–

Gyomorgörcs a szülőin

A szülői értekezlet és a fogadóóra gondolatára harminc év távlatából is némi gyomorgörcs kerülget, komor hétfő esték és a tévében tapsoló román elvtársak képe ugrik be, és fülembe cseng, ahogy nyikorogva kinyílik a lakótelepi lift ajtaja. A zanzásított verzióhoz tartozó hosszabb magyarázat pedig annyi, hogy hat év –  többnyire kitűnő bizonyítvány – után a kamaszkori hormonok vagy a nagy igazságérzettel megáldott, lázadozó tini énem valami olyasmit csalt elő belőlem, ami két éven át nem sok örömöt okozott anyukámnak a fogadóórákon. (Anya, utólag innen is bocsánatot kérek a kellemetlen percekért!) Sokak örömére a gimiben visszaálltam jókislány-üzemmódba, de a szülői értekezlet valahol mindig mumus maradt.

Számos dolgot nem értettem. Én miért maradok ki belőle? Miért kell megszégyeníteni a szülőt? Miért kell rémisztgetni gyereket és szülőt egyaránt a következő évi/ gimnáziumi/egyetemi követelményekkel?

És egyáltalán ki találta ki, hogy mindig hétfőn üljön össze tanár és szülő, amikor a magyar televízió adásszünetet tart?

Szocialista tévéműsorok izgalom ellen

Míg a szüleim kéthavonta egyszer az iskolában töltötték a hétfő estét, addig én a várakozás okozta feszültséget a baráti szocialista országok műsorkínálatával vezettem le: hol A tavasz 17 pillanata ment a csehszlovák adón, hol a lengyelek három másodperces késéssel szinkronizált filmjeit izgultam végig.

Ilyen háttérrel – még ha némiképp benne is van a kezem – nagyon örültem, amikor év elején megtudtam, hogy a lányomék amerikai rendszerű iskolájában az évi három szülői értekezlet egyikét a gyerekek tartják – és lebontogatva az élményről a szülői büszkeséget, leginkább a következők miatt.

A gyerek lelkesedése

A nagy esemény előtt már napokkal be volt sózva Léna, és csak arról beszélt, mennyi mindent fog nekünk megmutatni a szülői értekezleten: hogyan mérnek folyadékokat építőkockákkal, milyenre színezte a kínai füzetében a 12 állatjegyet, milyen hangszereket használnak énekórán. És bár sok dologról itthon is beszámol, nagy élmény volt számára a valós közegben, részleteiben is megmutatni mindazt, amivel napközben foglalkozik.

Nekünk pedig nagy élmény volt látni, milyen lelkesen és mekkora büszkeséggel vezet be a saját világába, a miniszékekkel körberakott és színes rajzokkal dekorált kis termekbe…

…és hogyan magyarázza el nemcsak a tanultakat, hanem az iskola életét meghatározó szabályokat is a tűzriadótól a könyvtári kölcsönzésig.

Felelősséget érez a saját munkájáért

A készülődés során Léna lelkesedése mellett még egy dolognak örültem: jó volt látni, ahogy felelősséget vállal a saját munkájáért, ahogy készül, válogatja, rakosgatja a kedvenc könyveit, rajzait, amelyek a portfóliójába kerültek be. A felkészülés a tanár részéről is hatalmas munka volt: napokon át készültek a témákkal, gyakoroltak, hogy mit fognak a kis dossziéból megmutatni. A portfólió persze nem pár nap műve, hanem hosszú hónapoké.

Ide kerülnek be a személyre szabott célok, amelyekkel a gyerek is tisztában van, rajzok, feladatlapok, és a gyerek is aktívan részt vesz az összeállításában.

A diák része a kommunikációnak

A hagyományos modellel szemben nem a tanár és a szülők között, a gyerek kizárásával vagy utólagos meghallgatásával zajlik a kommunikáció, hanem az aktív részvételével. Üdítő volt hallgatni az ő szavaival megfogalmazva, és az ő szemszögéből bemutatva mindazt, amivel napközben foglalkoznak, és amelynek csak egy része jut el a családi vacsorákhoz.

Tetszett, hogy partneri viszony van a három fél között

, amelyben mindannyian aktívak: a tanárra az előkészítés szakaszában hárul sok feladat, a diákra és a szülőre a szülői értekezleten, ahol a tanár a háttérből figyel, és csak szükség esetén szól közbe.

Hogyanok

Tetszett, hogy a hangsúly nem feltétlenül és kizárólag az eredményen van, hanem a „hogyanokon és a miérteken”, az egyes lépéseken. A gyerek szemén keresztül ismertem meg, mit és hogyan tanulnak, miközben számára ez egy újabb lehetőség volt a tanultak megerősítésére. A nagy nap pedig így nézett ki: napközben öt fős csoportokra voltunk beosztva. Öt asztalnál öt gyerek ült a szüleikkel, és minden diák a maga tempójában, érdeklődésének megfelelően mesélte el, hogy melyik tantárgyból mit tanult.

Léna megmutatta, hogy vizsgálják meg, melyik folyadék nehezebb, és lelkesen rakosgatta az építőkockákat a mérleg egyik nyelvére, míg a másikon olaj, víz, szirup és alkohol himbálózott, majd azt is megmérte, hány kockányi a kezem hossza. Olvasott a kedvenc könyvéből, és végiglapoztuk az íráshoz gyakorolt oldalakat. Negyvenöt perc után átadtuk a helyet a következő öt gyereknek és családjának, és az ének-, kínai, rajzterem és a tornaterem felé vettük az irányt. Először megmutatta, hogy szólalnak meg a kedvenc hangszerei, aztán a tornateremben kislabdát dobáltunk, megnéztük a szimmetriát gyakorló rajzait, végül a kínai füzetéből olvasott és énekelt. Akkor és ott egy pillanatra eszembe jutott a harminc évvel ezelőtti kislány és A tavasz 17 pillanata, és nagyon örültem, hogy a tavasz egyik fontos pillanata számunka ez a – gyerekek által vezetett – szülői értekezlet volt.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha szívesen olvasgatnál még világjáró szerzőnk tollából, nézd meg a Facebook-oldalát is! 

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van