–

Nem vagyok hülye, tudtam, hogy ez egyszer bekövetkezhet. Ráadásul nem is mondanám korainak. Anya és apa két éve elváltak – azóta egyikőjüknek sem volt senkije. Eddig. Anya ugyanis most beújított egy nála öt évvel idősebb csávót, Tibit. Tibi taxisofőr, így ismerkedtek meg. A taxiban. Először csak őt kérte, ha taxival ment, aztán már a kocsin túlra is szerveztek programokat, aztán bumm… Tibi padlógázzal belehajtott az életünkbe.

Anya + Apa = Game over

Na, jó… a válást is nehezen éltem meg, pedig nem ért váratlanul. Előtte négy évig ment a „se veled-se nélküled” nevű huzavona. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy apa hol el-, hol pedig hazaköltözött. Ebből az következhetne, hogy amikor kimondták a válást, az megkönnyebbülést hozott, hiszen pont került a mondat végére.

Ebből a szempontból igen, valami konkrétum volt legalább az addigi bizonytalanságban, bár eléggé fájt, hogy a szüleim „hivatalosan” sem szeretik már egymást.

Persze, tudom, ahogy a házasságkötés, úgy a válás is csak egy darab papír. A lényeg inkább az, ami mögötte van.

Na, hát, Tibi nem egy darab papír, amit, ha úgy tartja kedvünk, széttépünk és semmibe vesszük. Nem mintha abban reménykedtem volna – racionálisan nézve a dolgot – hogy a szüleim egyszer újra együtt lesznek. Nem kedvelik egymást azóta sem, tehát szó sincs arról, hogy bármi esély lenne a békülésre. Persze, soha ne mondd, hogy soha… vagyis, lehet, hogy kicsit, a lelkem mélyén mégiscsak motoszkált bennem ez az elcseszett gondolat. Talán ezért is öntött el Tibi érkezése egy olyasfajta melegséggel, mintha tarkón taszajtottak volna egy nagy adag meleg tehéntrágyával.

Na, persze nem „csak úgy” betoppant. Apránként tette be a lábát, mint a farkas a kismalacok házába. Amikor kérdezgettem anyát, hogy hova megy, egyre többször hallottam Tibi nevét.

Eleinte nem is akartam tudomást venni róla. Úgy gondoltam, hátha csak barátok (igen, ezt hívják önámításnak meg a fej homokba dugásának). Aztán nyilvánvalóvá vált, hogy Tibi nem „friend zone”-besorolást kapott, és nekem fogalmam sem volt, mit csináljak.

Azt sem tudtam, hogy mit érezzek. Örüljek, utáljam helyből, vagy esetleg próbáljak meg felnőttként viselkedni, és adjak neki egy esélyt?

De hogyan?

Már három hónapja tart a helyzet, és még most sem tudom.

Tibi

Az első találkozás előtt megbeszéltem magammal, hogy oké, tiszta lap, hátha jól sül el a dolog.

Na, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem sült el rosszul, csak kurva kellemetlen volt. Legalábbis én annak éreztem. Tibin látszott, hogy rohadt laza akar lenni, de inkább flegma volt.

Amivel persze eléggé ledöbbentett, ezért a második találkozásnál már kicsit húztam is a számat. Ez a flegmaságba oltott „lazázás” ugyanis azóta is tart, ami nagyon nem szimpatikus. Persze, tudom… Próbál jó fej lenni, megfelelni, satöbbi… de amikor épp kiesik a szerepből, akkor is piszok idegesítő. És ezt most nem a lázadó kamasz írja belőlem!

Hogy is mondjam, hogy érthető legyek…?

Egyszerűen irritál a pasas, és ettől rosszul érzem magam. Eleinte azt gondoltam – amire az olvasók közül is biztos sokan tippelnek –, hogy lehetne bármilyen, akkor is így éreznék. Eleve hátrányból indult, így aztán akkor sem volna szimpi, ha ötpercenként hozna nekem fagyit. De aztán belegondoltam, hogy ez nem így van. Ha Tibit nem az anyám pasijaként ismerem meg, akkor is ugyanilyen ellenszenves lenne.

Vagy ki tudja. Egy biztos: jelenleg idegesít a személyisége.

Persze, lehet, hogy ha elég idő telik el, mindketten oldódunk annyira, hogy ne forgassam minden második mondatánál a szemem. De könnyen előfordulhat, hogy még jobban a falra fogok mászni tőle.

Őszintén szólva, én az első verziót szeretném.

Mindig úgy képzeltem, hogy ha anya vagy apa új párt talál, az illető egy kedves, jó fej fazon lesz, akivel majd összehaverkodunk. Ez Tibivel eddig nem jött össze, és persze ez az én saram is.

De nem tudok őszintén közeledni valakihez, aki nem szimpi. Így is elég kínos csevej zajlott már le közöttünk.

Anya

Na de, hogy ne csak rinyáljak és fikázzak, Tibi jelenlétének kétségkívül van jó hatása is. Ez pedig anya viselkedésében nyilvánul meg. Mióta együtt járnak, – vagy mi – anya szemmel láthatóan jobban érzi magát a bőrében, és ez a velem való kapcsolatára is kiterjed.

Korábban kis semmiségek miatt is leordította a parókámat, most meg röhög, vagy csak nem érdekli. Türelmesebb, és jobban alszik. Kevésbé köt bele felesleges dolgokba, lazábban vesz mindent. Ez nekem és neki is jó. És kétségkívül, a jelenlegi állapot Tibi jelenlétének köszönhető.

Abban nem vagyok biztos, hogy ezt csak Tibi tudja-e előhozni anyából, és egy másik férfi nem. De ez lényegtelen. Ha anya most ezzel a csávóval érzi jól magát, akkor ez van.

És ezért is érint szarul a saját negatív véleményem. Egyrészt jó, hogy anya boldog, másrészt rossz, hogy a boldogsága alanyát egyszerűen nem bírom hosszú távon elviselni.

Azért is nyomasztó ez a helyzet, mert anya (és apa is) a fiúimat ugyan nem túl nagy érdeklődéssel, de mindig kedvesen fogadta. Volt olyan, hogy nem kedvelték az illetőt, de ezt is csak a kapcsolat halála után hozták tudtomra. Így hát, úgy érzem, nekem is kutya kötelességem ezt a szívességet és jófejséget viszonozni. Nem is kívánok akár egy rossz megjegyzéssel sem beletiporni a kapcsolatukba, de rohadt dolog minden alkalommal jópofizni.

És arról még szót sem ejtettem, hogy ilyenkor, amikor a szülőnek lesz új partnere, fordul a kocka, a nyuszi felkapja a puskát. Ugyanis ilyenkor mi, gyerekek vagyunk a véleményező szekció, akiknek meg akar felelni (többé-kevésbé) az új jövevény.

Ez alatt a három hónap alatt én is kaptam már azon magam, hogy aggódom anyáért, mert nem ért haza időben. Számomra meg Tibi azért mégiscsak egy idegen.

Aztán eszembe jutott, hogy fordítva ugyanez, ugyanígy már megtörtént – csak én a végén nem adhatok anyámnak szobafogságot. Ugye? Tök igazságtalan.

Anya + Tibi = hát, ezt még leírni is… izé

Nézzünk szembe a tényekkel: a jelenlegi helyzeten, ha akarnék, sem tudnék változtatni. Így hát muszáj lesz beletörődni olyan dolgokba, hogy Tibi idegesítő, és vagy ilyen marad a szememben, vagy nem.

Azzal is meg kell birkóznom, hogy fogják egymás kezét, például. Kis dolognak hangzik, de a szívemnek nem kedves látvány. Inkább undi. És fura.  Az egész helyzet fura.

És tudom, lehetne rosszabb is. De nekem most ezzel kell megküzdenem. Mármint nem ezzel az idegesítő alakkal, hanem az állapottal, amit az ő betoppanása hozott. Egyet mondhatok: biztos nem lesz könnyű meló, de én igyekszem. Egyszer majd talán megbarátkozom vele. De ez tutira nem Tibi érdeme lesz, hanem az enyém.

Oros Dia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Birgid Allig