Ullmann Mónika: „Az embereket az a részem érdekli, amihez semmi közük” – Interjú

– 

Gyárfás Dorka/WMN: Mindenkit lefotózol, akivel hivatalosan találkozol?

Ullmann Mónika: Szeretek fotózni – ez az egyik ok. A másik pedig, hogy ilyen helyzetekben úgy érzem magam, mint egy bazári majom. Csak ülök és fotóznak, kérdeznek… De ha a kezembe veszem a telefont, én is megtehetem ugyanezt, és onnantól egyenrangúak vagyunk. Nagyon szeretek állatokat is fényképezni, kutyákat, macskákat, galambokat. Meg belső tereket.

Gy. D./WMN: És mit csinálsz a képekkel?

U. M.: Szoktam javítgatni, formázni… Most valahogy nem találom a jó fényt nektek. Nyilván, mert én ülök a jó fényben.

Gy. D./WMN: Van Instagram-profilod?

U. M.: Nincs, de még lehet. Nem zárom ki a lehetőségét, hogy lesz. De neked szívesen megmutatok párat. Csak magamnak csinálom a képeket, szeretem nézegetni őket.

Gy. D./WMN: Gyerekkorod óta – amit részben filmezéssel és színházi szerepléssel töltöttél – hivatásos színésznek készültél?

U. M.: Nem, táncosnak készültem. El is mentem a Balettintézetbe néptánc szakra, elvégeztem, és táncos lettem a Honvéd Népi Együttesben, Novák Tata társulatában. De Tatánál nemcsak táncolni kellett, hanem énekelni és beszélni is, ugyanis az előadásai összművészeti produkciók voltak. Ekkor rájöttem, hogy vannak hiányosságaim, amik miatt nem érzem magam komfortosan a színpadon. Ezért felvételiztem a Színművészetire, és elsőre még nem, de másodikra felvettek musical szakra.

Gy. D./WMN: Benned nagyon elválik ez a két korszak: a gyerek- és a felnőtt színészi életed?

U. M.: Hát, persze, hiszen amikor kezdtem, olyan kicsi voltam, hogy azt sem tudtam, mi történik velem. Hároméves koromtól játszottam filmekben, aztán színházban, és mivel apró termetű voltam, ezt sokáig ki tudták használni. Kisebb gyerekeket játszottam, mert agyban már érettebb voltam. Jó volt velem dolgozni, fegyelmezett voltam. De fogalmam sem volt róla, mit csinálok. Olyan is volt, amikor még csak nem is értettem, mit beszélnek körülöttem, mert, mondjuk, egy francia filmben forgattam. Egy tolmács elmondta, mit csináljak, és én megcsináltam. Vagy játszottam a Hello, Einstein! című minisorozatban is, aminek a főszereplője nemrég Neville Chamberlaint alakította Gary Oldman mellett A legsötétebb óra című filmben. Akkoriban még fiatalember volt, ő játszotta Einsteint, én meg a kislányt, akinek bonbonokért megírja a leckéjét. Akkor láttam életemben először órákig készülő maszkot. Varázslatos világ volt.

Gy. D./WMN: Volt valaha lámpalázad?

U. M.: Persze, éreztem a dolog felelősségét. Akkoriban még nem digitális filmre forgattunk, hanem celluloidra, és nagyon drága volt a nyersanyag, nem lehetett akárhányszor felvenni egy jelenetet. Tudtam, hogy ha azt mondják: „Felvétel lesz! Tessék!”, akkor nagyon koncentráltam kell dolgozni. Rossz érzés lett volna, ha miattam kell újra felvenni egy jelenetet. Ma annyiszor vesszük fel, ahányszor akarjuk, csak az időbe beleférjen.

Gy. D./WMN: És most van lámpalázad?

U. M.: Nem is csak a lámpaláz, hanem amióta internet van, az embernek nagyon meg kell gondolnia, mit mond. Még évek múlva is visszaköszönnek mondatok…

Gy. D./WMN: De neked még sosem volt bajod ebből.

U. M.: Mert igyekszem kimaradni belőle. Csak egy-egy munka vagy ügy kapcsán szólalok meg. Nem is tartom magam kompetensnek minden témában, amivel lehet, hogy nem vagyok divatos.

Ma mindenki olyan up-to-date, és mindenkinek van véleménye mindenről. Mindenki hozzászól vélt vagy valós ügyekhez, amiknek a végeredménye aztán már senkit nem érdekel. Iszonyatosan felszínesnek találom ezt az egészet.

És én nem úgy vagyok közszereplő, mint egy politikus. Nem élek közpénzből, művészeti vállalkozásom van. Úgy szeretnék a közönség elé lépni, ahogy én döntök róla. Úgyhogy azt a megoldást választottam, hogy ebben az egész médiaforgatagban nem veszek részt.

Gy. D./WMN: Pedig ma már a színészeknek is hozzátartozik a munkájához, hogy legyen hivatalos oldaluk, Instagram-profiljuk, és így ők kontrollálhatják, mikor mi jelenjen meg róluk. Így építenek rajongótábort is maguknak…

U. M.: Igen, tudom. De én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy az embereket rettentően érdekli az a részem, amihez pont semmi közük. Ha a kutyámról kitennék egy képet, amit nemrég meg is tettem, tuti, nagyot menne – ami szerintem rém vicces. Miért van ez így? Miért gondolják, hogy attól még, mert látnak engem színpadon, filmen vagy a tévében, attól az én személyem érdekes?

Gy. D./WMN: Téged nem érdekelnek azok a színészek, akiknek a játékát nagyra tartod?

U. M.: Dehogynem. De csak addig a pontig, amíg ez nem a személyes szféráját jelenti az adott művésznek. Például, ha megjelenik egy életrajzi könyv Törőcsik Mariról, amiben saját maga meséli el az életét, persze hogy elolvasom.

Gy. D./WMN: Filmezéssel kezdted, most meg szinte csak színházban látni. Nem hiányzik a kamera? Hiszen ez az, amit a legjobban ismerhetsz.

U. M.: Ismerem, igen, és szeretem is. Engem nem fáraszt a várakozás, be tudom osztani az energiáimat. Meg tudom oldani, hogy pont abban a két percben összpontosítsak, amire öt órát vártam. Nagyon szeretek forgatni. Amikor elvégeztem a Színművészetit, akkor készültek a híres magyar filmek remake-jei. (Mónika a Hippolitban és az Egy bolond százat csinálban szerepelt – a szerk.) Utána egy ideig nem hívtak, aztán meg elszerződtem vidékre.

Gy. D./WMN: Nem kellett volna elvállalni őket?

U. M.: Dehogynem. Azóta megváltozott a hozzáállás. A kritikusok is látják már, hogy a színészek nem vihetik el a hátukon az egész filmet. Akkor még mindenki a színészt vette elő a film összes hibájáért, nem a rendezőt vagy a forgatókönyvírót. Pedig mi csak azt mondjuk el, ami le van írva, és csak azt csináljuk, amit tőlünk kérnek. Jó lenne az is, ha kritikusok kíváncsiak lennének filmekre, minden előítélet nélkül. Én minden magyar filmnek nagy drukkere vagyok, de amikor később olvasom a kritikákat… Hát, jó lenne egy szemléletváltás.

Gy. D./WMN: Annak én is híve lennék, ha minden kritikus egyszer megtapasztalná, milyen kint állni a nyilvánosság előtt, és kitéve lenni bárki véleményének.

U. M.: Ó, ha minden este belegondolnánk, hogy milyen kiszolgáltatottak vagyunk ebben a helyzetben, mi sem lépnénk színpadra! Ebbe nem szabad belegondolni. Különben az ember bezárkózik az otthonába, és ki sem lép onnan. Mondjuk, én tényleg sokat vagyok otthon, és az egyedüllét engem feltölt. De tudod, mi zavar még? Azok a kommentek, amik mindenre azonnal reagálnak. Meg sem várják, mi marad meg egy élményből másnapra, máris osztják az észt. Bennem sokszor csak másnapra csapódik le egy élmény. Amikor elmegyek megnézni a barátaimat, ismerőseimet színházban, és utána benézek hozzájuk az öltözőbe, még nem tudok érdemi visszajelzést adni az előadásról, általában tök zavarban vagyok. Aludni kell rá egyet, hogy lássa az ember, mi marad meg belőle. Van, hogy a kezdeti impulzusok teljesen szétfoszlanak, és más ragad meg az emberben. A kommentek persze nem hagynak időt semmire, már nyomják a csengőt.

Gy. D./WMN: Jársz castingokra?

U. M.: Nem nagyon.

Gy. D./WMN: Nincs ügynököd?

U. M.: Nincs. De figyelj, én hat év vidéki színházi élet után most jöttem csak vissza Pestre.

Hat évre elvonulni nagy vállalás, idő kell ahhoz, hogy az emberek agyába visszaszűrődjek.

Két évig ráadásul nem is egy vidéki társulatnál játszottam, hanem többnél, és ingáztam a vidéki színházak között. Akkor még forgattam a Jóban-rosszbanban is. Aztán leszerződtem Miskolcra.

Gy. D./WMN: Emiatt hagytad abba a sorozatszereplést?

U. M.: Én úgy vagyok ezzel, hogy szuper egy sorozatban részt venni, ideig-óráig. De nem akartam megvárni, míg a nézők azonosítanak a szerepemmel. Nem akartam, hogy legyen egy generáció, amelyik csak a szerepem nevét ismeri, és nem tudja, mit csinálok ezen kívül, mit játszom színházban. Erre én szeretek vigyázni.

Gy. D./WMN: És most milyen újra Budapesten élni?

U. M.: Nagyon jó. De igazából nem az idei évadtól vagyok újra itt, hanem már előtte visszaköltöztem, csak egy évet kihagytam a munkából. Úgy éreztem, kicsit össze kell szednem magam. Egyetlen előadásban játszottam: Zsótér Sándor rendezésében a Mindent a kertbe! című darabban az Átrium színházban. De úgy éreztem, szükségem van a töltődésre, és az csak úgy megy, ha semmit nem csinálok.

Gy. D./WMN: Képes vagy semmit sem csinálni?

U. M.: Nagyon. Képes vagyok csak sétálni, nézelődni, teljesen lelassulni. Muszáj volt. Ahol lakom, az utca végén már lápos a terület, nem lehet rá építkezni. Három tanya van arra: kecskéket, bárányokat, libákat, vadkacsákat tartanak. Oda elsétálok, és egy teljesen másik világba csöppenek. Csak nézem az állatokat. Gyerekkoromban ha nem forgattam, akkor a nagymamámnál voltam vidéken, és ott mezítláb tyúkokat kergettünk – ez hiányzott nekem. Jó, hogy most ott van a sarkon.

Náluk már pattan a barka.

Gy. D./WMN: Van egy olyan késztetésed is, hogy a kezeddel alkoss, egy időben volt egy barkácsműsorod is a tévében. Ez honnan jön?

U. M.: Szerintem onnan, hogy tudatában vagyok annak: amit színészként létrehozok, abból semmi nem marad meg. Nyilván a filmek igen, de kevés… Vágytam arra, hogy maradandó dolgot alkossak. De a kézzel való alkotás megmaradt egy szinten, megrendelést például nem vállalnék. Kicsit olyanok azok a bútorok, amiket csináltam, mint egy díszlet. Látsz egy falat, és még ki tudod húzni a fiókot, de ahhoz, hogy vissza is tudd tolni, már meg kell kicsit emelni.

Gy. D./WMN: Tanultad is valahol?

U. M.: Nem, de valahogy mégis meg lehet tanulni. Legutóbb például parkettát festettem betonfestékkel. Megmutatom, nézd! Erre nagyon büszke vagyok. Az előző konyhámat is én építettem – de a kőműves részét is –, és most kitaláltam, hogy szétverem. Csináltam egy újat helyette, amire még a kezem is ráment, műteni kellett. Elég őrült módon tudok nekiesni. Most is alig várom a tavaszt, mert akkor megint tudok valamit csinálni.

Gy. D./WMN: Közben a pesti színházi életed is beindult.

U. M.: Igen, mert Orlai Tibor felkínált három szerepet: a Tagadj tagadj tagadjban egy sportedzőt, a Heisenbergben egy iskolatitkárt, a Pira-Bellában pedig egy szexmasszőrt. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az ő csapatába tartozhatok, és azt hiszem, még sosem tapasztaltam olyat, amilyen szeretettel Tibor viseltetik a színészei iránt. Ahogy ő kommunikál, ahogy bevon minket a darabválasztásba, ahogy kikéri a véleményünket… Az egész kivételes.

Gy. D./WMN: Máshol nem tekintik a színészeket ennyire egyenrangú félnek?

U. M.: Nem tudják, mert más a rendszer. Egy kőszínházban ma már nem úgy rakják össze az évadtervet, hogy arra is figyelnének, az egyes színészek mit játszottak tavaly, és mire lenne szükségük ahhoz, hogy fejlődjenek. Egy kőszínházban ma mások a szempontok – ezért is vágytam már egy másfajta alkotóközegbe. Tibornál egyelőre csak kevés szereplős darabokban játszom, ezt is jól érezte velem kapcsolatban, hogy ez így nekem nagyon megfelelő. Mivel kevesen vagyunk, így jobban tudunk egymásra figyelni, és igazi műhelymunka jöhet létre. Csupa olyan emberrel dolgozom, akikkel kölcsönösen figyelünk egymásra. De biztos én is sokat változtam az utóbbi időben.

Régen falat húztam magam köré, nem adtam ki magam, nem volt bizalmam. Most sincs mindenki felé, de akikkel az elmúlt időben összehozott az élet, azokkal nagyon nyitott tudtam lenni. A fiatalkori önmagammal nem szívesen dolgoztam volna.

Rosszat képzeltem arról, hogyan kell eljutni a végeredményig, és nem volt előttem olyan példakép, aki megmutatta volna a helyes utat, vagy aki azt mondta volna: „Mit csinálsz, csillagom? Ezt nem így kell.” Később sokat segített ebben Zsótér Sándor. Tőle egyetlen próbafolyamat alatt annyit tanultam, mint a Színművészeti Egyetem négy éve alatt.

Gy. D./WMN: Ma már nem is játszol zenés darabokban…

U. M.: Egyelőre nem. De ha olyan felkérést kapok, ami tetszik, örömmel vetem bele magam a munkába.

Gy. D./WMN: A Pira-Bella című előadásban egy negyven feletti, elvált anyukát játszol, aki szexmunkásként dolgozik. A karakter valóban létezik, egy mélyinterjú alapján formálták a szerepét. Nagyon más létező személyt játszani?

U. M.: Nagyon. Engem filmen is mindig behúz, ha kiírják az elején, hogy valós történet alapján készült. Színdaraboknál pedig gyakran megfordul a fejemben – például, ha egy férfi szerző alkot meg egy női karaktert –, hogy „Jó, jó, de ezt mégis honnan tudja? Miért épp ezt a megoldást választotta?” Ebben a darabban nincs ilyen aggályom. Itt nem kell megkeresnem a mondatok igazságát, hiszen tudom, hogy ez pontosan így történt. Minden egyes mondatnak súlya és jelentősége van, és nem száll el a levegőbe, hanem elvezet valahová. Nagyon szerettem vele foglalkozni.

Gy. D./WMN: Találkoztál az igazi Bellával?

U. M.: Nem, ez a része nem foglalkoztatott. Elfogadtam, hogy van ilyen.

Gy. D./WMN: Egy tiszta embernek ábrázolod, akiben nincs semmi rosszindulat.

U. M.: Ő egy anya, aki a gyerekeiért bármit megtesz, tűzön-vízen át. Én is ilyen vagyok: elmegyek a falig a gyerekemért. Bella azon belül azért megpróbálja jól is érezni magát. Hát, nincs igaza? Ennél sokkal nyomorúságosabb életek is vannak.   

Gy. D./WMN: Te most jól érzed magad a bőrödben?

U. M.: Igen, mert biztonságban vagyok, és számítanak rám. Engem nem zavar, ha nem 15 estét játszom egy hónapban, csak tízet. El tudom magam foglalni akkor is, ha nem játszom. Rengeteget járok például színházba, kollégákat nézni. Ez fontos. Látnom kell, ki hol tart. De ha nem lenne munkám, nyilván nem lennék ilyen nyugodt.  Most szerencsére jó nekem. 

Gyárfás Dorka

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography