–

Mindenki válik?

A közeli és távoli ismerői körben is azt látom mostanában, hogy mindenki elválik, veszekszik, félrelép, csal és hazudik; aki nem, az is, csak „álszent, még nem bukott le, stb”.

Ma az önjelölt és professzionális Facebook-coachok világában, amikor minden második ember meg akarja mondani a tutit; hogyan, mitől legyünk boldogok, mégis mintha ciki lenne a boldogságról írni, beszélni.

Mert aki boldog, az „dicsekszik”, meg tuti, hogy „csak a látszatról szól az egész, igazából nem is boldog”.

Nehéz megtalálni a helyes módot a boldogság kifejezésére a nyilvánosság előtt, ha nem akarunk nyálasnak, negédesnek tűnni. Szerintem nem rossz dolog a pozitív példát, értékeket közvetíteni; hogy „nézzétek, ilyen is van még!”.

Ez nem összekeverendő azzal, amikor ezt erőszakosan az arcunkba tolják. Én a saját életemből tudok pozitív példát hozni, abszolút nem „bezzegelésnek” szánva azt, pusztán megmutatva, hogy van még értéke a házasság intézményének.

Nagy Ő? 

Megtanulunk járni, beszélni, írni, olvasni és kismillió dolgot az életben. Szeretetben növünk fel – most az ideális esetből indulok ki –, megtanuljuk kifejezni az érzelmeinket, „megtanulunk szeretni”. Csetlünk-botlunk az érzelmek útján, mígnem egyszer, ha szerencsénk van, találunk valakit, aki nekünk való. Nem hiszek az „Igazi” és a „nagy Ő” mítoszában, illetve azt nem hiszem, hogy csak egy ilyen létezik. Nem úgy értem, hogy egy élet során valaki több „nagy Ő” – vel találkozik (bár ez sem kizárt), hanem hogy több potenciális „nagy Ő” létezhet, akiket magunkhoz illőnek gondolunk.

Én fülig szerelmes vagyok a férjembe, de több olyan embert is megismertem már, akiket el tudtam képzelni magam mellett. (És még többet, akit semmiképp.) Persze nem véletlen, hogy vele vagyok, és nem mással.

Milyen vicces is a szerelem! Pont, mint amikor gyerekünk lesz, szerelembe esésnél is ugyanúgy feladjuk a korábban szent meggyőződéssel állított érveinket. Van, amiből lejjebb adunk, mert időközben rájövünk, nem ezen múlik egy házasság sikere. (Például az iskolai végzettség.)

Én, aki az Üvöltő szeleken edződve azt hittem, a szerelem akkor jó, ha fáj, meglepődtem, amikor egy érzelmeit kimutatni nem félő férfit kaptam.

Kárpótlásul kaptam a férjemet a sok rosszért?

Kaptam bizony, nem kis véletlen folytán került ő az életembe, mintegy kárpótlásul korábbi sok rosszért. Őt szeretni olyan, mint hazatérni. Mellette otthonra leltem. Békére és nyugalomra, biztonságra.

Ez most nagyon unalmasnak tűnhet, de egy percig sem unatkozunk – mondjuk, ebben a három gyerekünknek is jócskán szerepe van –, mi mindig jól érezzük magunkat egymással.

Rengeteget bohóckodunk, beszélgetünk. Ugyanakkor hagyunk levegőt is a másiknak. Ő a kinyújtott kéz, amibe kapaszkodhatok, a hát, aminek dőlhetek, a váll, amin sírhatok. Mi a titkunk? Ha nagyképű lennék, azt mondanám; a sikernek ára van, nem titka.

A tisztelet az alapja mindennek

Nekem ez nagyon sok mindent magában foglal. Tisztelem, ezért nem csalom meg, nem verem át, figyelembe veszem az igényeit.

Tíz év után azt is megtanultam, hogy neki más a szeretetnyelve, mint nekem. Ő a tettek embere, míg én a szavaké.

Nem mondom, hogy nálunk van a bölcsek köve, és életünk végéig együtt leszünk. De hiszem, hogy a jövőben is mindketten ezen fogunk dolgozni. Sok nehézséggel szembenéztünk eddig is, és tisztában vagyok vele, hogy leszünk még padlón. Egyetlen dolog van, amiben egészen biztos vagyok: én ezt az embert, míg élek (ha csak a szívem egyezred részével is) mindig szeretni fogom.

A férjem és én (A kép a szerző tulajdona!)

Szekeres Zsanett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Uwe Krejci