Jóindulatúan volt szigorú. Abból a precíz, rendezett, maximalista fajtából. Rendszerváltáskor befolyásos emberként dolgozott. Az magas elvárásokat már korábban jelezte a szóbeszéd. „A zsenialitás nálunk munkaeszköz.” Elsőre megijesztett, pedig csak telefonon beszéltünk. Pontos mondatai, erőteljes hangja, időtakarékos gyorsasága mégis megrémisztett.

Felvételi interjúra mentem hozzá. Ahogy kanyarodás előtt a főúton lassítottam, valaki belém jött hátulról. Rögtön őt hívtam, kések. „Ugye, nincs bajod?” „Köszönöm kérdésed, nincs.” „Take your time” (kb: nyugi, megvárlak) – mondta rendszeres angol kifejezéseinek egyikével. Elintéztem, amit a betétlap nélküli ügyeskedővel ilyenkor kell, és rohantam hozzá. Biztatott, hogy jöjjek máskor, de nem mertem. Persze hajtott a kíváncsiság is. Ő lesz az új főnököm. Próbáltam bevonzani. Úriember volt. Amikor végre leültem, megint felkínálta, hogy jöjjek máskor, hátha túlságosan megzavart a baleset. Az adrenalin segít az interjún – hittem. Van elég tapasztalatom néhány tévés műsorban, jó a hangom és kedvel a kamera – magabiztoskodtam.

Szakmailag béna voltam. És ő darabokra szedett. Mindent elmondott, amit nem tudtam.

A huszadik tételnél abbahagytam a számlálást. Nem vett fel. Talált valakit, aki minden nap, kiegyensúlyozottan hozta az elfogadhatót, és ő főnökként többre becsülte ezt, mint néhány jó ötletet.

Hónapokkal később hívott, adott egy lehetőséget, és végül mégis felvett. Elkezdődött a hajsza. Mindig többre sarkallt. Engem frusztrált, hogy ha jó anyagot adtam le, akkor is csak egy rövid „megvettem”-mel reagált. Kevés ideje volt dicsérni, inkább javított és magyarázott. Hetek alatt megtanította azt, amihez másoknak évek kellettek. Ha álmomban felébresztenek, akkor is tudom a tévéhíradós anyagok sablonszerkezetét. Ütős riporteri állítás – az érintett véleménye – riporteri átkötés – a másik érintett ellenvéleménye – riporteri átkötés – a független szakértői vélemény a néző eligazítására – a riporter ütős lezárása. Maximum 50-70 másodpercben.

Hamar világos lett, hogy a híradózás kőkemény meló. Főleg nekem, a sportos képernyősnek. A riporterek elkészítették napi anyagukat, majd megpihentek. Én elkészítettem a napi sportadást, majd mosolyogva ültem be díszmagyarban műsort vezetni. Ők már pihentek, nekem még hátravolt az orgazmus. A nap csúcspontja, amikor a legjobban kellett teljesítenem. És nem volt megállás. Másnap az egész újraindult. A pihenőidőt nem hétvégékben és napokban, hanem órákban mértem.

A munkában hitt. Ezért én kora reggel és késő este is sportösszefoglalókat néztem. Munka közben is rádiós sportműsorokat hallgattam. A híradózás a folytonos készenlétről szólt. Mindenről tudni kellett. Bármikor történhetett valami váratlan, amire muszáj volt gyorsan reagálni. És nem maradt idő olvasni, kutatni. Mindent fejben tartottam. Közben állandóan figyeltem a híreket. Tudtam, ki hazudik, ki mismásol, ki, mit akar elfedni, kinek, mi a motivációja, honnan jön a lóvé és kihez tart. Szűrni, szűrni, szűrni. Szerencsére akkor még nem volt Facebook, Twitter és blog, sőt, internet is alig. Ennyi mindent nem tudtam volna egyszerre követni.

Azt mondta, „szeretném látni, amint izzadtan vért pisálsz és közben mosolyogsz a képernyőn!” Tőle tanultam meg dolgozni.

Elvárta, hogy azt keressem: egy feladat miért elvégezhető. Mert a „miért nem”-re fölösleges időt szánni. Elfogadtam, a rossz döntéseimet. „Mindig dönts! Ha rosszul döntöttél, korrigálj, amint lehet! De sose tétovázz!” És én, a kicsi Luke ittam Yoda mester szavait.

Másfél évet dolgoztunk együtt. Én egyre jobb anyagokat készítettem, ő felmondott. Költségcsökkentés jött, és nem vállalta az általa összeállított, pátyolgatott, vezetett és szeretett CSAPAT szétbombázását. Mondom, úriember volt.

Tizennyolc év telt el. Már rég nem vagyok híradós, de útmutatásai ma is a fülembe csengenek. Jó vezető volt. Eleget kommunikált, ha kellett büntetett, de sosem bántott. Mindig számíthattam rá. A személyi kérdéseken sokat molyolt, de nem tudtam megkérdőjelezni a döntése mögött meghúzódó logikát. Azóta sok főnököt elfogyasztottam.

Már tudom, hogy kinek, mit köszönhetek. Neki sokat. Főnökként és emberként egyaránt. A mai napig kicsit őt keresem mindegyik újabb „jelöltben.”

Amikor meghalt, csak álltam és néztem tehetetlenül. Nehezen jutottam szóhoz. A kíméletlen ürességet odabent a lelkiismeret-furdalásom kezdte kitölteni. A hálámat sosem tudtam kimutatni felé. Legalább egyszer szerettem volna rengeteget beszélgetni vele, de minden egyes szavától féltem, hogy megint darabokra szed, mert nem készültem fel elég alaposan. Volt egy ilyen kisugárzása... azt éreztem, kevés vagyok. Nem jól gondolom, nem jól szervezem, nem néztem eléggé utána. Pedig csak szerette volna, ha a maximumot hozom ki magamból, hogy több legyek, és legyőzzem önmagam. Én pedig vagy tizenöt éven át a saját félelmemet sem tudtam legyőzni, hogy végre felhívjam...

Takács Krisztián