–

A közelmúltban hazautaztunk a párommal a fővárosból vidékre. Családlátogatásra mentünk a keresztszüleimhez, apukám testvéréhez. Az egyik apropó az volt, hogy bemutassuk a párjainkat – az enyémet és öcsém barátnőjét. A másik, hogy régen jártunk már náluk, én speciel körülbelül két éve… A korábbi években sűrűbben látogattuk meg őket, de manapság már jóval ritkábban találkozunk, mindenkinek sok a dolga.

A szokásos ceremónia, hogy szüleimmel és öcsémmel keresztanyukámékhoz megyünk ebédre, és náluk gyűlik össze az ő családjuk is: a gyerekeik és az ő gyerekeik, az unokák. Puszi-puszi, „de régen láttalak, hogy vagytok”, kedves mosolyok, finom ebéd. Süti, kávé, kapucsinó, aztán klikkesedés: többnyire a fiúk külön, a lányok külön, a kisgyerekek elvonulva játszanak, a nagyobbak pedig a közvetlen családtagjuk mellett csöndben ücsörögnek. Beszélgetés, nevetés. Távozáskor meleg ölelés, „gyertek máskor is, jöhettek ám ti is”, aztán integetés a ritkán látott rokonoknak.

De térjünk csak vissza azokra a beszélgetésekre! Azokra, amelyeknek a központi témája az, hogy „a család a legfontosabb”.

„Na, és esküvő mikor lesz? Gyerek? Legközelebb jegygyűrűvel meg ultrahang fotóval gyertek ám! A család a legfontosabb! A karrier nem számít, az semmit sem ér. Mi is úgy szeretjük egymást!”

Valószínűsítem, hogy ugyancsak ennek a mondatnak a jegyében történik az is, hogy két év „nemtalálkozás” után unokatesóim a lánykörhöz való csatlakozást követő harmadik percben egymás után veszik elő az okostelefont, és nézegetik az adott napra rögzített lépéseik számát. Ezzel nyilvánvalóan fontos tisztában lenni a meglehetősen ritka családi összejövetel kellős közepén is.

Korábbi találkozásunkkor fontosnak tartották, hogy felszólítsanak, okvetlen tegyek fel képeket Facebookra, mert ők nagyon szeretnek fotókat nézegetni. (Megviselhette őket, hogy három éve nem használom ezt a közösségi oldalt.) Érdeklődésüket kifejezve megkérdezték azt is, hogy szoktam-e sztárokkal találkozni a messzi nagyvárosban, ami tőlük olyan távol van. (Itt persze az Éjjel-nappal Budapest szereplőire kell gondolni, még mielőtt bárki más sztárra asszociálna hirtelen!) Az már nem fért bele, hogy a szülinapomra tartott ebéden felköszöntsenek, de hát… istenem.
Fő, hogy a család a legfontosabb.

Akkor is, ha te még esetleg nem tartasz ott, hogy házasodj, gyereket vállalj.
Akkor is, ha netalántán az első komolyabb kapcsolatodban vagy, és az évekig tartó távkapcsolat után fél éve éltek még csak együtt, tanulva, ismergetve egymás igazi arcát. Merthogy az mégiscsak örök igazság, hogy „az ember lakva ismerszik meg”.

De ahol a család a legfontosabb, ott a család a legfontosabb.

És a családban a kutyát nem érdekli, hogy te előrelátóan szeretnéd valamennyire megteremteni azt, amiből később eltartasz egy-két-három gyereket; ahogy az sem, ténylegesen hogyan alakul a kapcsolatotok az összecsiszolódás alatt. Ezeket nem kérdezi senki. Ráadásul nekik elég az életkorra rákérdezni ahhoz, hogy mindent tudjanak. „Hány éves is? Fiatalabbnak néz ki. De a lényeg, hogy jól megvagytok!”

Ami a legjobban zavar az ilyen találkozókban, hogy mennyire felületesek – közben mégis kötelezők. Mert hát a család alapvetően mégis csak fontos, ezért is próbálnánk tartani a kapcsolatot egymással. Az már, mondjuk, más dolog, hogy kinek melyik kör jelenti igazán a családját, illetve ki milyen mélységű kapcsolatot igényel a másiktól.

Többször elgondolkodtatott már, hogy mi lehet a mögöttes oka ennek a felületességnek. Talán az érdektelenség. Tőlük kérdezés nélkül is megtudom a begyakoroltnak hangzó, örök érvényű információkat: hogy jól vannak, aranyosak, ügyesek, okosak a kicsik, és nagyon szeretik őket.

Felém irányulva többnyire a „Jól vagy? Az a lényeg!” egyszerűségében merül ki a beszélgetés.

Talán a kihagyott időszak után kevés a vendégségben töltött idő asszimilálódni és ráhangolódni a másikra. Talán én változtam túl sokat, és nekem nem elég érdekes az a környezet és azok az események, amik őket körülveszik. Talán az én világnézetem lett összetettebb. Talán az iskolázottsági különbségek. Talán csak a puszta felismerés hiánya.

De a fejemet rá, hogy amit én sérelemként élek meg, nekik valószínűleg fel sem tűnik. Ebből kifolyólag azt sem értenék, ha esetleg szóvá tenném az ellenérzéseimet. „Öri-hari” viszont biztos, hogy lenne.

Így valószínűleg csak egyetlen megoldás elképzelhető: az, hogy magasabb szintre lépek, és elfogadom, hogy a családom ezen része már csak ilyen. Nekem kell alkalmazkodnom – ha úgy tetszik, „okosabbnak lennem”, változtatni magamon és az elvárásaimon. Elengedni a sérelmeimet, mert nem bántani akarnak, nem direkt bunkóznak velem. Egyszerűen csak más szinten vagyunk.

Ti mit tanácsoltok?

Vargareni