–

Gyárfás Dorka/WMN: A Vándorhomárt mindenütt úgy emlegetik, mint a rendszerváltás regényét – ezek szerint elég idő telt már el azóta, hogy rá tudjunk nézni az elmúlt harminc évünkre?

Lugosi Viktória: Én nyilván úgy éreztem, és kerestem olyan tipikus figurákat, akik ezt be tudják mutatni. Sokan megírták már azoknak a történetét, akik nagyon mélyen vannak, és azokét is, akik a felsőbb körökben, de a középréteghez és az értelmiséghez kevesen nyúltak – én meg azt ismerem a legjobban. Persze nem konkrét személyekről írtam, de a polgárságról, ha egyáltalán létezik ilyen.

Gy. D./WMN: Mintául sem szolgáltak konkrét emberek a karakterekhez? Mert az az érzésem, mintha lettek volna valós megfelelőik.

L. V.: Mindenki ezt mondja. Különböző emberek jelentkeznek nálam a Facebookon, akik találgatják, ki lehetett egyik vagy másik figura. Vagy ismeretlenek írnak, hogy: „Maga is ismerte Ferit?”. Ez csak azt támasztja alá, hogy ezek tipikus sorsok. Természetesen voltak „trambulinjaim”, színek-szagok, mondatok, de nem konkrét személyek.

Gy. D./WMN: Ez az első könyve, amiben nem egyes szám első személyben ír – az Ajvéban és a Dafkéban még igen.

L. V.: Igen, bár azok sem rólam szóltak, hiszen regények. Persze ettől még mindenki próbálja rám húzni őket. Valójában a Vándorhomárt is egyes szám első személyben kezdtem írni, Arnold szemszögéből, de egy idő után rájöttem, hogy ebből a kipárnázott szituációból, amit már jól ismerek és működtetek, ki kell kerülnöm. És akkor az egészet teljesen elölről kezdtem.

Gy. D./WMN: Ez az íróvá válás egyik fontos lépése volt? Vagy az íróvá válás nem is cél? Hiszen önnek mindig van mellette más is, amivel foglalkozik.

L. V.: Én az írást mindig halál komolyan gondoltam, csak mivel annyi minden mással is foglalkoztam, rajtam kívül kevesek vették komolyan. Pedig, ha nyolcéves koromban megkérdezte volna, mi akarok lenni, akkor is ezt válaszoltam volna.

Már hatévesen történeteket és krimiket írtam otthon az Erika írógépünkön, csak a j betűt mindig kihagytam, mert azt tanultuk utoljára az iskolában.

Gy. D./WMN: És amíg híradósként dolgozott?

L. V.: Akkor is írónak készültem.

Gy. D./WMN: Pedig egy olyan korszakban volt híradós, amikor az sokat jelentett – épp a rendszerváltás környékén –, és azt hinném, azt is hivatásként élte meg.

L. V.: Igen, persze, amit csinálok, azt teljes erőbedobással és őszinte lelkesedéssel teszem, imádtam híradózni. A gyerekeim mindig nevetnek, ha elmondom: akkoriban ötmillióan ültek a Híradó előtt. Sok minden megmaradt bennem abból a korszakból is, például, hogy nem bírnám elviselni, hogy késsek, mert azt tanultam meg, hogy tíz másodperc késésért is összedől a világ. Vagy azt, hogy a lehető legrövidebben kell mindent elmondani. Akkoriban kint függött egy tábla a szerkesztőség falán, rajta a felirat:

„Aki több szóban mondja el, amit rövidebben is lehetne, az egyéb gaztettekre is képes.”

Én is többet húztam ebből a könyvből, mint amennyit írtam.

Gy. D./WMN: De hírfüggő még?

L. V.: Áh, ma már nem is nézek híradót, nincs is tévém. Persze az interneten mindennap elolvasom a híreket, de már nem izgatnak annyira. Egy darabig nagyon bosszantott, milyenné vált a híradó – akkoriban még fejben szerkesztőként néztem –, de már ez is elmúlt. Viszont jól érzékelteti azt az időszakot egy eset, amikor még az ötéves fiammal voltam otthon, és ment a szobában a tévé, a gyerek meg egyszer csak megszólalt: „De Mama, ennek a hírnek nem is volt leadje!” Szóval akkor még ebben éltem, de ma már nem. Inkább történetekben és szövegekben élek. 

Gy. D./WMN: A post-truth korszak sem érdekli?

L. V.: Természetesen olvasok és beszélgetünk is róla, de már nem úgy érint meg, mint egy híradóst.

Gy. D./WMN: És amit a hazai politikában lát? Ön már egész korán készített interjút Orbán Viktorral.

L. V.: Bizony, én voltam a legelső! Akkoriban a Fidesz még olyan fiatal szervezet volt, hogy alig foglalkoztak vele. Egyidősek voltunk, és arra gondoltam, be kellene őket mutatni, annyira új arcok. Elmentem a Soros alapítványtól kapott irodájukba, ami még majdnem üres volt, és mondtam Orbán Viktornak – aki akkor még csak Viktor volt –, hogy üljünk a földre, csináljuk meg az interjút törökülésben. Ma már ennek a világon semmi jelentősége nincs, de akkor mérföldkőnek számított, ebből a Híradóban nagy vita volt. Azt hiszem, a keretek között mindig ilyen tabudöntögető voltam, és Aczél Endre, Elek János ebben partner volt. Mára sajnos egyikük sincs köztük. Most jövök Aczél Endre temetéséről, ahol Rangos Katalin azt mondta, mindannyian neki akartunk megfelelni. És ez szó szerint igaz volt. Még az ellensége sem kérdőjelezhette meg a tudását. Zsinórmérték volt.

Gy. D./WMN: És milyen volt nemrég visszanézni, amikor az Orbán interjú felkerült a YouTube-ra?

L. V.: Felkerült egy másik korai interjúm is, amit Deutsch Tamással készítettem. Emlékszem, arról kérdeztem, hogyhogy modellkedik. Ez egy olyan szituáció volt, amiben ő is tudta, hogy hazudik, én is tudtam, és ezen jót mosolyogtunk.

Gy. D./WMN: Azt gondoltam, akkor még őszintén hittek.

L. V.:

Nagyon örültünk, hogy jöttek ezek a fiatalok, azt mondták, amit hallani akartunk, bizakodtunk is, de azért akkor sem mondott mindenki igazat. Semmi nem volt más a politikában. Mi voltunk optimistábbak. Egy darabig.

Gy. D./WMN: Akkor önt nem lepte meg, ami belőlük lett?

L. V.: Dehogynem, ha nem lepett volna meg, akkor nem születik meg ez a könyv. Azért abban mindannyian hittünk, hogy most új szelek fújnak. És egyébként nem is sokon múlott. A Vándorhomár címe eredetileg az lett volna, hogy Akár, amit úgy értettem, hogy olyan kevés kellett volna ahhoz, hogy itt minden más legyen.

Gy. D./WMN: De mi az a kevés?

L. V.: Sok-sok kis dolog, egyéni érdek, harács, vagy – ahogy Esterházy mondja, – „uriz”. Van, akit a politika, mást a válság, megint más a magánélet tett tönkre. Ha körülnéz az ember a környezetében, és lát félresiklott életeket, akkor is az is látszik: nem kellett volna sok ahhoz, hogy ne így alakuljon. Nem mindenki tudott alkalmazkodni, és ezért nem hibáztathatom őket. Anyukám gyerekként gyakran vitt olyan intézetekbe, ahol fogyatékkal élőket gondoztak, és mindig azt mondta: „Édesem, nézz körül, sosem vagy bebiztosítva”. Ez annyira bennem maradt. Ugyan nagyon tudok örülni a jónak, de mindig bennem van, hogy nem lesz mindig így. Akkor is, amikor igazán jó helyzetben vagyok. Én is benne lehetnék ebben a könyvben.

Gy. D./WMN: De talán mégsem, mert az ön élete nem siklott ki. Üzemeltet egy menő kávézó-virágüzletet, kulturális túrákat szervez szerte a világban, és a harmadik kötete jelenik meg.

L. V.: Igen, de a regénybeli hőseim élete sem egyszerre siklott ki, nem volt zuhanás, hanem mindig egy kicsivel lett rosszabb, és ezért túl későn vették észre. Kéri Lászlóval beszélgettem nemrég, aki tartott egy egyéves kurzust külföldieknek a Színművészeti Egyetemen, és mutatott nekik filmeket a rendszerváltás utáni Magyarországról. Közben döbbent rá, hogy az elmúlt harminc évünk a túlélésről és alkalmazkodásról szólt. Szerintem a Vándorhomár is erről szól. A mi egész generációnk erre rendezkedett be.

Gy. D./WMN: A könyv egyetlen idős szereplője többet tesz ennél: ő a kezében tartja a sorsát.

L. V.: Mert ő már annyi minden túlélt.

Van egy olyan érzésem, hogy ennyi mindent csak a legerősebbek éltek túl. Akiket most látunk magunk körül, azok nem mind a legerősebbek.

Gy. D./WMN: Ez a harmadik regénye. Befogadta már az irodalmi szakma?

L. V.: Nehéz, mert én mindig kívül álltam minden körön. A magyar írók krémje, a nagy bölények általában egymással is szoros viszonyban vannak. Írnak, fordítanak, talán tanítanak valahol, ez az életük. Én meg annyi minden mást is csinálok. Ez egyrészt segít, másrészt pedig meg is nehezíti a helyzetemet.

Gy. D./WMN: Célja egyáltalán, hogy bekerüljön ebbe a körbe?

L. V.: A kánonba? Hát, persze! Amúgy kifejezetten pozitív alkat vagyok, rám is igaz Esterházy mondása, hogy ő „tehetséges örülő” – ebben speciel rokonlelkek vagyunk. De ezen a téren van egy kis fájdalmam. Várjuk meg a kritikákat, lássuk meg, milyen lesz a visszhangjuk. Az elsők szerencsére nagyon biztatóak.

Gy. D./WMN: Szokott arra gondolni, hogy az önök generációja milyen példát mutat a gyerekeinek?

L. V.: Minden pillanatban… És rettegek attól, hogy épp egy olyan mondat marad meg bennük, amelynek a súlyát akkor nem mérlegeltem.

Gy. D./WMN: De mit gondol, a mai ötvenesek milyennek tűnnek a húszévesek szemében?

L. V.: Olyanoknak, akik hagyták, hogy idáig juthassunk. Ennek meg is isszuk a levét, azok mindenképp, akik félévente könnyes szemmel kísérik a tekintetükkel a gyerekeiket és az unokáikat eltűnni a repülőtér biztonsági kapui mögött.  

Gy. D./WMN: Tehát egyet ért azzal, hogy az önök generációja már eljátszotta annak az esélyét, hogy ebből az országból egy élhetőbb, nyitottabb, sikeresebb helyet építsen?

L. V.: Amikor a nagyobbik  fiam érettségi előtt állt, elmentünk egy Milestone nevű szervezethez, aminek az volt a célja, hogy a magyar fiatalokat felkészítse külföldi egyetemekre. Megkérdeztem őket, mi a távlati céljuk ezzel, és a fiatal vezető azt mondta: hogy tizenöt év múlva felnőjön egy olyan nemzedék, amelyik amerikai és angol egyetemeken tanult, de visszatér Magyarországra egy más szemlélettel, és egy másfajta országot épít itt. Ez akkor nagyon furcsa mondat volt, kicsit kételkedtem benne. De ha most körülnézek, azt látom, hogy igazuk volt.

Ma már nem kell negyven év és egy egész generáció ahhoz – mint Mózes idejében –, hogy egy népet kivezessünk a sivatagból. De húsz év kell, ebben biztos vagyok.

Csak abban nem, hogy azok a fiatalok, akik elmentek, valóban visszajönnek-e. Az én fiam visszajött, de nem mondja, hogy „ez örökre így lesz, Mama”. Ők már világpolgárok nagyon erős magyar kötődéssel, és nekik az érzelmeken túl teljesen mindegy, hol vannak.

Gy. D./WMN: Ön viszont már itt fog meghalni?

L. V.: Én már igen, és azért nekem sem könnyű. Sosem felejtem el, hogy amikor a gyerekeim megszülettek, a férjem ahelyett, hogy gyerekágyat rohant volna venni – amit babonából nem vett meg addig –, az okmányirodába szaladt útlevelet csináltatni a babáknak. Mert sosem lehet tudni… Ez talán normális? Nem, teljesen abszurd, beteges! De ha menni kell, akkor menni kell. Mindenkinek van valami becsípődése.  

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography