–

Nekem ettől valami bent szorult, legbelül

Igen, pont ennyire voltam elfancsalodva némiképp idősebben, amikor kivetkőzve a matrózblúzból rádöbbentem, hogy a legjobb barátnőm Pestre költözik, a másik elmegy dolgozni, a harmadik az ország túlsó felébe jár majd egyetemre, én pedig „soha többé nem találkozom egyikkel sem”. És erről annak ellenére is meg voltam győződve, hogy

senki nem készült külföldre, és Magyarország két, egymástól legtávolabbi pontja már akkoriban is legyűrhető volt egyetlen nap alatt. De néhányan már a szerenádot is végigkönnyeztük.

A hagyományoknak megfelelően felírattuk a tablónkra, hogy „Találkozunk xxxx-ben”, de ez alatt a négy év alatt azért nem születtek nálunk olyan eltéphetetlenül mély kapcsolatok, ami megmagyarázott volna egy ilyen sírós nagyjelenetet. Különben is, előre akartunk tekinteni, nem hátra, kellett a fenének egy találkozó négy, vagy mit tudom én, hány év múlva, valami sörözőben, ahol úgysem tudtunk volna másról beszélni, mint arról, hogy melyikünk éppen miből írja a szakdolgozatát, és mennyire utálja a konzulensét.

Nem is erőltettük a találkozást több mint tíz évig

Akkor az egyik sajtkukac osztálytársamnak eszébe jutott: „mégis, mi lehet a többiekkel?”, és elkezdte összeszedni az elérhetőségeket. A találkozó egyébként elég konvencionális lett – az osztály egyharmada terhes volt, ezért csak buborékmentes vizet ihatott, a szervezetet nem megterhelő vacsorát fogyaszthatott, ráadásul korán haza kellett mennie, de még így is egy fél órával többet maradtak, mint a már kisgyerekesek, akiknek nagyjából este kilencre fellőtték a pizsamát.

Az este java részét az asztal felett cirkuláló babafotókra csodálkozás, és az ebből szervesen következő elragadtatott sikolyok tették ki, és egy-két kivétellel mindenki ujján karikagyűrű csillogott.

Mindenki megy a maga útján, de most még összekapaszkodnak

Nézem a lányom és barátnői görcsösen egymásba kapaszkodó, a nyár elejére máris barnára sült kezét – még csak a lerágott körömlakkokat, és a koreai fiú popcsapatok tollal a kézfejre írt neveit látom. És nem tudom elképzelni egyelőre, mikor jön el az idő, mikor az egykor elválaszthatatlan osztálytársak és barátok kezei gond nélkül szétválnak, majd mindenki megy a maga útján.

A mi társaságunk az első találkozót sikerként könyvelte el

A következők az ezredforduló után már gyakorlatilag szabályos időközönként (nagyjából tényleg ötévenként) követték egymást. Ismét körbe jártak az asztal felett a babafotók, leginkább már a harmadik gyerekekről, és meghallgattunk vagy fél tucat történetet arról, hogyan lehet újrakezdeni egy közepesen rémes válás után. A korai ezredfordulós években a személyes történetek még arról szóltak, kit hova neveztek ki, mire pályázik éppen, hova hívták meg felső vezetőnek, ösztöndíjasnak, vendégelőadónak vagy társulati tagnak, ki szerzi a másoddiplomáját, vagy hova követi a férjét külföldre, de „tényleg, csak egy pár évre, aztán majd meglátjuk”.

Már abban a korban vagyunk, hogy nincs mese, egzisztenciát kell teremtenünk, hogy komolyan vegyenek bennünket. A lányom és az osztálytársai most viszont még csak tizennégy évesek.

Az ő életükben „szakmailag” egyelőre az a legbiztosabb pont, hogy valamennyiüket felvették valamilyen középiskolába. Most még lehetetlennek tűnik, hogy a tanulnivaló, a különórák, meg a lassan mindannyiuk életébe belépő első (második) komoly párkapcsolat majd elveszi az időt az egykori örök barátságoktól.

Makacs sértődés

Ahogy az is lehetetlennek tűnik, hogy valaki kihullhat a csapatból, és sosem látjuk többé. Számomra megdöbbentő volt, amikor csak húsz év elteltével tudtam meg, hogy egy – részemről egyébként teljesen ártatlannak és jópofának tűnő – beszólásommal sikerült úgy belegyalogolnom egy osztálytársnőm lelkébe, hogy ettől kezdve többé egyetlen találkozóra sem jött el, és ezt lényegében három évtizede kőkeményen azóta is tartja (úgy látszik, e tekintetben nem létezik elévülés…)

Ám mi azért továbbra is tartottuk a hagyományt. Egyre több volt a foghíjunk (ténylegesen és képletesen is). Valakit a szégyen tartott távol: nem tudott volna a többiek szemébe nézve arról mesélni, miért él hónapok óta az utcán, miért nem akarnak találkozni vele a gyerekei, és mit keres mellette egy teljesen vállalhatatlan, agresszív, alkoholista férfi.

Amikor a legutolsó találkozónál megint ott ülünk az asztal körül, nem igazán jó a kedvünk, mert X. férje meghalt hirtelen, különösebb előzmény nélkül, pedig életerős, csupa aktivitás ember volt. Y. lányának meg ki kell venni a méhét, noha nincs még huszonkettő, de az a rohadt rák nem válogat. És vajon milyen értéke lesz a házastársi kapcsolatoknak akkoriban, mert nálunk ennyi év után például erős csodálkozást váltott ki a néhány megmaradt karikagyűrű is, a kopott csillogásukkal. Vagy az egykori hajléktalan osztálytárs, aki mára összeszedte magát valamennyire, van munkája is, takarít.

Talán éppen az a szép az egészben, hogy az ember nem tudja, újabb öt év múlva mire érkezik meg megint, abba a mára elegáns étteremmé vált sörözőbe.

Nézem a lányom és társai barnára sült karját…

…Ahogy egymásba fonódnak, és az osztályfőnök szavai alatt olykor lopva megsimogatják egymást, és arra gondolok, hogy mikor fognak ezek a kezek akkor összekapaszkodni, mikor tényleg szükség lesz a vigasztalásra a nagy viharokban. Most még jobban szorongatja a lányom a mellette levő kezét, az meg az őmellette ülőét, a bőgős Eszter kezét is fogja valaki, de már nem is bőg (annyira). Az esemény után ráhunyorítok a gyerekre, mintha azt mondanám: „nem kell ezt ennyire komolyan venni, úgyis találkoztok hamarosan”.

– Hát, még szép – méltatlankodik. – Meg van beszélve, hogy vasárnap éjjel moziba megyünk, legalább a fél osztály.

Na, tessék. Milyen jó, hogy még egyikük életét sem a határidőnapló határozza meg…

Kocsis Noémi

Képünk illusztráció - Forrás: Kerepeczki Anna/WMN