–

Láttam én már nem egy női vezetőt extrém erőszakosnak és erősnek, éppen azért, mert a viselkedésével próbálta ellensúlyozni azt, hogy nem férfi. És volt szerencsém csodálatos, megengedő férfivezetővel dolgozni, akinek nyilván nem volt szüksége arra, hogy ledolgozza a neméből fakadó „hátrányt” a munkahelyén. Szerencsére azonban a társadalom rengeteget változott az elmúlt évtizedekben, és sokkal elfogadottabb lett, hogy női vezetők üljenek fontos pozíciókban. Nem mellesleg, kialakultak olyan új szakmák, amelyekben a nők jobban kiteljesedhetnek.

Az alábbiakban igyekszem összeszedni azokat a buktatókat, amikkel személy szerint küzdöttem és küzdök, hogy egy nap megérkezhessek oda, ahol komfortos kimondani: „főnök vagyok, aláírok”.

A főnök, az valaki más

„A főnök? Az nem én vagyok, az valaki más” – ez volt az érzésem, amikor nemrég egy nagy, amerikai cég marketingmenedzsere lettem (Angliában), és olyan feladatokat kezdtem végezni, amiket a vezetőknek szokás. Amikor igent mondtam erre a munkára, nem voltam biztos benne, nem lesz-e nagy rám a cipő, amit a lábamra adtak, csak azt tudtam, hogy mindenképp megpróbálom, és igyekszem a legjobban csinálni. Aztán majd kiderül, megvan-e bennem mindaz, ami ehhez kell… vagy sem.

Ha már valamiért bizalmat szavaztak nekem, amikor a több körös interjú végén munkát ajánlottak, nem eshetek abba a csapdába, hogy pont én magam nem hiszem el, hogy képes vagyok rá.

Nyilván tisztában voltam azzal, hogy mi van mögöttem: több mint egy évtized újságíróként, nemzetközi tapasztalat, de ezekkel – és a külföldi léttel – együtt is, valahol mélyen gyereknek érzem magam, aki vezetőt játszik. Amikor munkába álltam, eleinte valóban fura volt, hogy én hangolok össze embereket, nekem felel több ügynökség, az én szavam a mérce, én határozom meg, mit szeretnék, mit tartok a helyes útnak, én vagyok a „megmondóember”.

Aztán eltelt pár hét, a mozaikdarabkák elkezdtek a helyükre kerülni, és néha – amikor két meeting között megálltam egy percre – átfutott az agyamon, hogy ez a szerepkör is mennyire átalakult az elmúlt évek alatt. Manapság egészen másra van szükség, mint néhány évtizede: más típusú vezetésre, látásmódra, hozzáállásra. A saját közegemben azt látom, hogy nagy szükség van a „to-do”, vagyis tettrekész attitűdre és a nagyfokú flexibilitásra. Olyan vezetőkre, akik maguk is hajlandók folyamatosan tanulni, képezni magukat, és a munkahelyi hierarchiát időnként sutba dobni, ha úgy hozza a helyzet. (Például az én főnököm – aki szintén nő –, időnként beáll a regisztrációs pult mögé, és olyankor a saját beosztottjai „dirigálnak neki”, ő pedig örömmel követi az utasításaikat).

A hierarchia jelentősége amúgy is csökken.

A mostani munkahelyi struktúrákban közös alkotás folyik (ideális esetben), és a menedzserek tisztában vannak vele (és respektálják), hogy a junior beosztású kollégáik hozzájárulása éppolyan elengedhetetlen a sikerhez, mint az ő munkájuk.

Akiben ez a szemlélet megvan, az nemre, korra, vallásra és bőrszínre való tekintet nélkül érvényesülhet – saját erejéből (nemzetközi porondon legalábbis). Így történhet meg az, hogy a fehérvári kislány, a panel kilencedik emeletéről azt mondhatja viccesen az ismerőseinek, hogy „főnök vagyok, aláírok”.

A külsőségek 

Nem tudom, mások hogy állnak ezzel, de nekem fizikai fájdalmat okoz a kiskosztüm viselése. Olyan, mintha egy idegen testben léteznék, ha ilyen mereven kell felöltöznöm. Így aztán mindig igyekeztem nagy ívben kerülni azokat a szerepköröket, amik ezt megkövetelték.

Én a szakadt farmeros, tornacipős, pólós lány vagyok. Nyilván én is szeretek alkalmanként csinosan felöltözni, hiszek abban, hogy minden egyes nap egy lehetőség, hogy az ember nőies és önazonos legyen, és hogy „az élet az én kifutóm”, de csak a saját stílusomon belül. Márpedig a kosztüm alapvetően kívül esik ezen a körön.

Amikor megkaptam a jelenlegi munkámat, és végigolvastam a szerződésem irodai megjelenésre vonatkozó szakaszát, kicsit megijedtem, hogy el kell felejtenem az önazonos öltözködést, mert nem fér össze a munkakörrel. Aztán hamar rájöttem, hogy nem kell ezt komolyan venni. Nem kell lemondanom arról, hogy a kedvenc tornacipőmben menjek dolgozni, csak tudni kell, mikor szükséges „kiöltözni”.

Nyilván vannak alkalmak, amikor csinosan – de a saját ízlésednek, stílusodnak megfelelően – kell megjelenni, de alapvetően ahhoz, hogy hitelesen tudd végezni a munkád, nem szükséges semmilyen formaruha.

Eleinte hanyagoltam a koptatott farmerjeimet és a feliratos pólókat, aztán szépen megérkeztem önmagamhoz, ami a kinézetemet illeti. És ez nem csupán külsőség. Dehogy is. Az, hogy önazonos vagyok abban, amit viselek, kihat a viselkedésemre is. Segít abban, hogy olyan vezető legyek, amilyen személyiség vagyok – és ami miatt rám osztották ezt a feladatot. A ruháim és kiegészítőim eszközök ahhoz, hogy önmagam lehessek.

Ha kiskosztümben kéne dirigálnom embereket, az valószínűleg összezavarná a gondolkodásomat és a viselkedésemet is. A saját, laza ruháimban tudok olyan főnök lenni, amilyen a személyiségemből fakad.

Nem volt ez mindig így, és biztosan nem is igaz minden szakmára, de nagy szerencsémre, az én életemben megadatik ez a luxus, ami konkrétan támogatja azt, hogy belenőhessek a „rám ruházott” szerepkörbe.

A „belsőségek”

Na, itt jön a neheze. Elhinni, hogy benned van, hogy képes vagy rá, elég jó vagy, és folytathatnám a sort. Nem könnyű, és nem is rövid távú folyamat. Nekem Sheryl Sandberg Dobd be magad! című könyve volt az egyik nagy segítségem, amit múlt évben olvastam. A Google egykori, és a Facebook mostani vezetője írta meg benne az élményeit, hogy nekik mit jelentett lélekben felmászni abba a pozícióba, ahol világcégek egyik kulcsembereként felel nemcsak a vállalat, hanem emberek jövőjéért is. Ebből treníroztam magam munkába menet. Reggelente álltam a metrón, kezemben a könyvvel, és ha nem lett volna a fülemen is szatyor, nagyjából minden oldalnál a homlokomra csaptam volna, hogy „Tényleg, basszus, mennyire igaz!”.

Az egész könyv, minden egyes gondolata egy „aha-élmény” volt. Arról beszél, hogy mi, nők – a fent említett gyerekkori beidegződések és társadalmi normák miatt – nehezen hisszük el, hogy alkalmasak vagyunk a komolyabb feladatokra is. Ráadásul néha szülünk is egyet (kettőt, hármat, sokat), és egyszerre próbálunk anyaként és a karrierünkben is helytállni, illetve a gyesről visszatérni a munkaerőpiacra.

Még akkor is képesek vagyunk kételkedni magunkban, amikor már az egész világ látja bennünk a lehetőséget.

Maga Sheryl is – sokak példaképe – gyakran érezte magát hamisítványnak, akit bármelyik pillanatban lelephezhetnek. Ez a belső kétkedés sokszor rányomja a bélyegét a teljesítményünkre, az előmenetelünkre.

A férfiak sokkal inkább hajlamosak elhinni, hogy nekik jár a fizetésemelés vagy az előléptetés. Mi jellemzően – tisztelet a kivételnek – viszonylag ritkán vagyunk erősek bértárgyalásban, illetve a saját magunkért való kiállásban. Én például, ha önmagam beárazásása kerül a sor, csapnivaló vagyok. Ez a „tudd, hogy mennyit érsz” kezdetű nóta egyszerűen nem jön  belőlem őszintén sehogy sem.

Pedig nagy igazság a sikerrel kapcsolatosan, hogy „fake it until you make it!”, vagyis: „legalább tégy úgy, mintha magabiztos lennél!”, ameddig valóban azzá nem válsz.

Nekem az elmúlt hetek-hónapok során végül sikerült belelazulni a szerepkörömbe. Erre feltétlenül szükség volt ahhoz, hogy alkotni tudjak, és jó minőséget tegyek le az asztalra. Teljesen elengedem azt a gondolatot, hogy főnök vagyok, de amikor jön egy konferenciahívás vagy megbeszélés a kollégákkal, néha előveszem az „anyahangomat”.

Menetközben ugyanis rájöttem, hogy van egy területe az életemnek, ahol már tök régóta – öntudatlanul – főnök vagyok: odahaza, a kiskorúval. Ez a felismerés segített a munkámban, vagyis az, hogy elővehetem azokat az eszközöket, amikkel odahaza a családi életünket egyenesben tartom, irányítgatom, támogatom és a többi. Hiszen ide is ugyanezekre van szükség: célokra, megoldási stratégiákra, lépésről lépésre való haladásra, épp úgy, mint egy kisgyerek életében. És rengeteg megértésre, elfogadásra, összehangolásra.

A legfontosabb az egészben, hogy önmagam legyek, kedves és emberséges, ugyanakkor céltudatos. És elhiggyem, hogy a tudásomra szükség van. Mindig nyitottan álljak másokkal szemben, meghallgassam mások ötleteit, gondolatait – ahogy odahaza is sok kérdésben demokráciát teremtettem.

Át kell lépnünk a saját határainkon, hölgyeim! Fejben kell lejátszanunk ezt a játszmát, saját magunkkal, legyőzve a gyerekkorból származó szorongásainkat és a társadalmi kötöttségeinket. Mert ha valamiben, abban biztos lehetek, hogy csodákra vagyunk képesek, éppen amiatt az érzékenység miatt, amiből a fenti buktatók származnak. Úgy érzem, a „főnökösködés” is épp olyan, mint bármi más az életben: bele kell tanulni. Meg kell szokni, hogy a tied, meg kell tanulni ezt az új szerepet beépíteni a már meglévők közé (anya, barát, gyerek, szerető, „mittudomén”…). De sosem szabad túl komolyan venni, mert azzal csak ártasz mindennek és mindenkinek. Kényes egyensúly ez, mert ugyanakkor el kell hinni, hogy nem nagy ránk a „főnöki” cipő, hanem éppen jó, és egyre kényelmesebbre kell taposni járás közben. Mert – mint kiderült, remekül megy az én kiszaggatott farmerjaimhoz is.

Kégl Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images