„Magányos vagy összeférhetetlen?” – 87 éve született Latinovits Zoltán

–

József Attila: Reménytelenül

Nem is tudom, hol láttam először azt a fekete-fehér felvételt, amelyen Latinovits Zoltán József Attila Reménytelenül című művét „szavalja”.

Azt hiszem, nem jó szó ez arra, amit ő a versekkel csinált. Csak ültem ott, és le sem tudtam venni a szemem róla, pedig egyszer sem nézett bele a kamerába.

Nem a szemkontaktus volt az, ami odaszegezett, hanem az az energia, ami belőle a képernyőn keresztül mégis áradt.

Kicsi voltam még, nem értettem azokat az érzelmeket, amiről a vers szólt, valahogy mégis tudtam, hogy fontos és szép. Gyorsan megtanultam, és mentem anyukámhoz büszkén, elmondani úgy, ahogy azt Latinovitstól láttam. Anyu csak mosolygott vékonyka hangomon és teátrális sóhajtásaimon, megsimogatta a fejem, és elkezdett mesélni Latinovitsról: nemesi származásáról, meg a Gundel étteremről az állatkert mellett, és a híres testvérről, Bujtor Istvánról, aki válogatott kosárlabdázó volt, mielőtt színész lett volna belőle, és „Horn Miciről”, akinek édes hangon énekelte Latinovits, hogy

„Te vagy talán a nekem való, szeretni bolondulásig volna jó”.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Latinovits Zoltán 1931-ben született Latinovits Oszkár és Gundel Katalin gyermekeként. Édesapja a világ szemében földbirtokos, a sajátjában szabadfoglalkozású zongoraművész volt. Fia születése után nem sokkal elhagyta fiatal feleségét, soha többet nem találkozott fiával.

A fiúra így csak a nemesi vér büszkeségét és a hagyományokhoz fűződő szoros viszonyát örökítette.

Gundel Katalin, a híres vendéglős lánya újraházasodott, Frenreisz István orvoshoz ment feleségül, akitől további két fia született, István és Károly. Lehetett valami különleges a nevelési módszerében, ugyanis mindhárom fia sokra vitte.

István elvégezte a közgazdasági egyetemet, majd Bujtor István művésznéven lett népszerű színész. Károly már fiatalon zenésznek készült, a Locomotiv GT, aztán a Skorpió zenekarokban játszott.

És persze Latinovits Zoltán, akinek – a híres anekdota szerint – Bajor Gizi már iskolás korában megmondta, hogy színésznek kell mennie. Ennek ellenére ő elvégezte a Műszaki Egyetemet, építészmérnöki diplomáját azonban gyorsan színészi köpenyre váltotta Miskolcon.

Weöres Sándor: Majomország

Valló Péter rendező azt mondja az egyik Latinovitsról szóló dokumentumfilmben, hogy

legendák csak bizonyos tragikomikus, keserédes színtéren tudnak születni. A „színészkirály” esetében ez a színtér a szocialista Magyarország volt, annak minden bűnével, apró örömeivel, unalmas szürkeségével és néhány felfénylő, majd ideges sietséggel kioltott csillagával.

Latinovits mérnöki precizitásáról híresült el, sokak szemében „nehéz esetként”.

Mivel ő mindig mindent odaadott magából a színpadon, nem értette, ha valaki nem hasonló szenvedéllyel állt a szerepéhez.

Ha valami vagy valaki nem tetszett neki, nem félt kimondani. Gyakran hevesen, sértő módon nyilatkozott azokról, akiket középszerűnek tartott, és nem tudta elviselni, ha valaki nem úgy látta a világot, mint ő.

Ezzel a hozzáállással sok ellenséget szerzett, ami sohasem előny, de a szocializmusban különösen sok nehézséget gördített az útjába.

Életében kétszer rendezhetett, Németh Lászó Győzelem című darabját és Gorkij Kispolgárokját, mindkettőt Veszprémben. A két darab azonnal országos siker lett. A túl nagy népszerűség azonban olyan hatalmat jelentett, ami rémisztő volt a szocialista vezetők szemében. Onnantól azon ügyeskedtek mindannyian, hogy visszaszorítsák, „kordában tartsák” Latinovitsot.

A színész-rendező azt, hogy őt irányítgatni akarják, csak még rosszabbul viselte és véleményét továbbra sem rejtette véka alá. Nem értette a vizsgálóbizottság kötekedő kérdéseit, és megtagadta, hogy bármit is változtasson, azért mert bizonyos hatalmasoknak nem tetszik a rendezési- vagy játék stílusa.

„Ha maguknak viszket, nem én vakarózom” – mondta.

Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének

Latinovits nem munkának, nem is szórakozásnak tekintette a színészetet, hanem ügynek.

„Jól verset mondani, nemzetépítő feladat.”

És tényleg úgy gondolta, hogy

az irodalom és a színház erősíti a nemzettudatot és Magyarországnak az adott körülmények között mindennél nagyobb szüksége volt erre.

Minden vágya volt saját színházat alapítani, de azt sem engedték neki. Csak évekig hitegették.

Révész György filmrendező mondta, hogy „a színész az egy olyan személy, akinek az egyetlen munkaeszköze a meztelen idegrendszere, és ha valakinek egy nap két órán keresztül őszintén egy másik embernek kell hazudnia magát,  ezt az idegrendszer sérelme nélkül nem lehet elkövetni. Ezt a terhelést csak a gyermek idegrendszere tudja elviselni. Ebből kifolyólag a nagy színész ezt a gyermeket próbálja magában megőrizni.”

Latinovits megőrizte a gyermeket magában, de csak azért, hogy aztán kiterítse mindenki elé a színpadra. Ez a maximalizmus, a kirekesztettség és a további nehézségek depresszióba kergették, amiből aztán egy-egy tökéletes odaadást igénylő, újabb nehézségeket maga után vonó szerep tudta csak kirángatni.

Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

Ruttkai Évához fűződő szerelme legendás volt. 1960-ban találkoztak az Ilyen nagy szerelem első próbáján, Miskolcon, este fél hétkor. A következő 16 évben Latinovits ebben az időpontban küldött virágot Ruttkai Évának minden premierje napján. Az első találkozásnak az időpontját őrizte Ruttkai Éva lakásában az óra is, amelyet Latinovits halála után állított meg pontosan 18:30-kor a színésznő.

Szerelmük emlékét őrzik a filmek, amelyeket együtt készítettek, a közösen játszott színdarabok felvételei és leveleik, amelyekből látszik, hogy egyben egy költő is született ott az Állatkert mellett a Gundel Károly éttermében „éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött”.

József Attila: Karóval jöttél, nem virággal

1976. június 4-én gázolta halálra Latinovitsot egy vonat Balatonszemesen. Máig vitatott, hogy öngyilkosság vagy baleset történt.

Halála után hirtelen rengeteg barátja lett, annyi amennyi életében soha nem volt.

Hiszen már lehetett panaszkodni, hogy „miért is nem vigyáztunk rá jobban”, és „mekkora színész volt”, „milyen csodálatosan bátor és szenvedélyes ember”. Csak életében nem lehetett sem mondani, sem érezni ilyesmit.

Latinovits Zoltán sosem törődött bele a sorsába, de mindig pontosan látta azt:

„Én annak ellenére, hogy nemigen látszik rajtam, javíthatatlan optimista vagyok, és míg élek az leszek a mi ügyünket illetően, és itt a mi alatt olyan embereket értek, akik szintén avval a bélyeggel járnak-kelnek, hogy összeférhetetlenek... (…) nekem az a vágyam, hogy minden ilyen összeférhetetlen magányos farkas végre összekerüljön egy csapatba, és akkor kiderülne, hogy vajon magányosak-e és összeférhetetlenek-e, nem pedig abban a kötelékben volt a hiba, amelybe bele voltak kötözve.”  

Csernik Gréta

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Hunyady József