–

18 éves lesz a gyerek. A nyáron hol az apjánál volt, hol a csajával nyaraltak, míg én dolgoztam. Nem tudom, ez a nyár volt-e az, amikor a legtöbb időt töltöttük egymás nélkül, de most érintett meg a kirepülés szele. Nagyjából mióta elváltam, rettegek attól, hogy én leszek az az elvált nő, aki képtelen elengedni felnőtt gyerekét, és magához láncolja, szenvedést okozva magának és a gyereknek is. 

Furcsa hetek voltak. Reggel halkan közlekedtem a lakásban, „nehogy felébredjen a gyerek”. Csak aztán esett le, hogy nem, nem én fogom felébreszteni.

Amikor bevásároltam, automatikusan nyúltam a megszokott dolgokhoz, zsömle, sajt, sonka, tej – aztán rájöttem, ezek pont nem kellenek, inkább rámegyek az én hedonista sajtjaimra, meg a hiperszuper teljes kiőrlésű magos kenyérre. Apropó, van olyan gyerek, aki megeszi a magos kenyeret? 

Este nem kellett vele alkudoznom, hogy meddig nyomogatja még a számítógépet, és a legfurcsább, hogy rend volt a lakásban. (Kivéve az ő szobájában, de az amúgy is demilitarizált övezet). Nem estem át varrócuccokon, sehol egy fegyvertár szétszórva, alsógatyák sem hevertek a fürdőszoba padlóján, szóval egészen vállalható volt a lakás. Heteken át. 

Mégsem találtam a helyem.

Nem volt kinek kávét főzni reggel, nem volt kivel vitatkozni, hogy jöjjön már ki a fürdőből, nem volt kinek megmondani, mi mindennel tölthetné hasznosan az idejét, míg én dolgozom, nem volt kivel egyeztetni a délutánokat és estéket. 

Végre hátradőlhettem, és élvezhettem a teljes szabadságot – amit egyébként nagyon igénylek, és szeretek – ennek ellenére valami mégsem volt jó. Pedig tudtam, hogy ő jó helyen van, meg persze beszéltünk is, ennek ellenére meglegyintett annak a szele, hogy milyen lesz, ha lelép. Mert azt évek óta tudom, hogy külföldre megy tanulni, és ez azzal fog járni, hogy néhány havonta találkozunk csak. És bár nem tudom elképzelni, hogy képes lesz önállóan vinni az életét, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy valahogy mégiscsak megoldja. 

De mit csinál az ember a rengeteg szabadidejével? A rátelepedő magánnyal? A feladatok hirtelen lecsökkenésével? Mit csinálok én ebben a történetben, azon túl, hogy roppantul fogom magam sajnálni? Hogyan strukturálom át az életem? Mit kezdenek az elváltak ezzel a rengeteg idővel? Minden este a kocsmában fogok ülni? Rácsúszom a Szulejmánra, meg a többi sorozatra? Végeláthatatlan sálakat fogok kötni, és elküldeni a gyereknek? Rácsavarodok az edzőteremre, és fél év múlva a kockás hasammal lesz tele a Facebook? Feldolgozókörbe fogok járni, hogy túltegyem magam a helyzeten? 

Nem tudom, mi lesz. Nem tudom, hogyan kezeli az ember, hogy felnőtt a gyereke. Hogy a negyvenes évei elején át kell programoznia magát, miközben egy-két barátnő meg éppen a szüléssel van elfoglalva.

Hogy, majd nem lesz kinek reggelente szendvicset csomagolni, nincs aki kiegye a hűtőt, és nincs ki pénzt kunyizzon – bár ebben azért nem vagyok biztos – és nem lesz kivel bámulni egy filmet, megbeszélni egy könyvet, vagy röhögni valami videón, amin cuki állatok vannak. 

Kétségbeejtő helyzet, legalábbis az én szemszögemből. De mint anyának, az a feladatom, hogy mellette álljak, és támogassam, bármerre is veti az élet. Nem láncolhatom sem magamhoz, sem az országhoz. Mondjuk, ez utóbbit nem is tenném soha. Bele fogok dögleni? Bele. De mások is megugorják, mások is támogatják, mások is egyedül maradnak. 

Azzal biztatom magam, hogy egy csomó mindent fogok tudni csinálni, amit eddig nem tettem meg, mert akkor nem lehettünk volna együtt. Jó sok kiállítás-megnyitóra megyek majd, ott fogok lógni az összes vetítésen, hajnalig fogok kártyázni a barátaimmal. Amikor pedig hazaérek, egy kicsit mindig fejbe fog csapni a magány. De ennek így kell lennie. 

Zimre Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Jasper Cole