–

Ágnes 14 éves korában járt először északon. Na, nem Skandináviába jutott el, hanem Szibériába, köszönhetően a Pápay Józsefről (a neves nyelvész professzorról) elnevezett általános iskolájának. 2008-ban az iskola névadójának nyomán expedíció indult Oroszországba. „Egy nap anyukám kapott egy telefont az igazgatótól – akkor voltam 14 éves –, hogy »Te, Ildi! Elengeded a lányod Szibériába? Mert lenne egy expedíció oda.«” Az anyukája pedig szerencsére igent mondott. Tíz gyerek vágott neki a szibériai kalandnak, de Ágnes volt az, aki azonnal beleszeretett Oroszországba, és a jeges északi tájba, pedig még rendes felszerelése sem volt, csak valami kínaiban vásárolt kabát, és egy rissz-rossz túrabakancs. Olyan mély nyomokat hagyott benne a túra, és annyira megkedvelte az ottani embereket, hogy el is kezdett oroszul tanulni, a velük utazó tolmács, Vándor Anna pedig olyan lett számára, mintha a saját nagymamája lenne. 2015-ben, majd 2016-ban is visszatért Szibériába, de akkor már nem láthatta szeretett barátait, mert lépfenejárvány miatt karantén alá vonták a régiót. Pedig még egy gyűrű is emlékezteti a kalandra, és Andrejre, az építőmérnök fiúra, aki éppen a kétéves kötelező katonaságot nyögi valahol a távolban.

Fischl Ágnes Fotó: Tóth Artin

Az utaknak annyi hozadéka mindenképp volt, hogy az egyetemen a magyar szak mellé Ágnes skandinavisztika órákat is felvett, mert arra gondolt, hogy ha az oroszoknál ilyen klassz emberekkel találkozott, vajon milyenek lehetnek a skandinávok.

Kudarcból erényt kovácsolni

Ekkor találkozott a Fjallraven Polar-pályázattal, melynek győzteseit elviszik egy 300 kilométeres szánhúzó túrára. Ágnes évekig csak figyelte a versenyt, de tavaly végre úgy érezte, eljött az ő ideje is, ezért megpályázta a lehetőséget – több ezer riválisával együtt. Az utazást vagy a zsűri döntése alapján lehet megnyerni, vagy lájkvadászattal. Ráadásul – sportszerű nehezítésként – a szervezők régiókra bontották a világot, a miénkbe pedig tizenkét országot soroltak, ahonnan összesen két ember kerülhet be a csapatba.

Ágnes hiába akarta nagyon, végül nem nyerte meg a versenyt: sem a zsűrinek nem tetszett, amit írt, sem a lájkolók tömegét nem sikerült elérnie. Egy ismeretlen felbukkanásának köszönhetően azonban mégis ott lehet Norvégiában, és kipróbálhatja, milyen a kutyaszánsport. Drahos István  vette fel vele a kapcsolatot, aki évek óta túravezetőként dolgozik Norvégiában, és többször is indult már a Finnmarksløpet versenyen, ahol 548 kilométert kell lenyomni a célig. (Az állatvédők kedvéért fontos megemlíteni, hogy a kutyáknak kötelező pihenőidőket írnak elő, és nagyon komolyan veszik az egészségi állapotukat a verseny alatt is.). Istvánról és a versenyről film is fog készülni, Ágnes a tervek szerint szintén szerepet kap benne. 

A rettenthetetlen

Ágnes vele utazik ki március végén, és azt mondja, egyáltalán nem tart attól, hogy ne bírná ki a túrát. „Fizikailag biztosan bírni fogom, nem félek tőle, hogy összeomlok, és zokogni fogok. Hegyet mászunk, és 2000 méteren sátor nélkül, csak hálózsákban alszunk, de én edzett vagyok. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy sokkal extrémebb körülmények között, például hóviharban hogyan oldom meg a feladatokat, hogyan etetem majd a kutyákat és csinálok nekik helyet.”

A fiatal lány ráadásul vegán – egy durva egészségügyi probléma miatt hagyta el az állati alapanyagokat, és emellett kitart a mai napig. Bízik benne, hogy ott is meg fogja tudni oldani az étkezést. Konzultált már egy bolgár hegymászóval, aki első vegánként mászta meg a Mount Everestet, és aki tud segíteni abban, hogy extrém körülmények között – értsd hidegben, szélben és hóban – hogyan lehet megfelelő kalóriamennyiséget bevinni.

Attól sem fél, milyen lesz összezárva lenni egy számára ismeretlen emberrel, szélsőséges körülmények között. „Ő valamiért engem választott, és én bízom a döntésében” – mondja nevetve. 

Fotó: Tóth Artin

Inkább megharcolni, mint megkapni

Miért nem ültél fel egy repülőre, és fizettél ki egy ilyen túrát? – kérdezem. Ám Ágnes úgy látja, kiérdemelni a dolgokat sokkal jobb, mint megvenni.

„Én azt szeretem, ha valamiért megdolgozom. Bedobnak a mélyvízbe, és azt kapom, amit tán ő egy edzésen.“ 

Tudatosságát jól illusztrálja, hogy két év múlva Norvégiában egy extrém triatlon versenyen akar indulni, és máris ez a háttérkép a telefonján, hogy emlékeztesse magát, mire készül, fjordostul, jeges szelestül, hegyi futásostul.

És, hogy mit dolgozik a humán szakon végzett lány addig? Informatikus egy nagy cégnél. „Eldöntöttem, hogy informatikus akarok lenni, pedig csak Word meg Excel-tudásom volt. Írtam egy vicces motivációs levelet, és azt válaszolták a cégtől, ahová jelentkeztem, hogy értékelik a humorom, és behívtak interjúra. Kaptam egy esélyt, és lassan két éve itt dolgozom” – meséli, én pedig hitetlenkedve hallgatom. Nem félsz a csalódástól? – kérdezem. „Amikor Istvánnal beszélgettem, az derült ki, hogy sokat tanulhatok tőle. Ebből már nem tudok vesztesen kijönni” – mondja, majd biciklire pattan, és már csak a kockás sálja lobog a szélben.

Címlapkép:  Pintér Kata / TatuKa fotó

Belső fotók: Tóth Artin

Zimre Zsuzsa