–

Lézeres körömkivágás. Azt mondják, hat hét, mire begyógyul. Ha sós vízbe dugom, minimum kétszer egy nap, azzal fel lehet gyorsítani a folyamatot. „Vagy menjen el addig valami tengerhez” – mondja a doki, de szerintem csak viccel. Hogy mennék én most a tengerhez, mikor most van a legnagyobb munka?

Novák jön értem a sebészetre, hoz gesztenyepürét meg karamellás islert, mint régen a gyerekeknek a kórházba, akik megszeppenve ültek a váróban, és kaptak sütit vagy nyalókát vigaszdíjként, hogy ne sírjanak. A lábamon egy kék zacskóval és méretes kötéssel csoszogok ki a folyosóra. Alig volt tíz perc az egész. Érzéstelenítéssel együtt.

Novák bosszankodik, hogy nincs itt egy kurva parkolóhely, és nagyon messze tudott csak megállni, mondom, nem baj, legalább próbálgatom a lábam, hogy működik-e, vagy mennyire terhelhető. Közben meg ezt a hat hetet próbálom feldolgozni, hogy azért az rendesen sok, és hogy lesz akkor a sport meg az utazás meg a minden.

Semmit nem érzek. Szuper a szuperszenzitív, gyerekeknek kifejlesztett fájdalomcsillapítós módszerük.

A kocsiban felrakom a lábam. Hazafelé megállít a rendőr, sima húsvéti igazoltatás. Novák arról beszél, hogy miket kell csinálni. Szombaton meg akar sütni két tortát, mert jönnek a gyerekek, meg jönnek Boriék is, úgyhogy neki vesz elő rákot, azt majd megint én csinálom csilisen, petrezselymesen. Meg arra gondolt még, hogy főz húslevest, meg szarvast süt, meg egy kis csirkét is vesz ki. Lesz zöldség, édesburgonya, saláta, kukoricás krumplipüré, de ha gondolom, akkor egy kis kukoricasalátát is össze lehet dobni. Meg azt mondja még, hogy nyújt olyan diós rácsosat is.

Régen nagyanyám sütött olyat. A húgommal mindig összevesztünk azon, ki kenje meg tojással a tészta tetejét. Aztán meg bámultuk a sütő sötét ablakán keresztül, hogy mikor lesz már kész, majd amikor mama kivette, nem bírtuk kivárni, hogy kihűljön, és veszekedett velünk, hogy beledagad a gyomrunkba, ha melegen esszük. Anya mindig zserbót csinált húsvétra meg kókuszkockát. A kókuszkockához étcsokit hevített, mi meg versenyezve nyaltuk ki a tálat a húgommal, tiszta maszat volt még a szakramentum is, anyám addig fel sem tette a virágos ünnepi terítőt, amíg a konyhában malackodtunk. Sonkát is kötöztek nagyanyámmal, aztán megfőzték, az egész házban tömény, sós, jó kis sonkaillat szállt. Olyan finom volt az az illat, hogy már előre csorgott a nyálunk, és negyedóránként megkérdeztük tőlük, mikor lehet belőle enni. Másnap meg felvettük a szép blúzunkat, a pörgős szoknyát, meg a hímzett, kalocsai mintás, kopogós papucsunkat (az de nagy kedvencünk volt),

és jól bezártuk a kaput, hogy ne tudjon bejönni a szomszéd Janika meg a többi fiú az utcánkból.

A függöny mögül leskelődtünk, és háromszor is kiabáltunk apának a hátsó ajtón kikukucskálva, hogy „De, Apaaaa, ugye, becsuktad a kapuuut?”. Apám meg negyedjére is elmondta, hogy „csiba már, gyerekeim, becsuktam még reggel”. Apám se nagyon szerette a vendégeket a háznál, nem volt az a nagyivó sem, így nem volt nehéz meggyőzni, hogy ne engedjen be senkit. Persze azért az imádott nagyapánk, meg apa is meglocsolhatott minket, és mi izgulva adtuk át az összekulimászolt tojást nagy nevetve, boldogan, miközben selypítettünk, mint két kis csorbacsík.

Most meg akkor itt magyaráz nekem Novák, hogy mennyi mindent kellene csinálni. Közben hazaérünk a nagypéntek előtti dugóban. Kérdezem tőle, hogy mikor fog elmúlni a fájdalomcsillapító hatása, azt válaszolja, hogy ugyan, honnét tudja ő azt. Aztán mondja, hogy két lehetőségem van: vagy beveszek este egy Cataflamot, vagy iszom eleget a borból, hogy ne érezzem, de a kettő együtt nem megy. Mondom, jó, ez még fél óra elteltével sem sajog, hát, akkor töltse azt a bort. Gergely erre kijön a dolgozóból, mintha csak tudná, mi a dolga, és hozza a bort.

Éjjel kettőkor kelek arra, hogy annyira fáj mindkét nagylábujjam, hogy majd összecsinálom magam. Novák persze alszik, így hajnal hatig, amíg fel nem kel, összeszorított fogakkal kucorgok a paplan alatt, kínomban mindenféle hülye videót nézek, hátha elvonja a figyelmem, majd próbálkozom a relaxációs zeneválogatással, de semmi sem válik be, csak majd az, amikor Novák tekintélyesen betrappol a szobámba, és a kezembe nyomja a megváltó tablettát.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

wmnmagazin (@wmnmagazin) által megosztott bejegyzés

Fél óra múlva már semmit nem érzek. Lehet készülni a húsvétra. És akkor eszembe jut nagyanyám meg a rácsosa, meg anyám sonkája, és akkor felhívom anyát, aki csivitel a telefonba, és mondja, hogy minden jó, mert ők is főznek, épp most állnak neki odahaza. Novák megy le, hozza fel a húst, és jönnek a gyerekek meg Gergely az italokkal, és megtelik a minden pont úgy, mint régen.

A lábam meg gyógyul, leveszem a kötést, beáztatom sós vízbe. Így hagyom vagy fél órára. Az ilyen sebek begyógyulnak, erre mondta régen nagyanyám, hogy „katonadolog”. Az ilyen sebeket elfelejtjük, de az anyáinktól örökül kapott dolgainkat soha.

Szentesi Éva

A felső kép illusztráció! (Forrás: Fortepan / G K)