Meglepetés anyák napjára a gyerekeimtől – Az ajándékok evolúciója

–

Én már óvodás koromban is „anyuka” akartam lenni, de elég sokáig kellett várnom, míg sikerült anyává válnom. ITT olvashattok erről. Soha nem voltam híve a megvásárolható ajándékoknak, és ezzel szerencsére a gyerekeim is így vannak. Mindegyikük születésnapját azzal teszem maradandóvá, hogy kizárólag velük töltöm azt a napot, ha ez mégsem sikerül épp aznap, akkor később bepótoljuk. Ilyenkor nincs iskola, nincsenek kötelező programok, az élményhez az is hozzátartozik, hogy együtt vagyunk, egymásra figyelünk.

Anyák napjára, karácsonyra vagy a születésnapomra mindig meglepnek valami kedves, személyre szabott, kézzel készült tárggyal.

Most ezek közül mutatok néhányat. Nagyon érdekes végigkísérni a folyamatot, hogy melyik életkorban hogyan fejezik ki a ragaszkodásukat és a szeretetüket. Tanulságos időutazás kezdődik…

Az első:

A gyönyörű, mosolygós bögre másik oldalán egy ANYA ♥ felirat látható. El voltam olvadva ettől a figyelmességtől, amit az akkor hétéves legnagyobb lányomtól kaptam. Természetesen azóta is ez a kedvenc bögrém, óvatosan iszom belőle, és soha nem rakom be a mosogatóba, hanem rögtön elmosom, és egyenesen a polcra teszem vissza.

A második, varrott szíves ajándék egy kicsit már elgondolkodtatott, hogy vajon miért nem piros cérnát használt az akkor kilencéves lányom, de nem törődtem az apró részletekkel, hiszen a két szívből kiderült, hogy még mindig

komolyan gondolja az anya-lánya kapcsolat alapját, vagyis azt, hogy két szerető szív fordul egymás felé…

A harmadik ajándék valójában egy persely, még akkor is, ha ez nem látszik a képen. Itt már éreztem némi finom utalást arra, hogy a kapcsolatunk hamarosan anyagi alapokra helyeződik az eddigi „szíves” után, de kifejezetten tetszett, hogy a három alapszínnel ilyen drámai hatást ért el a maradandó kerámiatárgyon, amit ő talált ki, formázott meg, égetett ki, és remekül kontúrozta. „Ez csak egy kedves fekete cica” – nyugtatgattam magam, amikor a 13 éves nagylányomtól megkaptam ezt az anyák napi meglepetést. Aztán… 

(Majd a végén elárulom, mire jöttem rá, most lássuk a középső gyerek alkotásait.)

A második:

Az akkor első osztályba járó (középső) gyerekem egyszer itthon maradt, aznap nem akart iskolába menni, én pedig úgy éreztem, jár neki egy extra szabadnap. A konyhában tettünk-vettünk, egész nap együtt voltunk, remekül éreztük magunkat, de ebéd után azt mondta, szeretne egy kicsit egyedül maradni. Nem ellenkeztem. Amikor mégis ki kellett mennem, láttam, hogy az asztalnál ül, és elmélyülten fest. Határozottan megkért, hogy ne nézzem meg, mit csinál. Pár nap múlva következett anyák napja. Izgatottan ébresztettek a (reggel egyébként) hétalvó gyerekeim. Mindegyik szorongatott valamit a kezében. A középső ezt az oroszlános festményt.

Igaz, hogy a J betű mindkétszer fordítva van a szövegben, de nem a formával foglalkozom, hanem a tartalommal. És amit írt, az bizony szíven talált.

A keresztszemes koronás kutya is igazi meglepetés volt a tízéves középsőtől. A koronát már nem tudta megvarrni, ezért piros filccel egészítette ki a képet. Hiába na, kreatív a gyerek. És akkoriban folyton azzal nyaggatott, hogy szeretne egy kiskutyát. Éreztem a vágyat ebből az ajándékból is.

A harmadik ajándék egy szakkörön készült. Alkalmi ruhát kellett terveznie a nem egészen 12 évesnek. Hááát, elég alkalmi lett, mit mondjak. Amikor a kezembe nyomta ezt a halálfejes divatbábut anyák napján, kicsit meglepődtem. De szende arccal közölte, hogy úgy gondolta, ez tetszeni fog nekem. A ragasztópisztoly nem engedelmeskedett neki munka közben, ezért a hibából erényt csinált, és ragasztóval díszítette az alkalmi öltözetet.

Igaza volt, tényleg tetszik, bár első ránézésre riasztónak tűnik, mégis pontosan érteni vélem, mit akart ezzel – tudat alatt –közölni velem.

(Most már biztosan nagyon izgultok, hogy mi is az a titok, amit még mindig nem árulok el nektek, de ezt majd csak a harmadik gyerekem ajándékai után kötöm az orrotokra.)

A harmadik:

A kisfiam még óvodásként lepett meg a Barátság című rajzával, amit azonnal bekereteztem. Egy nem egészen ötéves gyerektől ez óriási teljesítmény volt szerintem. Ma is elönt a büszkeség, amikor nézem ezt a képet.

A papírból hajtogatott virág a szépen díszített kerettel és rajzolt szárral már iskolás korából származik.

Tetszenek az arányai, de mégis leginkább arra emlékszem, amikor kipirult arccal átadta, és a fülembe súgta közben: „Imádlak, anya!” 

A harmadik képet kilencéves korában kaptam tőle. Egy pillanatig bennem maradt a szusz, de a kisfiam megnyugtatott:

„Ne izgulj, anya, ez csak egy gondolatlabirintus!”

„Mi van abban a labirintusban?” – kérdeztem óvatosan.

„Az, hogy élünk, de mindannyian meghalunk majd egyszer” – hangzott a mellbevágó válasz.

És hogy mi az a titok?

Miért mutattak az ajándékok egyre sötétebb képet a világról? Mert a gyerekeim megismerték az árnyoldalait, felkészültek a felnőttkorra, és felfogták, hogy ajándékba kapták az életet tőlünk, a szüleiktől. Felismerték, hogy az élet mulandó, és szembenéztek a félelmeikkel, melyek ilyen – cseppet sem vidám – tárgyak és képek formájában manifesztálódtak.

De mindegyik – sötétnek tűnő – alkotásban ott van a fricska… és a remény arra, hogy egyszer majd ők is továbbadják ezt az ismeretet annak, aki általuk jön a világra.

Bennünk van az örök körforgás, és tudom, hogy egyszer el kell engednem őket, hadd járják a saját útjukat. 

Számomra erről is szól az anyák napja.

Both Gabi

Fotók: Kerepeczki Anna/WMN