valójában nem akart többé szembesülni azzal, mennyi szenvedést okozott a nőknek, akiket gondolkodás nélkül feláldozott a művészet oltárán?

 Fábián Emese

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Edgar Degas: Tánciskola - Kép forrása: Getty Images/DeAgostini