– 

Nem szeretem azt a kifejezést, hogy nevelőapám. Mert engem ő nem nevelt. Mert nekem ő nem az apám. Ő csak anyám férje, akit apunak kellett szólítanom, de ez egy másik történet. 

Négyéves voltam, mikor bekerült az életünkbe, de én – bár ellenszenves volt az első perctől kezdve – baptista jó kislányként rendesen viselkedtem vele. Mert sem anyukámnak, sem Jézusnak nem okozhattam csalódást. Gyakran kiröhögött, és sokáig sztorizott arról, hogy fürdés után négyévesen meztelenül, vidáman, felszabadultan szaladtam be a szobába, hanyatt vetettem magam az ágyon és széttettem a lábam. Szégyelltem magam, megtanultam, hogy ez gáz, illetlenül viselkedtem, takargatni kell magam. Csak semmi felszabadultság!

Senki nem védett meg. Senki nem mondta neki, hogy ő egy faszkalap, hogy fogja be a száját, és húzzon a picsába már most. Egyszer ültünk hárman a szobában, én a földön törökülésben, ők az ágyon anyámmal. Sötét volt, ő zseblámpát tartott a kezében, amit nagy röhögve az ölemre irányított. Rettentő kellemetlenül éreztem magam, és szégyenkeztem. Ők anyuval összekacsintottak. Borzasztó volt. Tudtam, hogy illetlen vagyok. Hogy illetlen és szégyellnivaló, amiért egyáltalán van ölem, és azt is tudtam, hogy ha anyu nem véd meg, nem mond ellent neki, hiszen ha vele nevet, akkor ez így van rendjén. 

Igyekeztem aztán láthatatlanná válni. Gyűlöltem, ha megdicsérte a ruhámat. Mindig árgus szemekkel méregetett. Legszívesebben egy amorf zsákba öltöztem volna. Szégyelltem magam, folyamatosan zavarban voltam.  Mind egy szobában aludtunk, akkor is, amikor már volt egy másik szobánk. Hallottam, ahogy szexelnek, és anyukám hallhatóan szenved: fojtott hangon azt kiabálja: „ne-ne!” Borzasztó volt...

Még jobban utáltam volna ezt az embert, ha lehetett volna ilyet tennem, de nem volt szabad. Ezért érte is imádkoztam minden este.  

Aztán történt egyszer – már nagyobbacska voltam, úgy 10-12 éves –, hogy kettesben maradtunk otthon pár napot. Feküdtem az ágyon, oldalra fordulva, olvastam. Mert mindig olvastam. Egyszer csak bejött, mellém feküdt. Egészen közel bújt, a fejét az ölembe fúrta. Elmondta, milyen jó illatom van, és mennyire hiányzik neki anyu. Megdermedtem. Megijedtem. Bepánikoltam. Szégyelltem magam. Járt az agyam: most mit tehetek? Nem-nem rohantam ki, nem rohantam el ordítva, hogy „ez az ember gáz, mentsen meg valaki”. És nem rúgtam fejbe sem, ahogy most tenném legszívesebben, amikor rá gondolok. Fel sem merült bennem, hogy valaki megvédhetne.  Zavarban voltam és szégyelltem magam, de azért azt tudtam, hogy most menekülnöm kell, így szépen lassan felálltam, nehogy azt higgye: én most zavarban vagyok, menekülök. Felálltam, kimentem vécére, és jó sokáig ott voltam.  

Aztán vagy 20 évig hason aludtam, és 20 évig összeugrott a gyomrom, ha csak valaki kimondta a nevét… vagy ha ez az ember rám nézett.  

Történt aztán még olyan is – nem voltam sokkal nagyobb –, hogy megint kettesben maradtunk otthon, amikor kifejtette, hogy anyámnak volt egy abortusza, meg azt is, hogy:

„egy középkorú férfinak szüksége van a szexre a jó emésztéshez”. Borzasztó volt. De ez már csak hab a tortán.  

Azt, hogy ez számomra trauma volt – az egész csomag, de leginkább az ölembe bújás –, csak jóval később tudtam meg, amikor egy előadó mondta: „Onnan lehet tudni, hogy valaki feldolgozott egy traumát, amikor már nem okoz benne önkéntelen testi reakciót a történet felidézése”. Bennem akkor még okozott. De ebből rájöttem, hogy nem bennem van a hiba, hogy összeugrik a gyomrom, ha csak rágondolok. Ám ennek ellenére mégis azt gondoltam, hogy „az én hibám, ha túlérzékeny vagyok, és nincs ennek az esetnek jelentősége, hisz másokat megerőszakoltak, és lám, simán tovább élnek, ez meg mi volt ahhoz képest?”

Évekig nem beszéltem erről senkinek. Mert nem bírtam kimondani. Szégyelltem magam. Azért is szégyelltem magam, hogy egy ilyen „kis dolog” ennyire megvisel.

Két barátomnak, és két különböző szemléletű pszichológusnak beszéltem mindössze erről, egyikük sem mondott semmi olyat, ami segített volna. Semmit nem mondtak. Az egyik szakember annyival „vigasztalt”, hogy „lám, mégis teherbe estem, milyen klassz”. Ami megerősített abban, hogy ennek nincs semmi jelentősége, én lihegem túl a dolgot, bennem van a hiba. El kellene már engedni. Hogy mi lett volna jó akkor? Most azt gondolom, némi együttérzés segített volna. Az, ha valaki ennyit mond: „Borzasztó érzés lehetett, zavarban voltál, segítség nélkül, támogató, megbízható felnőtt nélkül. Nem volt joga ehhez annak az embernek! Csilla, neked viszont jogod van haragudni rá, senki nem tehet ilyet veled! Senki!” 

Bár időközben a traumát nagyrészt feldolgoztam, és már nem esik nehezemre ilyenekről mesélni, de erről azóta sem beszéltem. Már nem ugrik görcsbe a gyomrom. Már tudom, hogy nem az én hibám volt. Hogy nem nekem kellett volna szégyellnem magam. De hosszú volt az út…

 

Csilla

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Sirirach samath