Összeköltözés a szerelmeddel, avagy: mese és valóság
Az együttélésről alkotott romantikus elképzelésekben valószínűleg jelentős szerepe van a tündérmesék befejező formulájának: „És boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Aha! Lehet, csak ez valószínűleg egy másik mese, nem az, amiben mi élünk. Ifjú vendégszerzőnk, Haiser Olga összeköltözött a pasijával, és lehullt a szeméről a fátyol...
–
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy szépséges királylány és egy daliás királyfi. A királyfinak nagyon megtetszett a királylány, ezért aztán udvarolni kezdett neki.
Egymásba szerettek, és boldogan éltek, amíg… egyszer csak elfogyott a vécépapír.
Talán nyolc-tíz éves lehettem
Anyám a konyhában főzött, mikor apám hirtelen kivágta az ajtót, és döngő bakanccsal, munkásruhában bevágtatott. Nyakig olajos volt, a mondatai túlharsogták a rádiót, és közölte, hogy ő most levisz magával valamit a garázsba. Ajtó bevág, apám el, sárfoltok a járólapon.
Édesanyám megvárta, amíg elhalkultak a lépések, majd a rádió fehér zajának takarásában dödögött valamit. Nem tudtam, hogy mit, de a tónusból megéreztem, hogy nem az esküvői fogadalmát újította meg.
Akkoriban az egész jelenséget nem tudtam mire vélni, és levontam azt a tízévesektől eléggé elfogadható következtetést, hogy a felnőttek, hát, mit szépítsem – hülyék. Először is, miért nem tudnak megbeszélni mindent szépen, halkan, kedvesen? Elvégre a nagykönyv szerint férj és feleség szeretik egymást, hiszen szerelemből házasodtak össze. A szerelmeseknek pedig – ezt ki tudja, hány meseíró szó szerinti idézeteivel tudtam volna akkor igazolni – az esküvő után csak egyetlen dolguk van, hogy boldogan éljenek. Ennek tükrében meg is fogadtam, hogy ha egyszer nagylány leszek, és lesz fiúm – esetleg később, a nagyon távoli jövőben pedig férjem, – sosem fogok veszekedni vele. Na, igen.
Tízévesen egyáltalán nem gondoltam bele, hogy a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” sztoriból a ravasz meseíró csak egy dolgot felejtett ki: hogy együtt éltek-e?…
Mese és valóság
Mert én biztos vagyok benne, hogy Csipkerózsika és Fülöp herceg a kastély mindkét szárnyát belakva élték meseszerű életüket, ezért aztán Fülöp hercegnek sosem kellett szégyenkeznie egy nagyobb adag töltött káposzta elfogyasztása után. Valószínűleg Csipkerózsika sem kapott agybajt amiatt, hogy Fülöp a két perccel azelőtt kisúrolt, ragyogóan tiszta mosdókagyló fölött trimmelte a szakállát, mert a fürdőszobáikat minden bizonnyal külön lakosztályban használták.
A teljes igazságot, vagyis azt, hogy az anyám azért dödögött, mert apám elvitte az egyetlen, szuperéles konyhai ollóját (talán egy kutyatápos zacskót kellett szétvágni, de a szerszámot soha többé nem láttuk), csak egy idő után tudtam meg. Az emlék pedig később, kamasz koromban sem döngetett bennem sem kaput, sem falat –
továbbra is úgy tartottam, hogy ezt a házasság/együttélés dolgot lehet igazán jól is csinálni, egyszerűen csak az van, hogy bénák a felnőttek. Bezzeg majd én…
Azóta eltelt pár év…
A sztorit teljes egészében csak most, huszonnégy évesen értettem meg, összeköltözvén a barátommal. Együtt járásunk három évéből kettő a távkapcsolatok keserédes szépségével telt el, és minden együtt töltött perchez foggal-körömmel ragaszkodtunk. Nem voltak mondat közepén bealvások, mert ha hétvégén végre-valahára találkoztunk, órákig tudtunk beszélni akármiről. Az esti főzőcskézések nem a „leszűrni egy tésztát nem agysebészet” jegyében teltek el, hanem nevetségesen nyálas, Stockfotó-szerű borozgatások közben.
A „hoztam neked egy szál rózsát” című meglepetést felváltotta a „hoztam vécépapírt” felkiáltás, és kénytelen voltam felismerni magamon – én, az új generációs, felvilágosult feminista –, hogy egy flakon mosogatószernek ugyanúgy tudok örülni, mint régen egy ajándék csokinak.
Az összeköltözés után a telefonbeszélgetéseink is száznyolcvan fokos fordulatot vettek, és a másfél órás „te tedd le, nem, te tedd le” gügyögések átváltoztak öt perces párbeszédekké, melyeknek a végén általában ilyenek hangzottak el, hogy „figyelj, ha arra jársz, hozz már egy karton ásványvizet is”.
Lakva ismerszik…
A mondás, hogy „lakva ismerszik meg az ember”, buddhai bölcsességet rejt magában. Amikor egy délután hazamentem, és előadtam anyámnak a pálfordulásomat, legalább tíz percig röhögött rajtam. Azzal a bölcs együttérzéssel nevetett ki, amivel csak huszonöt év házasság után tudja az ember kinevetni a gyerekét. Kamaszkori fölényes hozzáállásom elszállt, elismertem neki, mennyi mindent megértettem hirtelen.
Azért kénytelen-kelletlen azt is beláttam, hogy a saját hülye szokásaimat pontosan ugyanazzal a szeretettel és türelemmel kell elviselnie a páromnak, amivel nekem az övéit.
Arról nem is beszélve, hogy mennyire jó érzés, amikor egy hosszú nap után a közös fészekbe hazatérve ott várja az ember lányát egy csendes, hosszú ölelés.
Addig is, ha találok egy ajtóra felhajigált törülközőt, dödögök egy halkat, hátha elnyomja a rádió…
Haiser Olga
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ izusek