–

Haza. Szeretet

Az vajon hazaszeretet, amikor nekiindulunk a családdal meg egy kisbusznyi cuccal, hogy külföldön folytassuk az életünket, és akkor nem tudom, hogy az izgalom vagy a szomorúság szorítja-e össze jobban a gyomromat, és csak azért nem sírok, hogy a gyerek ne lássa? És amikor minden megtett kilométernél eszembe jut valaki, akit a hátam mögött hagyok, és akit erőnek erejével ki is verek a fejemből, hogy csak előrenézzek?

Az vajon hazaszeretet, amikor állok egy csodaszép, kristálytiszta osztrák hegyi tóban, és hirtelen rám tör az érzés: hiányzik a Balaton selymesen simogató vize? A hegyi tó olyan szép, mint egy giccses reklámfilm, de akkor is vágyom a kedvenc tavam naplementéire, és a nádasban rekedt döglött halak borzasztóan ismerős szagára. Arra, hogy ne csak szép legyen minden, hanem meglepő, mindig más arcát mutató, és mégis otthonos – mert a Balaton sosem unható meg.

Vagy az, amikor sétálok a kutyával az erdőben, és teljesen mások az illatok, nem ismerek minden bokrot, idegenek a növények, nem tudom a felbukkanó kutyák és a gazdáik nevét, nem tudom, milyen látvány fogad majd a kanyar után? És hol van a csapás, ahol a vaddisznók vonulnak át, vagy ahol dagonyáznak, meg hol a hajléktalan, aki a gallyakból rakott tűz mellett melegszik hajnalban, és eszik?

Vagy a pillanatok, amikor a nyitott ablakon keresztül nem értem, hogy a gangon éppen Katikát vagy Klárikát beszélik ki a nénik, és kintről nem a készülő rántás illata, hanem káposztaszag árasztja el a lakást, amitől – bár mindkettő büdös – idegenségérzetem támad, és hiányozni kezdenek az idegtépő nénik az állandó nyavalyáikkal?

Hon. Vágy

Az vajon honvágy, amikor hónapokig, évekig energiát és magamat nem kímélve cipelek, rendezek, takarítok, festek, szerelek, barkácsolok, vásárolok, főzök egy idegen ország idegen lakásában, hogy úgy érezzem, rend van körülöttünk, hogy otthon vagyunk, hogy

akár Pesten is lehetne ez a lakás, hogy olyan érzésem legyen: itt is van valamiféle védőhálóm?

Vagy amikor a konyhában kísérletezünk az újabb és újabb ízekkel, alapanyagokkal, amik izgalmasak, frissek és finomak, amikor az étel fantasztikus lesz, de mégis, vasárnap délben a csodás ebéd után elbújok a szobába zokogni, mert annyira hiányzik anyukám töltöttkáposztájának az illata, anyukám illatával együtt, aggódó, szeretetteli arcával, azzal, hogy elsőként dicséri meg a saját főztjét… és most csend van, nem dicséri – így hát odaképzelem.

Anyunál

Mint ahogy odaképzelem a barátaimat is a nehezebb és az átlagos hétköznapokon is. Elképzelem, hogy nem Messengeren beszélünk, hanem csak csöngetnek, és ott vannak, vagy kitalálom, hogy ki melyik házban lakik, és veszem a táskám, elindulok, mintha valamelyikükhöz mennék, de persze csak egy kávéra ülök be a könyvemmel valahova.

Az honvágy, amikor annyira rászokom az Instára meg a fotózásra meg a  Facebookra, hogy az már kóros, mert látni akarom, hogy mi van otthon, mi van az embereimmel, meg írok, mutatom, hogy velem mi van, és várom, hogy mit mondanak, mit gondolnak? Amikor az iróniámat, a vicceimet, a poénjaimat, a fájdalmaimat csak a saját nyelvemen tudom úgy megfogalmazni, hogy elérjen a másik félhez, hogy odataláljon, ahova szánom?

Az hazaszeretet, hogy amikor az utcán órákig sétálok, és figyelem a nyugodt, jókedvű embereket, és idővel elkap az az érzés, hogy nem igazán értem a gesztusaikat, nem tudok olvasni az arcukról, nem is sejtem a történetüket, nem látom mögöttük a lakást, amiben élnek, nem érzem a beszédükből, hogy vajon honnan jöttek, mi lehet a foglalkozásuk, és kicsit zavarba jövök, hogy nem tudok viszonyulni hozzájuk másképp, csak egy általános – persze megnyugtató – kedvességgel? Vagy amikor a kávézós boltomba betérő emberekkel sehogy nem találom meg a hangot,

mert én azt szeretem igazán, ha félszavakból is megértem,

hogy mi a helyzet, ha nem kell mindig résen lenni, hogy megfejtsem, mi a szándékuk, milyen a kedvük, mivel tudok segíteni, mivel tudnám áttörni a falat, hogy tudnám elérni, hogy ők legalább nálam otthon legyenek, ha már nekem esélyt adtak erre?

Mindig is. Bárhol

Meg az, ugye, honvágy, amikor minden március 15-én iskolába megy a gyerek – valamiért „ezek” csak nem ünneplik az ellenük lázadó magyarokat –, és nem a szabadnap hiányát érzem, hanem az jár a fejemben, hogy azok a férfiak és nők akkor annyira nagy királyok voltak, volt hitük valamiben, el akartak érni valamit, és akkor és ott nem fogták be a szájukat, tettek magukért, tettek az országért, azért az országért, amit mindig is szeretni fogok, bárhol is éljek.

Most pedig, négy év, megannyi költözés, lomtalanítás, ki- és átpakolás után, amikor szinte semmit nem találok meg az új lakásban, mert még semminek nincs igazán végleges helye, szóval felhívott a gyerek az iskolából, hogy másnapra kokárda kell az ünnepségre, és én azonnal elindultam egy fiók felé, amiben az a varrósdoboz van, ami végig velünk volt, amikor nem itt éltünk – és nem tévedtem.

Marossy Kriszta

A képek a szerző tulajdonát képezik!

Marossy Kriszta korábbi írásait ITT  olvashatod el.