„Nem tudtam, mibe vágok bele, csak mentem” – Utazás a kontinensek között, hogy megtaláld önmagad

–

Semmilyen különösebb okom nem volt a költözésre. Kivéve talán a gyerekkortól jelenlévő elvágyódás, máshová tartozás érzését. 2013-ban kezdődött, amikor kitaláltam, hogy mennem kell.

Jó, de hová?

Halvány emlékeim voltak csak Portugáliáról, illetve egy frissebb, amikor átutazóban, felülről megpillantottam Lisszabont – ami szerelem volt első látásra.

Lisszabonba a repülők szinte mindig úgy érkeznek, hogy leszállás előtt még túlrepülnek, ki a nyílt vízre, és onnan kanyarodnak vissza a városba. Ezt az utat azóta számtalanszor megtettem, de

még mindig ugyanolyan libabőrös leszek a látványtól, amikor Lisszabon fényei hirtelen felbukkannak a felhők közül,

ahogy az Április 25-e híd elfogy a ködben, mintha az autók egy másik világba igyekeznének keresztül rajta. Ahogy a Tejo folyó beletorkollik az óceánba, az óceán gyönyörű kékje, ami hol türkizes, hol mélykék árnyalatokban pompázik.

Az első visszatérés

Nem akartam menni. Az országból, ami minden szempontból tökéletesnek tűnt, mintha csak rám szabták volna. Az utolsó egy hónapot konstans búcsúzkodásban töltöttem, az óceántól, a folyótól, az itteni életemtől, mint egy halálos beteg, aki pontosan tudja, mennyi ideje van hátra.

Az első pár hónap Magyarországon olyan volt, mint egy értelmezhetetlen álom, nem teljesen értettem, hogy mit csinálok, hol vagyok, miért csinálom.

2015 decemberére megint elkapott az a semmiből jövő érzés, hogy mennem kell – Amerika volt a következő állomás.

A távolság felemészti a kapcsolatokat

Amerikát senkinek nem kell bemutatni. Ez az ország, amiről majdnem mindenkinek van már valamilyen véleménye vagy elképzelése. Nekem is volt. Bár annyira hirtelen sodortak magukkal az események, hogy nem volt időm különösebb elvárásokat támasztani, vagy túl sokat mélázni azon, hogy mi vár ott rám.

Nem tudtam, mibe vágok bele, csak mentem.

Szinte az összes „kötelező” helyet bejártam, meg néhányat csak úgy, találomra, mert érdekesnek tűnt, vagy éppen egy gép elszalasztása miatt arra vezetett az utam, így esett, hogy egy fél napra még Minnesotába is eljutottam. Akadtak reggelek, amikor nem voltam biztos benne, hogy éppen mire nyitom ki a szemem. Hogy az egyik extrém példát említsem, egyszer egy Brooklyni ablaktalan, illegális folyosólakás egyikében keltem, ahová pár órával később ki is jött razziázni a rendőrség.

Amerika a meglepetések, az ambivalencia országa. Sokszor próbáltam választ adni a kérdésre, hogy milyen Amerika? De még azt sem tudom pontosan szavakba önteni, hogy én hogyan éltem meg.

Amerikát éltem-e meg egyáltalán, vagy életem egyik legkeményebb, mégis legizgalmasabb időszakát…

Milyen volt ezek után hazaérkezni?

A mínusz 10-15 fokos hidegrekordokat döntögető Magyarországra érkeztem a 30 fokos Miamiból.

Ha az első hazatérésem olyan volt, mint egy furcsa álom, ez utóbbit mindenképpen rémálomnak nevezném. Akkorra már nemcsak mérföldekben kerültem messzire, hanem érzelmileg is. Egyszerűen nem voltam kész a hazatérésre.

Nehéz volt újrakapcsolódnom, visszatalálnom. Így kevesebb mint egy év után úgy döntöttem, visszaköltözöm Lisszabonba.

Portugália egyfelől olyan, mint egy valóra vált álom – a hangulata egészen rendkívüli, magával ragadó. Mégis, aki azt gondolná, hogy egész nap szól a Despacito, és minden el van ennyivel intézve, az téved.

Párhuzamos életek

Azokkal a változásokkal, amik máskor szinte észrevétlenül, fokozatosan történnek, hirtelen egyszerre kell szembesülni. Amíg nem vagyok ott, az élet nem áll meg, így az ország, ahová visszatérek már nem ugyanaz, mint amit elhagytam. Változnak a kapcsolatok, az érzések, változik az, ahogyan én látom, és az is, ahogy engem látnak.

Nehéz „jelen lenni”, kapcsolódni az élethez, az emberekhez, saját magamhoz.

Generációs probléma, hogy nincs időnk egymásra. A szociális médiának köszönhetően, felületesen mégis szinte mindent tudunk egymásról. A pillanatokat azonban nem közösen éljük át. Hogyan hat erre ezen felül a távolság?

A legnagyobb kihívás az egyedüllét és a talajtalanság problémája

Annyi inger ér, ami önkéntelenül is folyamatos átértékelésre késztet. Kik vesznek körül, mennyi ideig maradnak az életedben? Nem vagy biztos a saját érzéseidben, azokat a távolság, az új helyzet vagy az extrém körülmények gerjesztik-e?  

Öt év alatt négyszer nyomtam restartot. Mintha mindenhol elindítottam volna egy életet, aminek legtöbbször tudtam, hogy mikor jár le a szavatossága, így hosszú távra tervezni lehetetlen volt.

Mégis valahol itt kísért az összes valamikor megkezdett életem.

Egy majdnem hároméves kapcsolatot hagytam ott az első költözésnél, egy épphogy csak bontakozó szerelmet, amikor Amerikába költöztem. Két közeli hozzátartozómat vesztettem el, és én sosem voltam jelen. Sorolhatnám még a hasonló példákat, amik kicsit keményebbé, elszigeteltebbé tesznek. A legnagyobb nehézség, az állandó kívülállóság érzése.

Mivel hozzászoktam, hogy ne kötődjem túlzottan, így sokszor nem vagyok teljesen jelen azokban a helyzetekben sem, ahol kellene.

Akinek nincs története, az nem is létezik?

Az emberiség kezdettől fogva történeteken keresztül kommunikál. Azokról a népekről, akiknek elvesztek a feljegyzéseik, nem is igazán tudunk semmit. Ha nincs saját történeted, nem is létezel, vagyis azok az események, amik megestek veled, meg sem történtek. Természetesen ez így túlzás. Viszont az igaz, hogy az életemnek az utóbbi pár évét maximum képekben, rövid megosztásokban kommunikálom, így az még a magam számára is kicsit álomszerû.

Mit adott mégis mindez a számomra?

Rengeteg csodálatos élményt, energiát, kreativitást, és azt a szilárd önmagamba vetett hitet, ami a legnehezebb időszakokban is tartást ad.

Szürreális helyzeteket, ahol sokszor már csak a fekete humor segítette a túlélést, hogy ne vegyem mindig annyira komolyan saját magam.

Tanulságot másokról, magamról és az életről. Egészséges mértékű félelmet, hogy ne vegyem készpénznek a kapcsolatokat és a világot, ami körülvesz.

Néha jobban hiányzik valamelyik ország, az életemnek bizonyos fejezete, de úgy érzem körbeértem, itt vagyok, ahová eredetileg elindultam, és ahová vissza akartam térni.

És mégis számolom vissza a napokat a következő magyarországi látogatásomig. Mintha egy hatalmas lélegzetet tartanék vissza, amikor sétálok Lisszabon utcáin, és egészen váratlan pillanatokban kerít hatalmába a honvágy.

Tudom, hogyha visszamegyek, legkésőbb egy sötét, hideg estén fog belém hasítani Lisszabon hiánya. Tudom, hogyha maradok, egyre távolabb kerülök önmagamtól és a barátaimtól.

Tudom, hogy onnan mi hiányzik, és azt is, hogy rettentő nehéz lenne megteremtenem egy olyan közeget, amiben jól érzem magam. Nincs jó vagy rossz döntés, ugyanakkor kicsit félek az örökös impulzivitást kereső felemtől, ami nem hagy megnyugodni egy helyben, hiszen igazán jelen lenni csak egy helyen, és egy életben lehet.

Fuchs Klaudia

A képek a szerző tulajdonában vannak