–

A dunaújvárosi köztemetőben sem jártam még soha, az első ámulat tehát a helyszínnek szólt: hatalmas árnyas, dombos liget, tele zölddel, ízléses elrendezésben, szép kilátással a városra. A 2016-os debreceni, majd a tavalyi gyulai esemény után itt áll rajthoz a 12 benevezett, két főből álló csapat, illetve temetkezési cég.

A Magyarországi Temetőfenntartók és Üzemeltetők ötletére indult versenyen a gyülekezők első kérdése a talaj, de most nincs ok aggodalomra.

Az előző évben olyan kemény volt a föld a száraz nyár végén, hogy a kitűzött 1,6 méter helyett csak hatvan centire jutottak a csapatok a két óra alatt, és hol vízvezetéket, hol lábszárcsontot fordítottak ki a lapátok.

Itt nem fenyeget ilyen veszély, bár – mint ahogy egy szemlélő az oldalt ácsorgó közönségből megjegyzi – régen szőlőhegy volt errefelé, ki tudja, mit rejt a humusz. Egy óra múlva mindössze egy rozsdás akkumulátor bukkan fel az egyik kiásott gödörből – , de ne siessünk annyira előre.

Először is ki kell készíteni a hagyományos sírásószerszámokat

Ezt a szakmát mindenki igyekszik elkerülni

Hódmezővásárhelyi, dombóvári, tatai, pécsi, törökbálinti, budapesti, székesfehérvári, kecskeméti, nyíregyházi, kaposvári, kisvárdai sírásók hallgatják a szabályok kihirdetését szép, egyenes sorban, én pedig fura azonosságot észlelek: pár percen belül valamennyien ugyanazt a pózt veszik fel, amit számtalanszor láthat az ember, ha koporsós temetésen jár, és már befejeződött az elhunyt elhantolása. Azaz a lábak kissé terpeszben, a kezek elől összefogva, a fej enyhén leszegve, s a test alig észrevehetően ide-oda dülöngél, míg szól a fájdalmas gyászzene.

Pedig itt egyelőre zene sincs, urnából húzással jelölik ki az ásandó parcellákat, aztán a város jegyzőjének szerencsekívánatai után kezdődhet a munka.

Az első két percben fogalmam sincs, mivel jár két óra alatt kiásni egy 80 centi széles, két méter hosszú, 160 centi mély gödröt, aztán ennek az időtartamnak az egynyolcada alatt visszatemetni.

Elvégre ezek az emberek naponta négyszer-ötször is temetnek, „élesben” olyan flottnak és összehangoltnak tűnik az egész. Aki él, az bizony meghal, hasonló frázisok jutnak eszembe, s a beszédek is ráerősítenek erre, mondván, ezt a szakmát mindenki igyekszik elkerülni.

Veszteség? Halál? Borzasztó és fájdalmas persze, a hiány sosem múlik belőlünk, másik oldalról viszont jó lenne túl lenni az egészen, majd kijárunk néha a sírt rendezgetni.

A verseny előtt persze még mindenki friss és üde

Ahogy elhangzik a rajtjel, tizenkét lapáttenyér ragadja meg az ásót

A fehérváriakkal érkezett csoportvezető buzdításai mellett a két versenyző egyike, Jenő igazi one-man-showt nyom. Pár perc ásás után átadja a célszerszámot kollégájának, a hallgatagabb, mackós Tamásnak, és rögtön átmegy Robin Williamsbe a Jó reggelt, Vietnam!-ból. A többi közt elröppen egy utalás arra, melyik női testrészt kéne simogatni inkább az ásó nyele helyett, továbbá egy felhívás arra vonatkozóan, hogy a kolléga akkor lehetne még eredményesebb, ha Jenőt is beleképzelné a sírgödörbe.

A verseny négy órája alatt bebizonyosodik, hogy a sírásók egyáltalán nem faarcú, komor népek, sőt. Némelyik gödör körül haláli jó a hangulat. De a vicc is elhal az első fél óra után, és megértem az „embert próbáló” kifejezés valódi lényegét.

A lapátolóknak előbb a lába, dereka, mellkasa, nyaka tűnik el a kitermelt föld mögött, hogy végül csak a sárga vagy kék munkavédelmi sisakok kerek búbja látsszon ki. Az arcokon kevés érzelem tükröződik közben, bele kell állni ebbe a dologba, egyfajta monotonitásba csavarodva, hogy meglegyen a ritmus.

A monoton és nehéz munka kikezdi a szervezetet,a kollektíva miatt mégis sokan maradnak a szakmában

A temetős szakmában is szoktak lenni értekezletek, de ugyan, miről lehet egy ilyenen beszélni? – elmélkedik János. Ilyenkor mindig előkerülnek a számok.

Egy ilyen sírgödörből, mint ezek is, több mint két tonna földet ásnak ki a kollégák egy temetés alkalmával. Majd a szertartásban hat percük van a pap beszéde alatt visszatemetni, a koszorúkat elrendezni, a hozzátartozókat biztosítani a részvétükről és a többi.

A szakma első íratlan alapszabálya: kitűzött temetés nem marad el. A sírásót a gerincén kezdi ki a szakma, mármint fizikailag: hiába a „kettesszekrénynyi” korpusz, a kemény testi munka mindenkin hamar rajta hagyja a nyomát. De inkább a társadalmi megbecsültség hiánya okoz rossz perceket.

Átnéznek rajtunk – mondja Tamás. – Tegnap még én álltam mellette az apja temetésén, ma úgy megy el közvetlenül mellettem az utcán, mintha sosem látott volna. Mintha kínos lenne a létezésünk. A sok lenéző megjegyzésről meg már ne is beszéljünk…

Kevesen becsülik ezt a szakmát

Ilona temetőrendező, és a férjét, Lajost kísérte el, aki viszont most csak kispados, buzdítani jött.

"Mi a temetőben ismerkedtünk meg. Én nem vagyok az az általános megoldásokat kedvelő típus" – mondja a fiatal nő. Ő is nagyon szívesen fordítana valahogy a közvélemény hozzáállásán, mert naponta látja a kollégákat tűző nyári napon temetéseken állni, vagy télen húsz centiig lefagyott talajban csáklyázni.

Ahogy mélyülnek a gödrök, úgy fáradnak az arcok, de a mozdulatok nem lassulnak.

Glamour és csillogás – a nyertesre kupa és megdicsőülés vár, no meg a nemzetközi mezőny

Nem tudom, mennyire segítség, hogy egy ideje a hangszórókból temetési muzsikák recsegnek, a közönséget mindenesetre mélabúsra hangolja a harmadjára is megszólaló Ave Maria, meg a Metallica: Nothing Else Matters-ének pianoverziója. A szélben szálló por receg a fogaim között, pedig én a biztonságos szemmagasságból nézelődöm. Ilyen körülmények között érthető, hogy a csapattagok sűrűn váltják egymást.

A felszínre kerülő arcát egyenletes homokréteg pöttyözi, de nincs megállás, hiszen most bizony a sírásó ideje is ki fog telni.

A negyvenesek átlagtáborában Gáboré a legfiatalabb és legvidámabb arc, két alkarján végig színes tetoválások. Huszonegy éves, és három éve sírásó.

„Klímaszerelőnek tanultam, csináltam is, de nem jött be. A bátyám kezdett a temetkezésnél melózni, aztán egyszer kirúgtak valakit, és hívtak a helyére. Őszintén? Én tényleg szeretem ezt csinálni. Szeretem, hogy segíthetek átlendülni az embereknek életük egyik legfájdalmasabb eseményén. És igen, lehet sírásóként is csajozni. Fellépés kérdése az egész. Mondjuk, az emberek többségének nyilván fura, hogy ez a munkám.

Voltam a nyáron Ozorán egy kis goa zenéért, ott sok angol és német emberrel beszélgettem, és kérdezték, »te mit csinálsz?«, mondtam, »temetek«. Na, volt nagy csönd.”

Egyébként is feltűnően sok itt az építőipari pályaelhagyó szaki. Imre például eredetileg festő-mázoló, azt cserélte az egészségügyre, azon belül a raktárkezelésre. Ám megunta, hogy reggel négykor kezd, este fél hétkor még bent van, és a kórházi hűtőből viszi haza az ebédjét, mert nem volt ideje megenni.

Egy másik Gábor kőműves volt, külföldi munkáit rendre nem fizették ki, elege lett. A temetkezési vállalatoknál folyton van munkafelvétel, néhány régi motoroson kívül ugyanis állandóan cserélődik a gárda, sokan a próbaidő után azonnal távoznak. Pénzre a sírásó általában szemérmesen nem panaszkodik, pedig nyilván tehetné. A szakma második íratlan alapszabálya: senki sem akar sírásó lenni Magyarországon.

A zsűri szigorúan méricskél: megvan-e a nyolcvan centis sírszélesség?

„Én biztos nem vállalnám azt a nagydarabot!”

A zsűri az ásás végeztével szolgálatba helyezi magát, és kezdődik a méricskélés. A helyi temetkezési erők egy kimért fakeretet hordoznak gödörről-gödörre, ha le lehet ereszteni a négy gurtnival: jó. Ha akad, szorul, kollegiálisan kicsit rásegítenek talppal, de ha sokkal kisebb a sír – most is előfordul –, akkor ugrott a jó helyezés.

Némi pihenő után jön a második forduló: vissza kell állítani ez eredeti állapotokat, azaz behantolni a gödröt. Az erre szánt negyedóra őrjítően lassan telik le, tele „igazítsd már ki oldalt!”, „van még idő, emeld már meg azt a hantot!”, ne lazsáljunk, tessék elgereblyézni körben a földet!” bekiabálásokkal.

Valahogy így kell kinéznie egy szabályos sírnak – versenyen kívül nyégy–öt óra alatt szokott elkészülni, ha négy ember ássa

Az egyik csapat szurkolótáborában azt találgatják, kinek is lett volna alkalmas az immár szépen visszatemetett gödör.

„Annak a nagydarab csókának? Ne csináld már… Én azt biztos el nem temetem, ha elpatkol egyszer!” – bizonygatja az egyik drukker, szintén aktív sírásó.

Mert ez bizony a szakma velejárója: a temetkezésben dolgozók nem úgy vesznek szemmértéket a többi emberről, mint mi. Ők azt kalkulálják, mekkora koporsóba férne be az adott személy, és milyen széles sírt kéne így kiásni.

A versenyt kitaláló egyesület elnöke, Varga István szerint az elmúlt két évben kaptak hideget-meleget eleget azért, mert ez a kompetitív szituáció egyáltalán nem illik a végzet komolyságához. Pedig a cél továbbra is a Magyarországon igen alacsony kegyeleti kultúra emelése lenne. Ha így, hát így is.

Az elkészült sírgödörbe tényleg szédítő élmény lenézni...

Mindenesetre a végén jön az eredményhirdetés

Harmadik a törökbálinti Rex-Salux Kft. duója, második a két Csongrád megyei csapat egyike,

a legnagyobb kupa pedig a székesfehérváriakhoz (hurrá, földijeim!) kerül.

A dunaújvárosi országos verseny első helyezettjei Fehérvárról: Mizda Jenő és Herczog Tamás – ők mennek a V4-országok versenyére

Karok a magasban, összeborulás, az elsőknek egyenes az út a V4-országok sírásóversenyére. A temetői ebéd előtt pedig már tényleg nincs már más hátra, mint meghallgatni a hangszóróból az utolsó recsegő muzsikát, A dzsungel könyvéből, a Kegyelet Egyletről:

E földön minden áldott lény egy elvi tetem.

Ki földre hull, jogát a földhöz elvitatom!

A test, ha el is enyész, a gondja engem emészt.

A munka örök és dög nehéz.

Kocsis Noémi

A képek a szerző tulajdonában vannak