–

Kardos nagyanyámék sosem ittak, mert mindig arra panaszkodtak, hogy sok a savuk. Nagyapámnak meg szőlője volt Tokajban, imádta a bort, nem telt el úgy nap, hogy ne ivott volna az általa készített nedűből, még a halálos ágyán is borban áztatott vattával kellett törölgetni a száját, mégsem láttam sosem részegen. Aztán apám (ugyanennek a nagyapámnak a fia) szintén soha nem ivott, életében nem volt még berúgva. Anyám ugyan szereti a bort, de ő sem volt még részeg.

Én meg… na, azt inkább hagyjuk. Vagyis, ne-ne hagyjuk. Inkább értsük meg.

Olyan miliőből jövök, ahol a nőket nem volt szokás az asztalnál megkínálni. Ahol a nőknek a konyhában volt a helye, a férfiaknak meg az asztalnál. Persze ez így durva és sarkos, és nem is a közvetlen családomra igaz, hanem inkább az időszakra és a helyszínre; a nyolcvanas évek végére, arra a nagyon vidéki környezetre, ahol felnőttem.

A disznóvágásokon, amikor hajnalban nem mehettünk ki a tesómmal, amíg leölték a disznót, a férfiak erősen pálinkáztak, amíg az asszonyok bent sütötték a friss hagymás vért. Apám persze utálta az ilyesmit, nem szerette se leölni a disznót, se a masszív pálinkázást, így csak félig-meddig segédkezett ezeknél a toroknál. Heccelték is sokat, hogy micsoda férfi az olyan, aki nem iszik. Na, de az asszonyoknál ez meg éppen fordítva volt, mert megszólták azokat a nőket, akikről körbement a hír a községben, hogy bizony szeretik eggyel gyakrabban a szájukhoz emelni a poharat. Arrafelé kocsmában nőt nemigen látott az ember, az csak a férfiak „kiváltsága” volt. Asszony akkor kecmergett arra, ha az embert haza kellett cipelni, és vinni a pénzt a cechre a csaposnak.

Ma meg?

Szeretjük a felelős szalonspiccet, legalábbis én biztosan. Már nőként sem szólnak meg minket, ha jó bort fogyasztunk, ha desszerthez vagy kávéhoz finom likőrt választunk, ha értjük, ami a pohárban van, és tudjuk, miből és hogyan készülnek a kiváló italok.

Ahol most élek, az egy egészen másfajta miliő, egészen másfajták az előítéletek is. De tény, hogy nem szól rám senki, ha egy bárban jó koktélt szürcsölök, úgy, mint odahaza anno Maris nénire, ha beborozott Jolánéknál. Vagy akkor, ha tudom, mi a különbség a pinot noir és a cabernet franc között. Hedonista baráti társaságom élvezi az életet, szeret együtt lenni, és közben jókat enni, jókat főzni, jókat inni. És még kísérletező kedvűek is. Nem állunk meg a magyar konyha határainál, hanem kipróbálunk szinte mindent. Személy szerint rajongok az ázsiai ételekért, azon belül is főképp az indiaiért, sőt, ezért még sokkal jobban, mint a magyar ízvilágért, éppen a gazdagsága és fűszerei miatt. Szeretünk mulatni is, nem jövök zavarba, ha választanom kell a bor- vagy koktéllapról, és akkor sem tanakodom sokáig, ha éppen másfajta italt kívánok meg.

Ha Novákéknál (a Péterfy Gergely-Péterfy-Novák Éva íróházaspár – a szerk.) vagyok, akkor pedig nem telik el úgy nap, hogy ne koccintanánk az együttlét örömére. Novák is meg én is nagyon szeretjük a Bailey's-t (is), és bár mindig megfogadjuk, hogy holnaptól márpedig nem fogyasztunk semmi cukrosat, azért ennek a whiskey-likőrnek eléggé nehezünkre esik ellenállni. Nem is állunk. A karácsonyi időszakban pedig lemondunk arról, hogy bármiféle szankciót bevessünk a kedvenc italunk elfogyasztására. Sőt. Novák ilyenkor likőrös recepteket keres, hogy a süteményeinkbe is bele tudjuk csempészni a kedvencünket, én pedig megboldogult pult mögött eltöltött éveimre visszaemlékezve, elkészítem a délutáni, jól megérdemelt koffeinadaghoz az ínycsiklandó likőrös kávét, ami nagyon hasonlít az ír kávéra a whiskey miatt, csak még annál is sokkal finomabb. Mindeközben Gergely hangosan kacarászik a konyhában lebzselő nőegyleten, akik egy pohár ital mellett megfejtik az univerzum értelmét, és az emberi létezés hiábavalóságát.

Az italozás körüli előítéletek és ítéletek tehát jócskán megváltoztak. Ami Kardos nagyanyámék idejében megvetendő dolog volt, vagy amire a családom akkori nőtagjai még csak nem is gondoltak, az mára tökéletesen elfogadhatóvá vált.

Amit régen megvetettek, az ma kulturális igényünk része; mert egy pohár ital mellett kibeszélni a világfájdalmat még nem bűn. Mondjuk, nem is erény, de nevezzük nevén, mert nem kérünk érte elnézést: jóleső szórakozás.

Kardos nagyanyám meg legfeljebb dorgálóan néz le odaföntről, és azt mondja közben, csípőre tett kézzel, úgy, mint régen: Ejj, lyányom, nem lesz ennek jó vége!

Én viszont tudom, hogy de igen, az lesz.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Everett Collection