Több férfi otthon maradna a gyerekkel – ha megtehetné

–

Férfiak, akik mertek apák lenni

„A szoptatáson kívül nem látom értelmét különbséget tenni az apa és anya között az elvégzett feladatok tekintetében” – mondja az informatikusként dolgozó Márton, aki tapasztalatból beszél, hiszen rugalmas munkahelyének köszönhetően megtehette, hogy otthon maradt az első gyermekükkel. Ráadásul párjával 2009-ben döntöttek így, amikor még pláne ritkaság volt ez a típusú felállás. A férfi azt meséli, hogy nem láttak a környezetükben ilyen mintát, mégis, valahogy ösztönösen így képzelték el a gyerekvállalást, és utólag is úgy látja, bevált nekik.

És nem, nem érzi magát férfiatlanabbnak csak azért, mert  párjával fele-fele arányban nevelik a gyermekeiket.

Ma, tíz évvel később már egyre több Mártonhoz hasonló apával találkozhatunk, akik tolják a babakocsit, hordozzák magukon a bébit, otthon még főznek és takarítanak is. De azért távolról sem mondhatjuk általánosnak a jelenséget, hogy itthon a férfiak gyesre/gyedre mennek a gyerekkel. Ahogy a reakciók sem mindig támogatók.

„Tőlem például nem egyszer megkérdezték, hogy a következő gyereket már én tervezem-e megszülni?” – ezt már az Apu-kalipszis blog írója, Ficza János meséli, akire akkora hatással volt az első apás szülés élménye, hogy elindította blogját, írásaival pedig arra ösztönzi a férfiakat, hogy merjenek apák lenni. Többek között azért, mert szerinte

nálunk, még mindig keveset beszélnek arról, milyen jót tesz a gyermek egészséges lelki fejlődésének, ha születésétől kezdve hasznos és kellő mennyiségű időt tölt az apjával vagy egy apamintával.

Az apák szerepével kapcsolatban egyébként  nincs nagy egyetértés még a szakemberek között sem. Találni mindenféle kutatást a témában: egyes felmérések szerint  az első évben a gyereknek „csak az anyjára van szüksége”, és olyan is akad, amely szerint „az apák és gyerekeik közötti korai intenzív kapcsolat érzelmileg és értelmileg is fejleszti a gyerekeket”.

Szél Dávid családi- és párkapcsolati szakpszichológus, aki 2012 óta vezeti blogját Apapara néven, az utóbbit tartja reálisnak. Ugyanakkor kihangsúlyozza – és ezzel én is mélyen egyetértek –, hogy a gyerekek nem attól lesznek érzelmileg kiegyensúlyozottabbak, mert lám, a férfiak ebben a szerepben is jobban teljesítenek. „Attól lesz jobb annak a családnak, és pláne a gyereknek, hogy kevésbé fárad el az egyik szülő a gyereknevelésben, a másik a pénzkeresésben, és attól, hogy több mintát lát” – magyarázza Szél, aki szerint nem kellene azokat a férfiakat piedesztálra emelni, akik kiveszik a részüket a gyereknevelésből. És valóban. Egyrészt azért, mert a nőket sem ugráljuk körbe érte. Másrészt pedig, mert ez nálunk fejlettebb országokban már egy ideje evidens.

Mint a sokat emlegetett skandináv országokban, ahol nemcsak ösztönzik, hanem – például Svédországban – az állam és a munkaadók egyenes kötelezik is az apákat, hogy pár hónapot otthon maradjanak a gyerekkel. Eleve három hónapos szabadságot kapnak a gyerek megszületése után, és a későbbiekben rugalmas hozzáállással, pénzügyi juttatásokkal és még számos módon támogatják őket abban, hogy minél több időt töltsenek otthon a gyerekekkel.

Ezekben a kiegyenlített rendszerekben a nők nagyobb áldozat nélkül kiteljesedhetnek a karrierjükben is, míg a férfiaktól sem elvárás, hogy egyedül tartsák el a családot.

És nem mellesleg, a gyerekek is jobban járnak, ha nem egyetlen, mindig nyúzott szülővel kell folyton együtt lenniük.

Nálunk ennek pont az ellenkezője történik

Közgondolkodás szintjén, és a gyakorlatban is. „Magyarországon az apák sok esetben egyfajta »biodíszletként« vannak jelen a családokban: vagyis a nők végzik el a munka nagyobb részét, és kényelemből, illetve megszokásból másodlagos szülőkké váltak, akiknek nem sok közük van a gyerekhez” – magyarázza Ficza.

Az Apu-kalipszis blog írója nem túloz, mert bár egyre több a témában íródott cikk, könyv, blog, és egyre több apa osztja meg a nyilvánossággal a tapasztalatait, a statisztikák mégis azt mutatják, hogy a társadalom zöme még mindig a klasszikus nemi szerepekben gondolkodik a szülői feladatokról. Ficza János 2018-as, kizárólag férfiak körében végzett kutatásából is kiderül, hogy

minden második apa szerint: „a férfiak egyik legfontosabb szerepe a családon belül a pénzkeresés, a nő pedig maradjon csak otthon a gyerekkel, az úgyis az ő dolga”.

Egy, a dél- alföldi régióban dolgozó védőnő is úgy tapasztalja, hogy itthon nagyon erősen él még a hagyományos családi minta: 

„A lányok belenőnek a 24 órás anyai szolgálatba, a férfiak meg abba, hogy leteszik a »nyolcat«, és jöhet a meccsnézés” – mondja.

Ficza János felmérése alapján három csoportra oszthatók a magyar férfiak: a régi iskola képviselői vannak a legtöbben, szerintük a gyereknevelés, vagy akár a házimunka elvégzése olyan képességeket igényel, amelyekkel kizárólag a nők rendelkeznek. Aztán vannak a segíteni akaró férfiak, ők már jóval kevesebben, ide tartoznak azok, akik ugyan elvégzik a házimunka egy részét, ahogy a gyerekneveléssel járó feladatokból is ezt-azt, de „segítségként, szívességként” tekintenek azokra. Alapvetően a szándék jó, de az elgondolás hibás egy picit,

és joggal „harapnak érte” azok a nők, akik párban vállaltak gyereket, és a család mellett dolgoznak. Vagy dolgoznának. Feltéve, ha lenne elegendő rugalmas, gyermekbarát munkahely.

„Utálom, amikor valaki azt mondja, hogy a férje besegít, vagy sokat segít. Közös a gyerek, tehát nem segít, hanem ez a dolga neki is” – mondja Anita, aki a második gyermekét várja. Náluk közösen megy a feladat leosztása, az ő férje abba a harmadik- és igen kicsi csoportba tartozik, akik nem csupán „segítenek”, hanem a párjukkal egyenlő mértékben viszik a gyereknevelés és a házimunka terhét. Anita bevallja, nem könnyű az egyensúlyt tartani, de így döntöttek, és sokaknak már az is egyfajta irigylésre méltó helyzet, hogy nekik egyáltalán volt választási lehetőségük.

A pár helyzete valóban privilegizált, hiszen sok millió magyar szülővel ellentétben rugalmas a munkakörük, a főváros egy olyan kerületében élnek, ahol több mint ezer bölcsődei férőhely van, jók az anyagi lehetőségeik, és támogató családi háttérrel rendelkeznek. Beleértve azt is, hogy a férjével egyenrangú partnerek a gyereknevelésben, a házimunkában, a karrierépítésben is – és minden nehézségben.  

Több férfi is otthon maradna a gyerekkel, csak nincs rá pénz

A fentiek tükrében nem meglepő, hogy a KSH adatai szerint Magyarországon főleg a nők veszik igénybe a gyermekgondozási szabadság különböző formáit, míg a férfiak csupán öt–hét százaléka él vele. A számok azonban nem feltétlen a valós vállalkozói kedvet mutatják.

Az Apu-kalipszis 2018-ban készített felméréséből legalábbis az derül ki, hogy ennél jóval több apa, a megkérdezettek 44 százaléka  elgondolkodna rajta, 32 százalék pedig biztos benne, hogy kipróbálná a gyest/gyedet.

De akkor miért nem látunk több férfit napközben babakocsit tologatni?

Nem feltétlenül a szándékkal van a baj, az otthon maradt férfiak 60 százaléka ugyanis bevallotta, hogy pénzügyi okok álltak a döntés mögött. És hasonló választ ad Dávid is: „Nálunk a szülők nem érzelmi, hanem a legtöbb esetben anyagi okokból döntenek így vagy úgy. Vagyis azt veszik számításba, kinek van munkája, mennyire sínyli meg a család kasszája, ha az anya vagy az apa otthon marad?” 

Ezt a védőnő is alátámasztja, munkája során látja, hogy mekkora az anyagi nyomás azokon a szülőkön, akik a körzetébe tartoznak. Az anyagi gondokkal küzdő családoknál – érthető módon – nem az a prioritás, ki szeretne otthon maradni a kicsivel, hanem az, hogy a havi bevétel mire lesz majd elég.

A nemrég apává vált Rudi és felesége ugyan nem küzdenek financiális gondokkal, ugyanakkor elmondja, hogy korábban beszéltek arról, mi lenne, ha ő maradna otthon a gyerekkel, de végül osztottak-szoroztak, és arra jutottak, jobban járnak, ha maradnak a klasszikus felállásnál. Pedig Rudi szívesen lenne többet a gyerekkel, szerinte kevés az a minőségi idő, amit munka mellett vele tölthet.

Más lenne a helyzet, ha a magyar nők ugyanazért a munkáért nem keresnének kevesebbet, mint a férfiak.

És persze hátráltató tényező az is, hogy kevés a rugalmas, gyermekbarát munkahely: hiányuk akadályozza a nők visszatérését a munkaerőpiacra, a férfiakat pedig abban, hogy ne csak „biodíszletek” legyenek a saját családjukban. Ficza János ehhez kapcsolódóan azt meséli, hogy a tavalyi kutatása előtt megkérdezett néhány HR-szakembert is, hogy a munkaadók mit tudnak/szeretnének tenni az apák támogatása érdekében. „Leginkább értetlen tekintetekkel találkoztam, hiszen a szülői lét/kontra munka kérdése az anyákat érinti. Pedig mindenkinek könnyebb lenne, ha bevonnák az apákat is. Úgy látom, ide még nem jutottunk el, vagy ha igen, a kezdeteknél tartunk” – fejti ki a tapasztalatait.

Egy lépést előre, kettőt hátra

A két blogíró szerint ugyan elindult egy emancipációs törekvés itthon, amely a saját csatornáin töri az utat, de ennek ellene dolgozik a parlamentben és a közbeszédben elhangzó macsó narráció, meg úgy egyáltalán a kormány családpolitikája. Így az is érthető, ha

a társadalomban még mindig erősen élnek a klasszikus családmodell hagyományai, amelyek a nőket az anya, míg a férfiakat a pénzkereső szerepébe skatulyázzák.

És az sem sokat segít, csak erről keveset beszélünk, hogy itthon milyen intenzíven él, és mennyire mélyen gyökerezik a mindennapi szexizmus, a rosszindulatú és a jóindulatú egyaránt. Utóbbit sokan fel sem ismerik, pedig azok etetik csak igazán a sztereotípiákat. Az effélék, mint ez:  „A nők alkalmasabbak a gyereknevelésre, mert meg tudják osztani a figyelmüket.”

Bár alapvetően ez egy dicséret, és általában tényleg nem ártó szándékból mondják, de jó tudni, hogy a jóindulatú szexizmus ugyanazt az ideológiát erősíti meg, amely szerint a nemek közötti társadalmi különbségeknek biológiai oka van. Vagyis a férfiak genetikailag többre vannak kalibrálva… és pont, ezért nem érdemes törekedni a megkülönböztetés felszámolására.

„Leszivárog a társadalom legalsó rétegeibe is, mindenhol jelen van. Pont olyan káros, mint a rosszindulatú szexizmus, és azokban az országokban, ahol erősen jelen van a kultúrában a jóindulatú szexizmus, ott általában nagyobb a nemek közötti egyenlőtlenség. Mint ahogy nálunk” – magyarázza Szél Dávid, hogy többek között mi a baj ezzel a megnyilvánulással.

Ráadásul a nemi alapú sztereotípiák, amelyek a szexizmus és a nők hátrányos megkülönböztetésének alapjai, a férfiakat is korlátozzák: legyen szó pályaválasztásról, az érzelmek megéléséről vagy épp a szülőként betöltött szerepről.
Ezek pedig csak úgy fognak megváltozni, ha a társadalmi gondolkodás is nyitottabbá válik.

Ehhez viszont elengedhetetlenek a megfelelő törvények és a központi törekvések arra, hogy a nemek közti társadalmi egyenlőtlenségek megszűnjenek, vagy legalább csökkenjenek. Ugyanakkor – ahogy Ficza János is mondja, és ahogy a saját példája is mutatja –, a változásért mi magunk is tehetünk:

„A nők nem csak anyák, a férfiak nem csak családfenntartók. A nők is szeretnének karriert, a férfiak is szeretnének apák lenni. Ezek még mindig szokatlan és ijesztő gondolatok, így hát nyíltan, minél többször ki kell őket mondani ahhoz, hogy szembe tudjunk velük nézni.”

Farkas Edina Lina

Felső képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)