Nahát én azt tudnám elmesélni arrol a Napprol hogy akor volt Életem lekjob szerelmi écakája. Ha nem is vott még tellyessen écaka… 

Vagy az etyik lekjob – mer elég sokszor volt börtönybe azelött is, azutánnis az én Mihályom az irásai miat amikett csinyált a magyar nyelvröl hogy minden nyelv végüllis matyar, meg hoty töröltesék el a kirájokat a jobágyokatt és igytovább. S mi bizony mindék nagyon tudtunk örűlni Egymásnak ujra és ujra. De ekor negyvenyócba asziszem hogy a legjoban örűltünk: esz volt neki az első börtönye, mekhát fiatalok is voltunk bolondok. Később már töbet kibir a zember több idö börtönyt férfjehiányát bánattot.

No elég asz hozá hogy monták nekem a… hát ezek a hogymongyákok költök, írok  akik ezt asz egész foradalmat csináták hogy, aszmonták:

„Stáncsicsné aszon, menyünk kiszabbadittani a Mihályt, gyön e velünk?”

„Há montam, én talám mekvárnám itend fözök ety finomatt felötöszök szépen (vaty éppehogy levetköszök gondottam de nem montam nekik)”

No de akor monta valamelyik ilyen költö, hogy

„A töbi aszonyok akik otand marsíroznak a foradalom elején – putzparáda szinésznök, hah, csak az alkallmat keresik s feltünéssre hoty aszok akkor elöbb fognak bemeni az én Mihályom celájábba!!!”

„Na mék csak asz hiányszik, mondom! Akorbizony én velük marsírozok, mék csak asz kéne hoty a más cédák szabadicsák ki ötet!” 

Tülekedve mek sírva asztán elsönekk is sikerüt belépnem a celábba, és ott kushatt az én drága uram-Mihályom a sarrokba és reszketet mind a kiskutya.

Akkor aszt kiáltotam:

„Nincs töbé censzura!” - mer már elörre mekmonták nekem hoty esztet kiálcsam. De enek nem örült asz én Mihályom mint aki nem értti a szavak értelmétt.

Ugy megijedett a naty-naty foradalomtol! Elősször nem is értete, hoty mi történikk:

„Mijaz, mijaz, mijaz???” kiabáta, én mek matyarásztam neki hoty

„Misim, hát nézd meg, jöttek érted a írók a költők, hoty kiszabadiccsanak és legyen szabad a magyar ország!” - de ő nem értete, csak nézet-nézet, sárga elgyötörtetet arcal és aszondta a költöknek:

„Én Stancsics Mihály vagyok, Stancsics Mihály vagyok, egészen biszonyos hogy kentek engemet keresnek…?”

„Tégedet, Táncsics Mihály de azé ne szolicsál kenteknek minket nemes urakat, köszönjük széppen jó?! Tégedet fogunk mi kiaszabadittani és szabad lesz a magyar nép mek a magyar sajto üljél be te csak – hophop - ebe a hintobba és ne törögyé te semivel!”

Na gondótam, csak adnák a Teréz (asz én vagyok) keze közé, majd viszajönne neki a szine! És ara csodákk csodájja nem is kelet olyan sokat várni.

Akkor asztán utyanis beültetek minket egy olyan hintobba amit lovakk helyet ezek a költökk husztak maguk utána! Hát én akorát nevetem hoty majnem leestem az üllésröl! Uty lácik, mondtam a Misimnek hoty a lovak nem áltak bele ebe a foradalomba csak a költök! De ö nem nevetet mer csak sáppadtan nészte a sok ezer írok költök tömegét és az ora alat motyokta tovább hoty Stancsics Mihály, Stancsics vagyok satöbi, én montam neki hogy tugyák tugyák eszek, Misikém hoty te vaty asz.

Na, elég az hozá hogy akor elvitek minket egy ollyan de olyan fogadóba – a Nádorba! - amijet életembe én mék belülröl nem látam! A Nádornak az akori bérlője Hauer Josef úgy várt otand minket, mind a mesijásokat és uty kisérgetet mind a kirájokat (akiket a Misim szerind el kel töröltetni). Jó kis reklám volt neki asz bisztoss.  Amikor asz én drága uramal beléptünk a lekszep szobába – mer azt adta nekünk a hunczut Hauer! Oly cicomázas aranyozott szépemeleti kilátású szoba volt hogy leeset az állunk.  Persze ha nem a foradalomal jövünk kaptuk volna a roszabikat a fölcintről, asz bisztos! Szóval beléptünk és én azonnyomba a karomba kaptam a Mihályt, aki gyenge volt mint a harmat a kiszabbaditástól s röptetem asz ágy felé. Ott aztán elmulot a gyengesége s olyan örömöket éltünk át – vagyis kesztük volna átélni de csakhogy hát mekzavartak minket, amit én nemigen szeretek.

Pongyolámba dühötten lebbenek asz ajtohhoz, mer mikor kopogtatot otand valaki. Kinézek hát megin egy foradalmár de akormár már kezdet nekem öszinténn elegem leni eből a naty hajcihöből. Ety éve nem hentegerehetem egy jot asz én drága uramal és most se nem hagynak Magunkra. 

„Mit akar?!” – kérdesztem bomlot hajal kimeret szemel - „Igen sürü napunk volt ki merésszeli szavarni a foradalom kiszabaditott hösének nyuggalmát?!” – rivallotam. A kis foradalmár költtö ijetten hepegett:

„Stancsicsné aszonyom de asz natyon fontos lenne hogy asz ura me… me…  megjelennyen a Nemszeti szinházba este. Fojtatodik ugyanishát a foradalom...”

„Asz én uram bizony nem megy a szinhazba se sehovase!!!” – rijogatam szegény kis irót. – „Mit jácanak egyébkénd?” - érdeklödtem mer közbe eszembe jöt hogy mi van ha egyedül elmegyek rég vótam már a szinházba amikor a Mihályom már alszik.

„A Bángbángot a Katona Joseftöll! Laborfalvy Róza adja Gertrudist!” – kezdet reménykedni a költö. Mivel aszomban én a Laborfalvit útáltam mind a moslékkot (ety undok trampel volt mindik asz) no meg mer a Mihály már hivogatot visza asz átyba hoty hol vaty tubicám röpenj a te galambbod bozontos fészkére visza, igyhát lezártam a vitát:

„Misim nem mety szinházba se sehovase megérteték?! Hagyják öttet békén a foradalomal!”

„No de várják öttet a szimhászba hogy a szimpadon szonokkoljon!” – monta az íróköltö, émmeg már akor kijabátam:

„Áliccsanak fel valaki mást a szinpadra asztán monnyák aszt hogy ö a Stancsics, tudommisén! Uccse tugya senki hoty hoty nész ki az én Misim! Hát aszelött se tuták mos meg ugyis börtönybe vott. Hess inen pfujj pfujj rosz költö!”

Mek is ijedett az a költö de aszér elene mondott:

„Na de Stancsicsné kérem szépen a foradalom tiztassága miatt nem lehetne Ál-Stancsicsot odateni a szinpadra mer ha kiderül a turpisák, megbukik a foradalom és különben is a börtönyviselt embernek elgyötörd sárga asz arca!” , mire én mondom:

„Akor kenjék be tojásal vaty mittudomisén. Mekmontam hoty Misim nem megy sehova, nekije itend van teljesittenivalojja majd asztán alunni fog, punk-tum!”

Azal rácsaptam asz ironakk vaty költönekk a sáppat arcára az ajtott.

Hát ity tellet asz a szép nap minekünk. Örök szép emléként él emlékeszetemben a natymatyar  foradalom. És: szabacságharc!

Asztán késöb is került még börtönybe az én Misim a nyukhatatlan vérével. Ecer nyolc évik bujkált a patlonk alatt othon, irt-irt-irta a kirájok eltöröléssét s néha gyakran meklátogata szeretö hitvessét is odafönt. Ha jötek a hatosáktol én mindik montam hoty nem tugyuk mere van az én uram jajajaj.

„No de akor kitül valló a gyermek a szive alatt?” – kérdeszték.

„Szemmtelen frater hát mi köze hozá!” s ráis rácsaptam az arcára asz ajtott.

Na de esz már ety másikk történet.

Szabó Borbála

(Táncsics Mihályné Seidel Teréz)

Az írásokat a Várkert Bazár Színésznők forradalma estjén olvasták fel március 15-én.

Ugron Zsolna, Karafiáth Orsolya és Berg Judit novelláit a nevükre kattintva olvashatjátok el!