–

Szavak nélkül nem lehet

Bármilyen traumáról legyen szó, a továbblépés mindig csak úgy lehetséges, ha először megtaláljuk a megfelelő szavakat, melyekkel beszélni lehet róla. Ha megvannak a szavaink, mindegy, mennyire fájdalmasak, mégis lehetőségünk van arra, hogy az életünk narratívájában el tudjuk helyezni azt, ami velünk történt. A narratíva maga az elbeszélés, magyarázat, mely segít keretek közé rendezni mindazt, amire azt mondjuk: az életünk. Ez az összefüggő értelmezés az önmeghatározásunk egyik legfontosabb eleme.

El tudjuk-e vajon mesélni azt, amire nincs szavunk? A gyász- és veszteségfeldolgozás egyik legnehezebb témája a szülő(k) elvesztése. Teljesen feldolgozni azt, hogy akihez az életünk első perceitől kötődtünk, nincs többé, szinte lehetetlennek tűnik. Ha ez a veszteség gyerekkorban ér minket, azt mondjuk: „árva lettem”.

De mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akiknek fizikailag ugyan élnek a szüleik, ám mégsem lehetett kötődni hozzájuk? 

Drótanyán lógva

Az elsődleges gondozó legtöbb esetben az anya. Elvitathatatlan a kiemelkedő pszichológiai szerepe az életünkben. Tőle tanuljuk meg a kötődést, a bizalmat, a feltétel nélküli szeretetet; azt az érzelmi alapot, mely később öntőforma lesz felnőttkori kapcsolataink alakulásában. Mégis sokkal kevesebb gyereknek adatik meg az, hogy támogató érzelmi biztonságban nőjön fel, mint gondolnánk. A puha szeretet, mely körülölel és megtart az életben – sokak számára az egész gyerekkoron át ismeretlen fogalom.

Ennek a gyerekkori veszteségnek számos oka lehet: bántalmazottságban, függőségben való felnövés, vagy éppen „csak”: a szülőnek sem volt már mintája arra, hogyan kell (jól) szeretni. 

Ezek a gyerekek felnőve sokszor abban a helyzetben találják magukat, hogy szakmailag ugyan nagyon sikeresek lettek – hiszen a tudatalatti vágy, hogy „ha folyamatosan jobb leszek, a szülő végre szeretni fog”, motiválta és hajtotta őket –, baráti kapcsolataikban talán a legempatikusabbak, elvégre a szülőt mindig nekik kellett megérteniük, mert a szülő sosem értette meg őket, de igazán bízni, hinni nem tudnak – sem a párkapcsolatban, sem önmagukban. Hiszen ahhoz, hogy önmagamban és másokban tudjak bízni és hinni, az kell, hogy azt érezzem, a világ egy biztonságos hely, melyben helyem van, minden jó és rossz tulajdonságommal együtt szerethető vagyok.

Ha ezt az elsődleges alapot valaki nem kapta meg, a társadalom másodlagos visszajelzései („Te olyan jó szakember, főnök, barát vagy, stb…”), nem tudják pótolni.

Nagyon fontos leszögeznünk, hogy bántalmazottságban, függőségben felnőni már önmagában is árvaság. Hiszen a szülő elárulja a gyereket, aki ezáltal teljesen egyedül marad, és azt veszíti el, ami az egyik legfontosabb: a gyerekkorát.

Elég jó szülő…
Szülők nélkül felnőni azonban nem csak a szó klasszikus értelmében vett bántalmazottságban lehet. A híressé vált pszichológiai fogalom, az „elég jó szülő” nem ott kezdődik, hogy valaki fizikailag gondját viseli a gyerekének, és nem veri mindennap.

Az érzelmileg elérhetetlen szülők felnőtt gyerekei bár érzik,hogy valami hiányzik, sokszor a definiálhatatlanságban onnan próbálják megfogni a dolgot, hogy vannak gyerekek, akiket számos módon bántalmaztak, és hozzájuk képest nekik semmi bajuk.

Csakhogy, nem ez a „nulla szint”, amihez viszonyítunk; az említett,  párhuzamba állított sorsok egy olyan leírhatatlan mélység, ami esetében úgy gondolom, nem is lehet a „szülő” szót használni.
De kimondhatjuk: érzelmi elérhetetlenségben felnőni is egy nagyon speciális veszteség: árvaság szülőkkel. Talán ezzel a kifejezéssel lehet leírni ezt a meghatározhatatlan hiányt.

Természetesen nem lehet összehasonlítani az „árvaságot szülőkkel” a halálesetből fakadó szülővesztéssel; mindkét veszteség másképp fáj. Az egyikben elveszítettem azt, aki a kezdetektől a legjobban szeretett, a másikban elveszítettem azt a lehetőséget, hogy valaki a kezdetektől a legjobban szeressen.

Viszont ami mindkét esetben közös: a gyász, amelyről beszélni kell. Az igazi gyászmunka onnan kezdődik, hogy megtaláljuk a szavakat, melyek leírhatják a fájdalmunkat, és végre elkezdhetjük mesélni a történetünket. A történetünket, mellyel egyáltalán nem vagyunk egyedül.
Elidegenedett világunkban talán a közös fájdalmaink mentén nyílik lehetőségünk arra, hogy újra kapcsolódni tudjunk.

Vagy talán… először.



Rácmolnár Lili 


Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61